Kovács László aggódik

Az MSZP elnökének egyik mostani félelme, hogy mi történik akkor, ha a huncut polgári oldal arra vetemedne, hogy megvásároljon néhány szocialista képviselőt és ezzel tenné lehetetlenné a szakértelem ismételt kormányra kerülését, vagy ezzel a trükkel rövidítené áldásos kormányzásukat.

Az a tény, hogy Kovács László aggódik nem számít meglepetésnek, hiszen ez a helyzet tekinthető alap üzemmódnak a szocialista politikusoknál, amennyiben valami borzalmas félreértés folytán éppen nem ők vannak hatalmon. E félelemnek léteznek állandó okai, mint az egyre növevő szélsőjobboldali veszély, melyet az orbáni diktatúra borzalmaival egyetemben legalább hetente egyszer illik felemlegetni. S vannak aktuális aggódni valók is, melyek az adott hét félni valóit tudatják azokkal, akik valamilyen oknál fogva még nem ülnek a bőröndjeiken és nem kívánnak elmenekülni innen.

Mint a régi szép időkben, amikor a Népszabadság néhány nappal május 1-e előtt nyilvánosságra hozta azokat a jelszavakat, amelyeket azután a dolgozók spontán módon transzparenseikre tűzhettek, s melyek alatt szilárd népi egységbe forrhattak a haladás akkori iránymutatóival. Az MSZP elnökének e napokra rendelt félelme, hogy mi történik akkor, ha a huncut polgári oldal arra vetemedne, hogy megvásároljon néhány szocialista képviselőt és ezzel tenné lehetetlenné a szakértelem ismételt kormányra kerülését, vagy ezzel a trükkel rövidítené áldásos kormányzásukat.

Ahhoz, hogy eldönthessük mennyiben megalapozott a magyarországi baloldal félelme, nézzük meg röviden a modern európai történelem legismertebb és talán leghírhedtebb parlamenti szavazatvásárlási ügyét. Az 1969 szeptemberi szövetségi gyűlési választásokon a CDU/CSU 46,1 százalékot, az SPD 42,7 százalékot, míg az FDP 5,8 százalékot ért el, a jobboldali radikális NPD 4,3 százalékkal nem érte el a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt. Talán külön említeni sem kell, a nyugat-németországi kampány fő témája a szélsőjobboldali veszély volt, valamint annak a híresztelésnek a folyamatos napirenden tartása, hogy a CDU adott esetben nem zárkózna el az NPD-vel kötendő koalíciótól. 1969. október 22-én meglakult Willy Brandt vezetésével az NSZK első szociálliberális kormánya, mely mindössze 12 fős többséggel rendelkezett a Bundestagban. Az új kormány képtelen volt kezelni a folyamatosan növekvő munkanélküliséget, mely az államháztartás mind nagyobb költségvetési hiányával járt együtt. A baloldalon sokat dícsért új keleti politika is azzal fenyegetett, hogy Brandt feladja a német újraegyesítés alkotmányba foglalt kötelezettségét. Ezért 1972. április 27-én a CDU/CSU frakció – egyeztetve az FDP képviselők egy csoportjával – konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújtott be a hivatalban lévő kormány ellen és Rainer Barzelt, a CDU frakció vezetőjét javasolta kancellárnak. A beavatatlanok meglepetésére az indítvány a szükséges 249 szavazat helyett mindössze 247-t kapott, így Brandt maradhatott a kancellár.

A voksolás titkossága ellenére világossá vált, hogy egyes CDU képviselők megszegték a frakció fegyelmet, hiszen az SPD frakció egy embert kivéve a helyén maradt és nem voksolt, s az FDP-ből is csak az indítvánnyal egyetértő képviselők vettek részt a szavazásban. Természetesen azonnal megkezdődtek a találgatások az átszavazó képviselők személyét és döntésük okát illetően. A titkos szavazás miatt biztonsággal napjainkig csak egyikük kiléte tisztázódott, 1973 elején Julius Steiner képviselő elismerte, hogy Karl Wienandtól az SPD frakció ügyvezetőjétől 50 000 márkát kapott szavazatáért. Wienand, aki közel két évtizedig szolgálta az NDK hírszerzést, akkor tagadta a vádakat, később a lelepleződése utáni perekben elismerte, hogy összesen négy CDU képviselőt környékezett meg hasonló összeggel. Az már szinte csak hab a tortán, hogy Wienand neve a 2002-es kölni SPD kenőpénz botrányban is felmerült. ő közvetítette a 3,6 millió márkás lobbipénzt a kölni alapszervezetnek.

Az NDK összeomlása után napvilágra került, hogy a hírhedt Stasi is kivette a részét a zsarolhatónak tartott CDU képviselők megdolgozásából, hiszen Kelet-Berlin elemi érdeke volt, hogy a vele szemben engedékenyebb – s hírszerzése által jól ellenőrzött – Brandt kormány maradjon hatalmon Bonnban.

A fenti példa talán megmutatja, hogy kinek van oka félni és ki gyakorolta korábban a képviselők megvásárlását. S azt talán felesleges hozzáfűzni, hogy az egyébként rendkívül kényes erkölcsű SPD gyorsan túltette magát a történeten. A cél szentesítette az eszközt, mert ezzel a lépéssel sikerült „tartani a jó irányt” és megakadályozni, hogy teret nyerjen az a csúnya jobboldal.