– Amikor gyerek voltam, népesebb volt Tarany – emlékezik. – Hat elemit itt jártunk ki, harmincketten tanultunk egy osztályban, s bizony sokszor elôfordult, hogy vend nyelven szóltunk egymáshoz. A szüleim nem is igen beszéltek másképpen, a gyerekeim viszont már csak hellyel-közzel értik a vendet, megszólalni már nemigen tudnak ezen a nyelven.
A gyerekei hárman vannak: a két fiú Nagyatádra költözött, a lány itthon maradt. Ünnepnapokon nyolc unoka kopogtat be a nagyszülôkhöz, de hétköznap ritkán jönnek.
– Alig nôttek ki a földbôl a gyerekek, már velünk arattak. Elsô fizetésükbôl karórát vettem nekik. A lányomé ma is megvan. De a fiúk utóbb azt mondták: ôk már nem akarnak parasztok lenni, az egyik esztergályosnak, a másik lakatosnak tanult. Csak mi ragaszkodtunk ahhoz a pár holdhoz a papával, de mi is hiába, mert jöttek a kommunisták, és mindent elvettek. A papát meg elvitték. Elôször az oroszok, onnan negyvenhétben került haza. Azután ötvenhatot követôen az ávósok, mert itt ô volt a forradalmi bizottság elnöke. Hiába működött úgy, hogy senkit sem engedett megverni a faluban, mégis elvitték. Aztán sehol sem kapott munkát, de én sem nagyon. Olyan is a nyugdíj. De ha olyan, hát olyan, mi már hatévesen tudtuk, hogy jó étel a köleskása meg a rántott leves. És nem bántuk meg soha, hogy ötvenhatban a papa egy kis idôre elzavarta az elvtársakat.
Korosa Imre tekintetével erôsíti meg ezt az állítást. Ilonka néni pedig elárulja: nem lehet nagyobb baj, amíg ô bírja a munkát, és a gyerekek is eljönnek segíteni, hiszen ott a málna, tavaly is tíz mázsa termett, s ha nem is fizet olyan jól, mint régebben, azért még mindig megéri a veszôdést.
– A málna Tarany aranya – mondja Somosi József polgármester, aki tizenkét éve áll a falu élén, s igyekszik fölvirágoztatni az ezerháromszáz lelkes somogyi zsákfalut, ahol száz éve éppen kétszer annyi lakost számoltak össze, mint manapság.
– Szinte mindenki málnázik. Húsz-huszonöt éve jött divatba, s hamar kiderült, hogy jók hozzá az adottságok. Ez jelenti a megélhetés egyik részét. Lehet, hogy a buncek is ilyen lesz egyszer.
Somosi József úgy beszélt a buncekrôl, mintha magától értetôdô lenne tudni, mi fán terem. Alig mertem rákérdezni e furcsa valami mibenlétére. Tarany elsô embere készséggel fölvilágosított:
– A buncek apró bogyójú, jellegzetes illatú, sötét szôlô. A belôle készült bor egészen különleges. Szôlészeti és borászati kutatóintézetben sem sikerült ezt a fajtát egészen pontosan behatárolni, de az biztos, hogy a buncek olyan ôsi, mint a vendség. Valójában egyikrôl sem tudjuk biztosan, miként került Taranyba, hiszen a vendek a Mura vidékén élnek, és nemigen lelni nyomát, hogy egy falunyi nép miként keveredett az ezerhétszázas években Somogy közepébe.
És ha már a buncekig eljutottunk, készítettünk egy hevenyészett leltárt arról, hogy mi mindennel büszkélkedhet még a takaros Tarany. Íme: a templomban Dorfmeister-freskók díszítik a mennyezetet, és van a falunak melegvizes fürdôje is. A víz nagyszerű, de a strand nem éppen elsô osztályú. Minden utca szilárd burkolatú, a járda is csak egyetlenbôl hiányzik, de már nem sokáig, a gázt és a vizet minden házba bevezették, a csatornázás kiviteli tervei készen vannak. Évtizedekig nem volt helyben lakó orvosa a községnek, három éve doktor is él Taranyban. Az óvodáról és az iskoláról soha sem mondtak le, a két intézményben jelenleg csaknem kétszáz gyereket gondoznak, oktatnak. Működik a művelôdési ház, amely több egylet és együttes otthona, van helyi kábeltévé, amely havonta egyszer saját műsorban foglalja össze a község fontosabb eseményeit.
Horváth Gyuláné, akit itt csak Arankának szólítanak, nagy szeretettel beszél a kultúrotthonról:
– Minden hétvégén van valamilyen programunk, hagyományôrzô táncegyüttesünk és zenekarunk nem csak helyben szerepel sikerrel, asszonykórusunk a nyugdíjasklubból nôtt ki, férfikórust is sikerült alakítani. Nemsokára tán a színjátszással is megpróbálkozhatunk – sorolja, majd, amikor az anyagiakról faggatom kijelenti: – Erre mindig jutott pénz. A művelôdési otthon akkora közösségmegtartó erô, hogy azt a falu vezetése soha sem hanyagolta el.
Kiderül, hogy Horváth Gyuláné nem iskolában tanulta a kultúrházvezetést, hanem ösztönei vezették e területre. Szülei gyerekkorában lettek parasztból városi munkássá, mert a téesz olyan keveset fizetett, hogy jobbnak látták beingázni Nagyatádra, a gyárba. Érettségi után ô is a közeli városban dolgozott, de egyre többször gondolt rá: nem jó az, ha elnéptelenedik szülôfaluja, ha csak jövô-menôk lesznek a taranyiak, el is költöznek onnét hamarosan. Egy könyvtárostanfolyam elvégzése után otthon keresett hát munkát. Így maradt rá utóbb a művelôdési ház irányítása is.
– Két fiam táncol, a férjem a férfikórusban énekel, nálunk tehát ez afféle családi „betegség” – mosolyog.
Késôbb Töreki Istvánnal, a könnyen barátkozó, szívesen beszélgetô víz-, gáz- és központifűtés-szerelôvel futunk össze. Húsz éve a maga ura.
– Nem vállalkozó vagyok – figyelmeztet, amikor bemutatkozunk –, hanem iparos. Egy régi házat vettem Taranyban, a karácsonyfát már itt akarjuk földíszíteni. Tizenhat éve dolgoztam elôször a faluban, és hamar megbarátkoztam a helybeliekkel. A városban türelmetlenek az emberek, várják a szerelôt, s ha nem is mondják, látszik rajtuk, hogy azt kívánják: dolgozzék gyorsan, végezzen gyorsan, aztán menjen el hamar. Itt beszélgettek velem a hasonló korúak, érdeklôdtek a munkám felôl a mamikák. Itt a fürdô, télen is beülünk a medencébe sapkában és tereferélünk. Hát miért ne laknék itt a fiammal és a feleségemmel? Itt fizetek majd adót, segítek abban, hogy szép községközpontot lehessen kialakítani.
Töreki István és felesége máris tagja a taranyi tánccsoportnak, s a víg kedélyű negyvenes iparos már alig várja azt az idôt, amikor taranyi portájának istállójából vezeti ki a lovat, a hátára pattan, és bejárja vele a határt, ahogy eddig is sokszor bejárta, csak nem otthonról kilovagolva. És azt is tudja, kihez forduljon, ha a lova lerúgja a patkót. Szabó Ferenchez megy majd, aki az utolsó patkolókovácsok egyike.
– Itt születtem negyvennyolcban, hatvanháromban álltam be inasnak, miután apám beszélt a mesterrel, aki megnézett, kalapácsot adott a kezembe, és azután annyit mondott: „Lehet, hogy lesz kovács a gyerekbôl”. Ennyi volt akkor a felvételi vizsga – meséli. – Utóbb kitanultam a lakatosmesterséget és hegesztôvizsgát is tettem, mert fogyott a kovácsmunka. A faluban már csak tizenhét ló van. Húsz évig patkoltam határôrlovakat, de azok is elfogytak. Most már csak hobbiszinten űzöm a mesterséget, a fiamnak kerítést csinálok, olyant, amilyent régen formáztak. Ha hoznak egy lovat, elkészítem a patkót, és ráverem a patájára. A legtöbben persze azt hiszik, hogy ez egyszerű dolog. Pedig a patkolókovács hasonlít az ortopéd cipészhez, hiszen nem ritka a szabálytalanul járó ló. Olyik összeveri a lábát, másik csámpás, harmadiknak fájós a körme... Az sem mindegy, hogy földúton vagy kövesúton jár e többet. Némelyik patkóról a járatlan ember nem is mondaná, hogy ló lábára való, hiszen a formája egyáltalán nem hasonlít a megszokottra.
– Már egyikünk sem az iparból él – szakítja félbe a felesége. – Én fodrász voltam, amíg bírtam az állómunkát. Most inkább gazdálkodunk. Van föld, szôlô, ha megéri, disznó is. A fiunk segít, itt maradt a faluban, helybéli lányt vett feleségül, ötéves múlt az unokánk... Lányunk az államigazgatási fôiskolára jelentkezett, ha elvégzi, haza akar jönni, tán szükség lesz a tudására az önkormányzatnál.
– Szükség lesz, bizony – bólint a polgármester, amikor séta közben a Szabó-fiú szép, a vend-magyar faluba jól illeszkedô, új házát nézegetvén megemlítem neki a dolgot. – Ahány tanult taranyi ifjú van, annyit igyekszünk majd az egyetem után itt marasztalni. Ha egy-kettô mégis elmegy majd, az sem nagy baj, sôt! Vigyék el jó hírünket messzire! De ha egy sem marad, az már nagyon nagy baj.
Kovácsné Kozma Veronika például már elment. Fôiskolát végzett, a közeli városban lelt élete párjára, öt éve keltek egybe, kényelmesen élnek egy társasházban. Veronika mégsem tudott egészen elszakadni szülôfalujától, s azt mondja, már nem is fog:
– Naponta kijárok, vezetem az óvodát, nevelgetem a taranyi gyerekeket, meglátogatom a szüleimet. Talán nem róják föl nekem, hogy városi lettem, mert itt arra igyekszem terelgetni az aprónépet, hogy már kiskorában is legyen büszke Taranyra. Régi vend lakodalmast tanultunk a kicsikkel, persze már magyar nyelven. Igyekszünk pótolni azt, amibôl a mostani kisgyerekek szülei kimaradtak, tehát otthon nemigen tudnak átadni utódaiknak hagyományokat. Kicsit átveszszük a család szerepét, és így tán vissza is adunk az értékeibôl ezt-azt.
Az óvodából Rácz Mária tanítónôhöz kerülnek a gyerekek. Ô is Taranyban született, de sokáig másutt dolgozott. Tizennégy éve döntött úgy, hogy hazatelepül. Egyedül él, de sok gyereke van, annyi, ahányat csak tanított és tanít ma is:
– Még emlékszem azokra az idôkre, amikor az emberek egymáshoz jártak beszélgetni ,és nem kellett külön meghívás egy-egy látogatáshoz. A tévé aztán sok mindent tönkretett, de most örömmel látom, hogy megint vannak olyanok, akik a „világító doboz” helyett egymásra figyelnek. Újjáéledt a néptánc, a közös éneklés. A gyerekek is szívesen hallgatják a régi történeteket. Mintha jó irányba fordulnának a dolgok.
– Nem túl kevés a gyerek? – kérdezem.
– Van ennek elônye is – világosít fel a tanítónô. – Így legalább több idô jut egy-egy tanulóra. Most azon kellene dolgozni, hogy mire – amint azt mindnyájan reméljük – megsokasodnak az iskolások, a tantermek is megnövekedjenek.
Rácz Mária azt is elárulja, hogy soha annyi taranyi fiatal nem tanult egyetemen, mint manapság; két tucatnyian vannak.
– Jönnek a levelek az egyetemi városokból és íródnak is oda – mondja ugyanerrôl Vida Jánosné, aki férjével együtt tartja életben a taranyi postát.
– Nem sok választásunk volt – folytatja Vida János. – Egyszer csak kiderült, hogy vagy vállalkozó lesz a postamester, vagy fel is út le is út... Összenéztünk: az pedig nem lehet, hogy Taranyban ne legyen posta, vagy ne mi legyünk a postások. Két lányunk itt nôtt föl, szinte a hivatalban, utóbb született egy kisfiunk, most kilencéves; mentünk volna el Atádra valami gyárba, hogy csak este lássuk a gyerekeket?
Karácsonykor és húsvétkor nehéz a postástáska, ötszáz képeslap indul valahová, s körülbelül ugyanannyi érkezik. A hétköznapi levélforgalom azonban csökkent, a készpénzátutalás viszont sokasodott. Hetente kétszázan kísértik meg a szerencsét, enynyien lottóznak, totóznak rendszeresen Taranyban.
– Ha más nem, akkor a postás pontosan tudja, kinek milyen az anyagi helyzete a faluban – próbálom ôket „lépre csalni”, de Vidáné csak mosolyog.
– Tudja hát, de ezt a tudást megtartja magának. Amit viszont elmondhatok, hogy láthatóan jobban állnak az emberek, mint néhány éve. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs szegénység. De az átlag javul, s nem attól, hogy valakik nagyon megtollasodtak volna.
Vidáék maguk is igyekeznek a postásjövedelmet kiegészíteni. Régebben a legnagyobb málnások közé tartoztak a faluban, de mivel mindkét lányuk fôiskolás lett, s már egyikük sem tud annyit segíteni a szülôknek, mint azelôtt, kénytelen-kelletlen a harmadára csökkentették a területüket.
A málna a téma mindenütt, esetenként csak a ribizli kelhet versenyre vele. A polgármesterhez visszatérve meg is tudakoltam: miért nem beszélnek a szántóföldi gazdálkodásról a taranyiak?
– Mert nem jellemzô – így az egyszerű felelet.
A magyarázat pedig legalább ennyire egyszerű: a falu határában soványak a földek. Nagy szegénység ugyan nem volt, csak egyszer, a harmincas években, amikor több száz taranyi vend próbált szerencsét az Újvilágban. De nagyon módos gazdálkodók sem éltek errefelé. Kulákot is alig tudtak csinálni az elvtársak (persze, mivel az ilyesmiben leleményesek voltak, azért egy-két esetben ez is sikerült nekik). Azután ingázó bérmunkássá lettek a falusorvasztó szocialista évtizedekben a vendül lassan egészen elfelejtô asszonyok és férfiak. Tíz-egynéhány év pedig nem volt elég hozzá, hogy sokan újratanulják a paraszti gazdálkodást. Néhányan igyekeznek, próbálkoznak, de csak kicsi területeken. A málnázás még mindig biztosabbnak látszik.
– Az is lehet, hogy fölösleges erôltetni a szántóföldi növénytermesztést – mondja Somosi József. – Bízzuk azt oda, ahol jobbak hozzá az adottságok. Beváltak a bogyósok, miért hagynánk el? Talán egyszer a fürdôbôl is lesz valami, talán a falusi vendéglátásban is van fantázia, saját, magyar különlegességként el lehet majd ismertetni a bunceket. Vannak lehetôségeink, csak dolgozni kell értük jó sokat.
Látszik a falun, hogy ez nem idegen a taranyiaktól. A nagyobb gazdagság még nem tűnik szembe, de a tisztasága és a rendre törekvés már igen. Érdemes errôl idekanyarítani a „nem vállalkozó” iparos-betelepülô, életvidám Töreki István szavait:
– Taranynak jó, hogy zsákfalu. Aki idejön, nemcsak át akar rohanni a községen, céllal érkezik. Innentôl kezdve a dolog egyszerű: ha jó szándékkal jön, hamar befogadják. Ha gonoszságot forral, gyorsan megmutatják neki, merrôl is érkezett.
origo.hu
Hűvös van, de lesz ez még rosszabb is – előrejelzés
