Trianon és következményei

Nyolcvankét esztendeje, 1920. június 4-én írta alá Magyarország képviseletében Bénárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd a versailles-i Trianon palotában a győztes antant hatalmakkal a békeszerződést, amelyet talán helyesebb lenne békekdiktátumnak nevezni. Hiszen érdemi tárgyalásokról szó egy pillanatra sem volt szó, a magyar delegáció által előterjesztett érveket nem vették figyelembe.

A diktátum szentesítette Magyarország 1918-1919-ben történt megszállását, Horvátország nélküli 282.900 km2-es területét 92.963 km2-re zsugorította, 1910-es 18.264.533 fős lakosságávól 7.599.246 főt hagyott meg a csonka országban. Mivel a Közép- és Dél-Kelet-Európa, térképét alapjaiban átrajzoló békemű következményei máig hatnak, az évforduló alkamasnak tűnik a rövid számvetés készítésére, a történelmi visszapillantásra.

A békediktátumhoz vezető út

Az I. világháború kezdetekor a hadviselő felek a területi status quo módosítására törekedtek, de ekkor még nem nem szerepelt terveikben az ellenfél teljes megsemmisítése. Ez alól kezdettől fogva kivételt képezett Törökország, mivel arab lakta területeit Anglia és Franciaország, míg a tengerszorosokat Oroszország kívánta annektálni. Miután gazdaságilag gyengébb és kisebb haderővel rendelkező Központi Hatalmak katonai összeomlása váratott magára, sőt figyelemre méltó sikereket arattak a keleti fronton, az antant új szövetségesek bevonásával – 1915. május Olaszország, 1916. augusztus Románia – kívánta győzelmét közelebb hozni.

Hadbalépésükért cserébe osztrák-magyar területeket ígérték; Rómának Dél-Tirolt, Isztriát, és a dalmát partvidéket, Bukarestnek Bukovinát és Kelet-Magyarországot a Tiszáig. Az antant radikális koncepció váltása, 1917-ben következett be, amikor a februári orosz-francia titkos egyezményben Párizs elismerte Pétervár jogát arra, hogy nyugati határait maga állapítsa meg. A mind nagyobb áldozatokat követelő háborúban egyre jelentősebb szerepet kapott a propaganda, melyben a régimódi monarchiák reménytelenül alulmaradtak a velük szemben szent háborút folytató antant hatalmakkal szemben. Ez a keresztes háborút folytató mentalitás köszönt vissza a brit kormány azon 1917-es előterjesztésében, mely feltétel nélküli megadást követelt a központi hatalmaktól, s célként fogalmazta a kollektíven bűnösnek tekintett nemzetek haladó szellemben történő átnevelését.

1918. március 3-i breszt-litovszki békével Pétervár kivált az antant táborából, s a március 21-i német támadás komoly eredményeket ért el a nyugati fronton. Legerősebb kontinentális szövetségesének elvesztése Franciaország európai hegemóniáját kérdőjelezte meg, hiszen a gazdaságilag, katonailag, demográfiailag Németországnál jóval gyengébb Franciaország csak abban az esetben válhatott a kontinens vezető hatalmává, ha Berlin hátában megbízható szövetségesekkel rendelkezik.

Az antantnak az Osztrák-Magyar Monarchiát sem sikerült leválasztania Berlin szövetségéből, hiszen a Monarchia területi integritását több alkalommal csak német katonai segítséggel lehetett megvédeni. Sőt a két hatalom 1918. május 12-én a gazdasági és katonai együttműködést szorosabbra fűzéséről írt alá megállapodást. Németország sakkban tartására, valamint a bolsevizálódó Oroszország elszigetelésére a később „cordon sanitaire”-ként emlegetett, Franciaországtól gazdaságilag és katonailag függő nacionalista kisállamok sora tűnt a legalkalmasabbnak.

S miután az oroszországi államosításokkal a legtöbbet éppen a francia tőke veszített, ezzel az „egészségügyi övezettel” Párizs új felvevő piacra és befektetési területre tehetett szert. A Habsburg-Birodalom két meghatározó nemzetét az osztrák-németet és a magyart „germanophilként” skatulyázták be, ezért a dunai-monarchia többé nem tölthette be az európai hatalmi egyensúlyban addig játszott kiegyenlítő szerepét. A Habsburg-Birodalom felbontásának ideológiai hátterét egyrészt a radikális republikanizmus szolgáltatta, mely a „feudális” monarchiákban kívánta a háború és ezzel minden baj okát láttatni.

Nem véletlen, hogy 1918 őszén már az Egyesült Államok a fegyverszüneti tárgyalások feltételeként az uralkodóházak megdöntését szabta. Másrészt kicsiny, de hangos nemzetiségi emigráns csoportok, amelyek jól hangzó jelszavak – mint az elnyomott nemzetek felszabadítása, vagy Európa lelki és szellemi megújulása – mögé rejtették egyéni hatalmi ambícióikat. Közülük talán az egyik legismertebb a cseh T.G. Masaryk, akinek 1916-ban kiadott „Új Európa” című röpirata később Közép-Európa területi újjárendezésének alapjául szolgált. Ebben a szerző a térség és egész Európa gazdasági és politikai stabilitásának zálogát egy cseh vezetésű, orosz uralkodó alatt álló Csehszlovákia és egy a szerbek által irányított délszláv állam kialakításában láttatta. A csehszlovák nemzet mítoszából kiindulva, igényelte Csehország mellett egész Felső-Magyarországot, míg a délszláv népek összetartozására hivatkozva tartotta egyesítendőnek Szerbiát, Montenegrót, Boszniát, Horvátországot, a szlovénok lakta ausztriai és egyes dél-magyarországi területeket. Szükségesnek tartotta továbbá Románia megnagyobbítását Bukovinával, Erdéllyel és a Bánáttal.

A fenti elgondolásból kiindulva az antant ekkor már úgy vélte, érdekeivel ellentétes, ha Ausztria-Magyarország stabilizálni tudja belső helyzetét, ezért 1918. október 24-én – nyolc nappal azután, hogy I. Károly császár meghirdette a birodalom osztrák felének föderatív átszervezését – támadást indított az olasz fronton. Ezzel az akcióval kívánta megakadályozni, hogy a Monarchia e frontszakaszról megbízható csapatok kivonásával a hátországban fenntartsa a rendet, illetve az országhatár védelmére csoportosíthassa át a még mindig magas harcértékkel rendelkező és a honvédelemre kész osztrák-magyar egységeket.

A békék

A központi hatalmak 1918 őszén fegyverszünet kérésére kényszerültek, melyet az Osztrák-Magyar Monrachia 1918. november 3-án Padovában írt alá. A kollektív bűnösként kezelt vesztesek képviselői a béke kidolgozásában – ellentétben az 1814/15-ös bécsi kongresszussal, vagy az 1918-as breszt-litovszki, vagy bukaresti békeszerződéssel – nem vehettek részt. Csak a diktátum feltételeinek átvételére és végrehajtására voltak jogosultak.

Az antant katonai megszállással való közvetlen fenyegetésen túl a világháború során meghirdetett gazdasági blokád fenntartásával – melynek következtében csak Németországban több százezren haltak éhen – nyomást gyakorolt a békefeltételek mielőbbi elfogadása érdekében. A magyar politikai 1918 őszén tisztában volt azzal, hogy az ország mire számíthat ha szomszédai megszállják, s nem volt kétsége afelől, hogy azonnal meg kell tennie az előkészületeket az országhatárok fegyveres védelmére.

Belgrád 1915. október 9-i, Bukarest 1916. december 6-i elfoglalása alkalmával zsákmányolt, majd az új szovjet hatalom által nyilvánosságra hozott dokumentumok egyértelművé tették, hogy az antant miként tervezi Magyarország felosztását. Ugyanakkor megbosszulta magát az, hogy Budapest a háború folyamán alig folytatott a nyugati hatalmakkal szemben háborús propagandát, így szélesebb rétegekben éltek illúziók főként az angolszász hatalmak háborús céljait illetően. Az uralkodói feladatokhoz felnőni képtelen IV. Károly súlyos hibát követett el 1917-ben, amikor leváltotta a korszak egyik legnagyobb formátumú politikusát, Tisza Istvánt. Akinek 1918. október 31-i meggyilkolása a Magyarország integritásáért kezdődő védelmi háború lehetséges vezetőjétől fosztotta meg a nemzetet.

A háború megmutatta, hogy nemzetiségi polgárainak túlnyomó többsége lojális maradt a Monarchiával. Elitjük még azzal is tisztában volt – ha nem is akarta mindig elismerni – hogy életminősége és jogbiztonsága is sokkal jobb, mint a balkáni anyaországokban élő testvéreiké. A hiányzó legitimációt pótolni hivatott ún. nemzeti gyűlések – pl. a felvidéki szlovákok 1918. október 30-i túrócszentmártoni, az erdélyi románok 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlése – csak az önrendelkezési jog paródiáját nyújthatták. Ugyanakkor ha a vesztesek kívántak a népszavazás eszközével éllni – mint pl. 1920. októberében, mikor Salzburg és Tirol tartományok lakóinak 99,3%-a, ill. 98,8-a óhajtott Németországhoz csatlakozni – az antant azonnal leállította a voksolásokat és az élelmiszer-szállítások befagyasztásával fenyegetőzött.

Német-Ausztriát azért ítélték önállóságra, mert Franciaországnak nem sikerült régi tervét megvalósítania, határait Rajnáig kitolnia, ebben az esetben mintegy kárpótlásként engedélyezte volna az Anschlusst. Az antant, ezért a békében az Anschluss tilalmáról és az ország területi kikerekítéséről döntött. E koncepció értelmében kerültek vissza egyes karintiai és dél-stájerországi területek és merült fel három nyugat-magyarországi megye – Moson, Sopron, Vas – nyugati részének Ausztriához csatolásának ötlete. A vesztes államok határainak meghúzásánál a maradék elv érvényesült, így nem jutott hely az etnikai, kulturális adottságok, a gazdasági racionalitás figyelembe vételének. A béke a veszteseket törölni kívánta a gazdasági, politikai és katonai tényezők sorából, ezért is olyan haderőlétszámokat és -struktúrát állapított meg számukra, amelyik még a belső rend fenntartása számára sem volt elegendő. Pl. a magyar és a szomszédos kisantant csapatok aránya békeidőben 1:13, mozgósítás után 1:100 volt.

A wilsonizmust egyetlen programjává tevő 1918. október 31-én hatalomra jutott Károlyi-kormány nem rendelkezett Magyaroszágon széles társadalmi bázissal. Gyakorlatilag néhány ezer Budapesten rejtőzködő dezertőrre támaszkodhatott, akik a káosz, a fosztogatásokat lehetővé tevő forradalmasodás állandósításában voltak érdekeltek. Ezért a hatalmon maradásukhoz és a közrend minimális fenntartásához elengedhetetlen lett volna egy megbízható haderő. Mivel nem bíztak, a királyra felesküdött tisztikarban és tartottak az alapvetően konzervatív beállítottságú, döntően paraszti származású magyar katonáktól, ezért uralmuk stabilizálását csak az antant erőktől várhatták.

A hadsereg ellenállásától való félelem volt az egyik oka – a doktriner pacifizmus melett – hogy pontosan akkor ereszti szélnek Linder Béla honvédelmi miniszter a magyar haderőt, amikor a szomszédok erőltetetten fegyverkezni kezdenek. Ez az igény magyarázza a minden szempontból káros, a leendő kisantant államok számára Magyarország elfoglalását lehetővé tevő belgrádi fegyverszünnet aláírását. A megszálló csapatok amikor ellenállásba ütköztek, vagy elérték a számukra kijelölt demarkációs vonalat, magyar, német és zsidó túszokat szedtek. Azonnal rohantak panaszra az ország viszonyaiban gyakran tájékozatlan és elfogult antanthoz és hivatkoztak a magyarországi bolsevik veszélyre, vagy a nemzetiségek rettenetes elnyomására. Eredményesen követelték újabb és újabb területek átadását és a magyar csapatok azonnali visszavonását egy újabb demarkációs vonalra.

A békediktátum máig ható következményei

Az új több nemzetiségű államalakulatok – Csehszlovákiában a csehek aránya ekkor 46%, ami azonos szerbek a Szerb-Horvát-Szlovén királyságon belüli számával – már nemzetállamként definiálták önmagukat. Ez előrevetítette a térség máig legsúlyosabb problémáját, az etnikai konfliktusok tömegét. Kényszerből a győztesek is aláírták a békeszerződések kisebbségvédelmi záradékát – pl. a délszláv állam csak az 1913 utáni foglalásokra volt hajlandó elismerni – alkalmazására sohasem gondoltak komolyan.

A megszállt területeken élő vesztes nemzetektől – németektől, magyaroktól, zsidóktól – egyenesen elvitatták az államalkotó tényezőként történő elismerésüket, velük szemben radikális elitváltást hajtottak végre, vagyonuk jelentős részét kisajátították, kihagyták őket a földreformból, eltávolították a közfunkciókból, anyanyelvi oktatásukat részben, vagy egészben megszüntették. A győztes nacionalizmusok máig nem tudták elfelejteni a zsidóságnak, hogy tömegében mindvégig a Monarchia hű támasza maradt.

A gyűlölt „zsidó paradicsom” – ahogyan kritikusa Eduárd Benes nevezte – megsemmisítése tette lehetővé a közép-európai zsidóság megsemisítését. Megakadályozandó egy későbbi etnikai alapú határrevíziót – hiszen itt már fejlett nemzettudattal rendelkező népeket szakítottak el az anyaországtól – a győztesek nagyarányú telepítéseket hajtottak végre, ami a korábbi etnikai arányok megváltoztatását, valamint a rezsim hű elemek megjutalmazását célozta. S megkezdődtek az etnikai tisztogatások is, az uralomváltás első évében közel 600.000 németet és 350.000 magyart űztek el szülőföldjéről.

A békemű gazdasági következményei szintén lehangolók. A győztesek mértéktelen jóvátételi igénye, az új vámhatárok, a gazdaságilag összetartozó régiók szétszabdalása nagy mértékben megnehezítette, hogy az európai gazdaságok kiheverjék a Világháborús veszteségeiket. A Monarchia megszüntetése, Németország meggyengítése hagyományos kereskedelmi partnereitől fosztotta meg a térség országait, Franciaország és Nagy-Britannia képtelen volt az itt termelt javak felvételére.

A problémát Németország és Olaszország fegyverkezése „oldotta meg”. Nem véletlen, hogy a harmincas évek végére – függetlenül az adott kormány politikai szimpátiáitól – kereskedelmi és gazdasági tekintetben a Tengely függésébe kerültek. A békék következményei közé kell sorolnunk a vesztes államok radikalizálódását, valamint a demokratikus eszmék leértékelődését, hiszen a megvalósult feltételekben nyomokban sem voltak a propagandában állandóan hivatkozott nemes elveknek. Nem járunk messze az igazságtól, ha Hitlert és mozgalmát is a békerendszer egyik nem kívánatos következményének tartjuk.

A Párizsban kidolgozott biztonsági koncepció már az első komolyabb próbatételkor összeomlott, a Vörös Hadsereg 1920-as lengyelországi hadjárata idején csak Magyarország kívánt Varsó segítségére sietni. Az egymással is területi konfliktusba keveredett kisállamok a harmincas évek közepétől képtelenek voltak ellensúlyozni Németország és a Szovjetunió egyre erősödő befolyását.

S mivel a nyugati demokráciák nem rendelkeztek vitális gazdasági és katonai érdekekkel a térségben, ami megérte volna a a háborút, ezért némi lelkiismeret furdalással 1938-ban Münchenben Németország, majd 1945-ben Jaltában a Szovjetunió javára mondtak le róla. A nagyhatalmi alkuk tárgyává degradált térség a II. világháború és a diktatúrák milliós áldozatai mellett évtizedeket is veszített. Hiszen a negyvenéves szocialista kísérlet alatt az egykor európai színvonalú országok – akkor messze megelőzték Dél-Európát – sikeresen „leküzdötték” magukat a harmadik világ színvonalára.