A modern háborúk már nem ünnepélyes hadüzenetekkel kezdődnek, hiszen egyetlen támadó fél sem kíván lemondani a meglepetésben rejlő előnyökről. Ezért követeleseinek teljesítésére határidőt szab, melynek lejárta után bármikor megkezdődheti a hadműveleteket. Az ultimátum lejártáig szabott időt az akció diplomáciai előkészítésére, csapatainak felvonultatására, külső és belső szövetségesek megnyerésére használja fel. Az előkészületi időszak lélektani hadviseléséhez tartozik, hogy az amerikai vezetés minden létező alkalmat megragad arra, hogy megingathatatlan eltökéltséget demonstrálja Szaddam Husszein megdöntésével kapcsolatban.
Az Egyesült Államok hadban áll – s ellentétben Európával – nyomát sem lehet látni a háborús lendület kifulladásának. Az eddigi példák alapján soha nem látott összhang tapasztalható a washingtoni retorika és cselekedetek között. Például Paul Wolfowitz védelmi miniszter helyettes és a republikánus szenátor John McCain 2002. február 2-án a müncheni biztonságpolitikai konferencián tett nyilatkozatai szerint további kormányokat vonnak a terror elleni háborúban felelősségre és ha diktatúrák tömegpusztító fegyvereket kívánnak gyártani, azt Washington háborús oknak tekinti. E megnyilatkozások is arra utalnak, hogy a Bush csapaton belül már korábban megszületett az elvi döntés az Irak elleni fellépésre. S a kijelentések, melyek részben demokrata politikusok táborából érkeznek, olyan várakozásokat gerjesztenek, amelyektől nem igen lehet komoly presztizs veszteség nélkül visszakozni.
A katonai akció valódi oka, hogy ellentétben Iránnal, Szíriával és Észak-Koreával, ahol Washington csak feltételezésekre támaszkodhat, az iraki kémiai, biológiai és atomprogramról viszonylag részletes információk állnak rendelkezésére. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek /IAEA/ és az ENSZ különleges vizsgálóbizottságának /UNSCOM/ sikerült 1991 és 1998 között jelentős fegyvergyártó kapacításokat feltárniuk. A bizonytalanság az 1998 augusztusát és októberét követő – a fegyverzet ellenőrök kiutasítása utáni – időszakkal kapcsolatban áll fenn.
A becslések szerint Irak hat féle vegyifegyverből – szarinból, tabunból és VX jelzésűből – mintegy 4000 tonnát gyártott 1991 előtt, mellyel tüzérségi lövedékeket és rakéták robbanó fejét töltötte meg. E mennyiség jelentős részét sikerült az ellenőrzésből kivonni, illetve az 1999-es „Sivatagi róka” hadműveletben elpusztított gyártó kapacitásokat ismételten felépíteni. Bagdad 1995-ig kategórikusan tagadta, hogy biológia fegyverekkel rendelkezne, később elismerte, hogy addig mintegy félmilló litert gyártott. Az UNSCOM e mennyiség négyszeresét féltételezi, melyben megtalálható az Anthrax, Butolin, és az Aflatoxin.
Az Öböl háborút követően vált nyilvánvalóvá, hogy iraki az atomfegyverprogram milyen előrehaladott stádiumában volt. A gyakorlatban csak a szükséges mennyiségű hasadó anyag hiányzott, míg a szakemberekkel és az előállításhoz nélkülözhetetlen szaktudással Bagdad már rendelkezett. Az amerikai hírszerzés információi szerint Irak megkísérli a hasadóanyag dúsításhoz szükséges üzemeinek újjáépítését. Mindezekkel párhuzamosan látható, hogy Bagdad intenzíven azon dolgozik, hogy a fenti fegyverek továbbfejlesztésével párhuzamosan a célbajuttatásukhoz szükséges rakétarendszereket is kifejlessze. Becslések szeint Irak 12-20 Scud rakétával rendelkezik.
Az ellenlépés elkerülhetetlensége mellett szól az a washingtoni álláspont, miszerint ha a fenti programokat Bagdad végig tudja vinni, akkor egy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező Szaddam Husszein ellen már alig lehet fellépni. Aligha került volna sor a koszovói háborúra, ha Milosevics is rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. Hiszen arra bizonyítékok állnak a rendelkezésre, hogy Irán illetve a kurdok ellen már bevetett kémiai fegyvereket. Ráadásul az amerikai politikai vezetés az iraki diktátorban olyan pszichopatát lát, akivel a tárgyalások és megállapodások nem vezetnek célra.
Éppen ezért Washington világos célja nem a kijátszhatónak tekintett fegyverzetellenőrzés újbóli működtetése, hanem Szaddam Husszein hatalomból történő eltávolítása. Ezért nem mutatott az Egyesült Államok komoly érdeklődést az eredménytelenül megszakadt bécsi tárgyalások iránt, melynek témája az ENSZ fegyverzetellnőrzésének újrakezdése volt. Sarkosan fogalmazva, Washington úgy látja, egy most még kezelhető kockázatokkal járó konfliktus még mindig a kisebbik rossz, mint egy atom hatalom élén álló elmebeteg. Az Irak elleni fellépés másik hajtóereje, hogy eddig eredményesnek tűnik az az elrettentő taktika, amelyet Washington folytat. Célzott csapásokkal világossá tenni, aki jelentős kárt okoz az USA-nak, vagy ilyen szervezeteket támogat, az az adott rendszer elpusztítását kockáztatja.
1990-91-ben Irakot a maga 50 modern felszereltségű hadosztályával, mint regionális nagyhatalmat tartották számon. Az Egyesült Államok becslése szerint e kapacitásnak, mintegy 60 százalékát sikerült megsemmisíteni az Öböl-háborúban. Az iraki hadsereg 250.000-es véres veszteségével szemben az Egyesült Államoktól az akció 400 halottat követelt. Még nagyobbak az aránytalanságok, ha azt veszük figyelembe, hogy közel 3000 páncélos és 1800 lovészpáncélos elvesztése árán az iraki hadsereg egyetlen ellenséges harcjárművet sem tudott megsemmisíteni. Mindmáig rejtély, hogy Szaddam Husszein miért hagyta, hogy totális légifölényét kihasználva az amerikai egységek agyaggalamb löveszekként semmisítsék meg hadseregét, a minimális fedezéket sem nyujtó sivatagban. Az embargó következtében fegyverek korszerűsítése elmaradt, csak a légelhártást sikerült többé-kevésbé modernizálni. Friss adatok alapján ma Irak 400.000 reguláris katonával rendelkezik, melyhez 40.000 főt számláló paramilitáris erő egészít ki. Szakértők 2200 páncélossal, mintegy 100 harci helikopterrel és 300 harcirepülővel számolnak.
A katonai lehetőségek mérlegelésekor látható, hogy az afganisztáni akció helyett – ahol mintegy 6.500 bevetésre került sor – inkább az Öböl-háború 110.000 légicsapásával kell számolni. A sikeres katonai akcióhoz minimum 750, de inkább 1000 repülőgépre és minimum 250.000 katonára lesz szüksége Washingtonnak. A támadáshoz a törökországi bázisok mellett a NATO támaszpontjai közül valószínűleg a vicenzaira lehet még szükség, míg Perzsa-öbölben Kuvait a természetes kiindulási bázis.
A felvonuláshoz minimum három hónapra lesz szüksége az amerikai csapatoknak. A támadás időpontját befolyásolja, hogy a precíziós bombakészleteik nagyobb részét Afganisztánban felhasználták. Ezért a támadás legvalószínűbb időpontjának a szakértők 2002 végét, 2003 elejét tartják. A hadjárat hosszúságát meghatározza, hogy a légicsapások alatt sikerül-e megdönteni Szaddam Husszein uralmát, vagy az amerikai csapatok kénytelenek lesznek rejtekhelyéről kifüstölni. Hiszen ez utóbbi esetben helységharcokra is sor kerül, ami lényegesen lassíthatja a hadműveleteket, másrészt a terepet jól ismerő irakiak itt komoly veszteségeket okozhatnak a támadóknak. Ráadásul fennáll annak a veszély, miként azt 1991-ben a kuvaiti olajkutak felgyújtásával is bizonyította, hogy a sarokba szorított Szaddam Husszein a felperzselt föld taktikájához folyamodik. Washingtonnak az iraki ellenzék „hatékonyságát” illetően nincsenek illúziói, ezért tűnik úgy, hogy inkább a rendszer támaszainak számító személyek és szervezetek fellázítására törekszik.
Miután a döntés láthatóan megszületett, az európai szövetségesek csak a résztvenni, vagy kimaradni alternatívája közül választhatnak, hiszen semmilyen eszközük sincs a washingtoni döntés érdemi befolyásolására. Jellemző, hogy a legerősebb európai szövetségesnek Németországnak az erejéből annyi telik, hogy megkísérelje elérni, a támadásra a szeptember 22-i szövetségi választások után kerüljon sor. Az egykor pacifista baloldali pártok a kampány során így elkerülhetnének néhány kellemetlen jelenetet.
autós videó
Az orra előtt pördült meg egy autó az M0-son, a legjobb döntést hozta a következő pillanatban + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!