Csaknem ötszáz oldal aranyozott vászonkötésben, Keszthelyről. Nem részletezem, milyen szép képet ad a városról. Higgyék el nekem: az ország virágkorának idejében jó volt ottani polgárnak lenni. Hanem kerestem valakit, akinek elődje már abban az időben is helybéli volt, s aki ma is ugyanazt a mesterséget űzi, mint százhat évvel korábbi őse. Rá is leltem Tantó J. Gusztáv kőfaragóra és egy érdekes történetre. A hatvankilenc éves mester előrebocsátotta: a vérségi kapcsolat ugyan megszakad a krónikában, de a mesterséget mégis egyenesen örökölte a tizenkilencedik századból. Elbeszélte:
– Valamikor 1880 körül egy elzászi kőfaragó, bizonyos Franz Harnaschfäger elindult hazájából, és meg sem állt Keszthelyig. Az biztos, hogy 1892-ben már legalább öt éve itt élt, mert (akkor már Ferencz keresztnévvel jelölve) benne van a választói névjegyzékben, amelybe csak legalább fél évtizednyi helyben lakás után vették föl akkoriban az embereket. Gyanítható, hogy az egyedülálló, már a rómaiak által is szívesen használt rezi homokkő marasztalta itt. Az ő fia megrövidített névvel Harnasch Ferencként űzte az ipart. Besorozták, megsebesült a Piavénál, betegen jött haza, és huszonkettőben meghalt. Felesége özvegyi jogon vitte tovább a műhelyt. A Helikon emlékmű építésekor jött Kecskemétről Keszthelyre Tantó Gergely kőfaragó, aki beállt özvegy Harnaschnéhoz üzletvezetőnek, majd feleségül is vette. Ők a szüleim. Harmincháromban jöttem a világra, apám Jánosnak hívott, annak is kereszteltek, de anyám Gusztávnak akart volna. Utóbb aztán mindenki Gusztiként ismert meg, és amikor átvettem a műhelyt, akkor lettem Tantó J. Gusztáv, mert Jánosként nem igazán fogadtak el, és abban az időben mi, iparosok adtunk a névre, nem úgy, mint a maiak némelyike, aki csak telefonszámmal hirdeti magát. Ma már jobbára a fiam (aki már igazán Gusztáv) vezeti a munkát, de azért még én sem ijedek meg, ha dolgozni kell.
Dióhéjban ennyi hát több mint egy évszázad. Nézzük a következőkben körülbelül a felét. Háborús években járunk, de a békés hátországban, majd a fordulat szomorú időszakában, Balaton-parti iparosberkekben.
– Habár akkoriban, amikor én cseperedni kezdtem, nem nyolc órában mérték ki a munkaidőt, jól emlékszem rá, hogy élénk társasági élet volt az iparoskörben. A jelentős létszámú keszthelyi iparosságnak meghatározó szerepe volt a város életében.
– És most?
– Nem mondhatnám, hogy az volna. Lassacskán éledezik valami, de hát Rákosi meg Kádár gondoskodott róla, hogy az emberek leszokjanak az önállóságról, hogy ne érdekelje őket a közösség, kell még néhány év hozzá, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, meg persze a gondolatok. Azzal együtt, hogy a boldogulás itt mindig is könnyebb volt, mint az ország kevésbé szerencsés vidékein.
Amúgy kis híja volt annak, hogy Tantó J. Gusztáv, aki negyvenhétben lett kőfaragó-inas, és negyvenkilencben az iskolát elvégezvén segéd, búcsút mondott a szakmának. A kopasz vezér idejében szülei úgy látták, hogy ők sem úszhatják meg az államosítást, ezért a fiú leérettségizett, majd két évet eltöltött az agráregyetemen, állattenyésztési szakon. Az államosítás azonban késett, majd ötvenhatban Tantó Gergely felesége másodszor is megözvegyült, a leendő állattenyésztőnek így haza kellett mennie átvenni az ipart. Soha sem tudták beterelni semmilyen kátéeszbe. Faragta a követ, s a kisiparos szövetségben is munkálkodott, majd amikor erre mód nyílt, az országban elsőként ipartestületet alapítottak a keszthelyiek, ennek örökös tiszteletbeli elnöke a város legrégibb magáncégének gazdája.
– Sokszor fordult a világ azóta, hogy először kézbe fogta a vésőt és a kalapácsot. Hogyan lehetett ezt mindig átvészelni?
– Megszokni nemigen tudtam, csak rákényszerítettem magam, hogy beletörődjem. Gyerekkoromban Keszthely békés kis polgárváros volt, nyugodt, jó hangulatú nyári idegenforgalommal. Azután a kommunizmus ide is behajtotta bérrabszolgának a kisemmizett földműveseket, akik közül sokan csak fél szívvel lettek keszthelyiek s fél szívvel is dolgoztak. Nem kárhoztatom érte őket, hiszen a lelkük közepében mindig is a föld és annak elvesztése forgott, a parasztot nem lehet büntetlenül kitépni onnan, ahova szinte fa módjára kapaszkodik gyökerével. Az igazi, régi keszthelyieket én már jobbára csak a temetőből ismerem, a sírfeliratokból, hiszen a magamfajtát a munka oda köti, a tevékenységünknek csaknem egésze a sírkőfaragás.
– No abból aztán sok csúfsággal lehet találkozni a temetőkben – szemtelenkedtem a mesterrel az egyszerű szépségével a szemet megkapó márványasztal mellett üldögélvén. De Tantó J. Gusztáv nem gerjedt haragra, csöndben válaszolt:
– Nézze, hiába is tagadnám, igaza van. Magam ezt úgy tettem tisztába, hogy ha valaki túlzottan giccses vagy hivalkodó, ízléstelen dolgot akart nálam megrendelni, akkor inkább elálltam attól a munkától. Ezzel együtt és ettől függetlenül a sírkőfaragás nem lett alantas dolog, csak a közízlés rossz. Gyerekkoromban még jó volt. Dolgoztunk kőmunkán néhány műemléképületnél, olykor készítünk bútorokat is. Ezekre büszke vagyok. Most, hogy kastélyméretű házak épülnek, úgy látszik, hogy a kőfaragók iránti igény is növekedni kezd, de hát körül kell nézni, tíz ilyen újmódi „vár” közül kilenc csicsás, túldíszített, mint egynémely síremlék. Mert csak a pénz, meg a tévé körül forog a világ.
Tantó J. Gusztáv tudja, hogy szeretett városa már soha sem lesz olyan, amilyen az ő kamasz- és ifjúkorában volt, pláne olyan nem, amilyennek Bontz József segédlelkész leírta. De, mint elmondta, nem ballagna be olykor, még így a hetvenhez közel is az ipartestületbe, tájékozódni a dolgok menetéről, s néhány szelíd tanácsot adni, amennyiben szükségesnek látszik, ha nem bíznék benne, hogy a Balaton nyugati csücskében is rendes kerékvágásba zökken egyszer még az élet.
origo.hu
Kutyával az élet – ezért hagysz ott horribilis összegeket az állatorvosnál
