Legtöbben ma is csak szép elbeszélő költeményt látnak benne, és szeretik Toldi csodás alakját, egész történetével, s főként szép győzelmeivel együtt. Ez is nagyon jó, ha így van, de még jobb lenne, ha Arany Toldijában látnák, megéreznék a magyarságnak szóló mondandót, azt a magyar ideáltípust, amelyben a paraszti és a nemesi erények szerves egységben nőttek nagyra, és amelyben a magyar esendőség s az ebben rejlő nemzeti tragikum is ott van. A szálfa termetű, nyílt szívű, jóhiszemű Toldi Miklóst – ha becsapják, ha megsértik – könnyen elragadják az indulatai. A malomkő elhajításával s az ebből adódó gyilkossággal indul Toldi története. Ha érthetően is, de bűnt követ el, s a bűnhődése a bujdosás, hogy el kell hagynia otthonát, az udvarházat és szeretteit. Szinte sulykolja Arany olvasóiba, figyelmeztetésül, a magyar jellem ősi hibáját, hogy indulatból – még ha jogos indulatból is – vétkezik, és ezzel önsorsát rontja. Hiszen amivel a fiatal Toldi története indul, az lényegében megismétlődik majd a trilógia másik darabjában, a Toldi estéjében, amikor az öreg Toldi Miklós – ugyancsak sértettségből, indulatból – a királyi udvarban a buzogányát hajítja el a személyét gúnyoló ifjakra. A végzetszerűséget mutatja meg Arany ebben az egyébként nagyszerű jellemben, s nem azért, hogy beletörődjünk, hanem hogy tanuljunk a következményeiből, és változtassunk, alakítsuk önmagunkat.
Toldi Miklós alakja, jelleme, lelki alkata úgy formálódik egésszé Arany János költői képzeletében, hogy az legyen egyszerre népmesei hős is, de a magyar ősiségbe visszasejthető, szinte mitológiai alak, ugyanakkor a lovagkorba, Nagy Lajos király korába beleágyazva korhű is. Mindezeken túl pedig újra meg újra időszerű. Hiszen szól Arany a maga korkérdéseiről is általa, de szól a mai magyarokhoz is, XX. és XXI. századiakhoz. Ki ne érezné bele a maga korának aktualitását például Lajos király és az öreg Toldi egymást kölcsönösen figyelmeztető, kölcsönös intelmeket tartalmazó párbeszédébe? A király arra figyelmezteti itt az öreg, halni készülő Toldit – mintha általa üzenne az egész magyarságnak –, hogy haladni kell az idővel, a szekér nem áll meg, ha a magyarság nem kapaszkodik fel, elmegy nélküle. Az öreg Toldi pedig a királyt inti, hogy ne akarja természete ellenére alakítani ezt a népet, ne akarja kiforgatni önmagából és hagyományaiból. Lajos királlyal a megújulni, haladni akaró Európa szólal meg, Toldi Miklóssal a megmaradni, önmagát megélni akaró magyarság. E két szükségszerűség, e két érdek és nézőpont szintézisét álmodta már akkor is Arany. Megmaradásunkban ma biztosabbak is lehetnénk, ha biztosak lehetnénk abban is, hogy minden magyar fiatal lelkében ott zengenek a Toldi bevezető sorai:
„Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon...”
origo.hu
Jégeső és villámárvíz: ítéletidő tarolta le a fél országot – videó
