1956 arcai – Fátyol István

„Az Aradi utcában, a 2-es számú politikai főosztályon talpazás közben az Achilles-inamat szétverték úgy, hogy hosszú ideig nem bírtam lábra állni. Az idegeim is tönkrementek. Próbálok megnyugodni, de a lelki és külső nyomok soha nem fognak eltűnni.”

Fátyol István a feleségével együtt él Mátyásföldön, a volt szovjet laktanya területén az ötvenhatosoknak és a politikai üldözötteknek kiutalt kisméretű lakásban. Csepeli ifjúmunkás volt, villanyszerelő, majd a Déryné Színház világosítója. A forradalom első napjaiban a színház megalakította munkástanácsát, Fátyol István elnökhelyettese lett, majd megszervezte fegyveres csoportját. Cigány embernek vallja magát, felmenői híres muzsikusok, de a család az ötvenes években mégis B listára került, mert apja a hitleri Németországban mint zenész vett részt a német filmgyártásban.

– Ön igazolt ötvenhatosnak tartja magát. Miért hangsúlyozza ezt?

– Az 1963-as nagy amnesztia után kevés politikai elítélt maradt a börtönökben. Ezért tudatosan összekeverték a bent lévő politikai foglyokat, forradalmárokat az ötvenhat alatt elkövetett közbűntényes elítéltekkel.

– Önök tudták, hogy kik az igazi ötvenhatosok?

– Hiába tudtuk, mert később mások is úgymond ötvenhatosokká váltak.

– Miért nem volt elég, ha a bajtársak igazolták, hogy részt vett valaki a forradalomban?

– Mert az nem lehet elég bizonyíték. Nemcsak a bajtársaknak kell igazolni a részvételt, hanem szükséges hozzá a hiteles perirat. Ugyanis a bennünket vallató politikai nyomozók már azzal igazolták a hitelességünket, hogy elkészítették az összesített jegyzőkönyvet az ügyünkben. Majd a bírósági tárgyalás, a per és a börtönévek igazolták, amit tettünk. Akinek nincs az ügyészség által véglegesített jegyzőkönyve, az nem volt igazolt ötvenhatos, hanem közbűntényes.

– Lehet, hogy sok mindenben igaza van, de a kádári korszak politikai nyomozói éppen azért vádolták a legtöbb felkelőt közbűnténnyel is, hogy lejárassák a forradalmat. Ön hány évet kapott?

– Hat évre ítéltek és négy évet töltöttem le.

– Mi volt a vád?

– BHÖ 1/2, azaz a Bűntető Határozatok Összessége, ami az államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvételt jelentette.

– Hogyan került a forradalmárok közé?

– A Faluszínház (Déryné Színház) világosítója voltam, ott ért a forradalom. Már október huszonharmadikán megalakult a színház munkástanácsa, és annak elnökhelyettese lettem. Közben vagy tizenöt harcolni akaró fiatal vezetőjévé választott engem, és a Tanács körút, valamint az akkori Népköztársaság út sarkáig húzódó VI. kerületi rész a mi fennhatóságunk alá tartozott. Ott járőröztünk, harcoltunk. Parancsnokságunkat a színház igazgatósági épületében rendeztük be, az Éva utca (ma Asbóth utca) és a Király utca sarkán lévő első emeleti próbateremben. Stratégiailag is jó hely volt, mert ez átjáróház volt. Csoportunkat utólag úgy legalizáltuk, hogy a színház vagyonára vigyáztunk.

– Kik ellen harcoltak?

– A ruszkik és az ávéhások ellen.

– Mennyire voltak szervezettek?

– Semmi nem volt megszervezve. A fővárosban egymás után alakultak felkelő csoportok és azok a saját területüket védték.

– Önöknek kivel volt kapcsolatuk?

– Például Angyal Pistáékkal – a Tűzoltó utcai csoporttal –, mivel őt már 1956 előtt is ismertem egy baráti társaságon keresztül.

– Angyal Pista kommunista volt, nem?

– Igen, de a forradalmárok kilencvennyolc százaléka nem kommunista, hanem demokratikus érzelmű és hitet valló ember volt, hiszen abba nőttünk bele. Angyal István elvei számomra nem voltak idegenek, Pista legalább annyira utálta a Rákosi-diktatúrát, mint én, hiszen mi a B listázás miatt éheztünk, saját bőrünkön éreztük, hogy mit jelent a kommunizmus.

– Miért B listázták?

– Azért, mert apám 1939–40-ben cigányzenészként a hitleri Németország filmgyártásában tevékenyen részt vett. Emiatt apám cigányzenészként sem kapott munkát. Magyarország egyik leghíresebb zenész családjához tartozom. Fátyol János, apám bátyja világhírű cigányzenész volt, apám volt a prímása. Az unokaöccsük, Fátyol József Magyarország első cigány klarinétművésze volt.

– A forradalomban több cigány származású ember is fegyvert fogott a szabadságért.

– Valóban többen harcoltak, de sajnos minden nációban vannak jók és rosszak is. Ez a cigányokra is jellemző volt. Így a becsületes cigány felkelők mellett voltak olyanok is, akik jogtalanul megszerezték maguknak azt, amit nem kellett volna.

– Önről tudták, hogy cigány?

– Minden barátom óvódás koromtól tudta, hogy ki vagyok.

– Ez nem volt akadálya annak, hogy megválasszák a felkelő csoport vezetőjének?

– Egyáltalán nem. Jó szervezőnek tartottak. Volt golyószórónk, géppisztolyunk, gránátjaink, és ha ropogtak a fegyverek, azonnal bekapcsolódtunk a harcokba.

– November 4-én mi történt?

– Kint voltunk a barikádokon. November 7-ig harcoltunk, de tovább nem láttam értelmét a küzdelemnek. Közben átmentem Angyal Pistához, és megbeszéltem vele: csúzlikkal csak verebekre lehet lődözni, tankokra nem. Megértette, ennek ellenére kilencedikéig tartotta magát fegyvereseivel. Ugyanis ezeket a szovjet tankokat már nem lehetett Molotov-koktélokkal felrobbantani. A forradalom második fordulójában a legújabb típusú tankokat vetették be ellenünk. Légbeszívó nyílásuk nem hátul s fölül volt, hanem alulra bujtatták. Páncéltörő fegyvere pedig az egész országnak nem volt. Hetedikén este azt mondtam, hogy fiúk ennyi volt, mindenki menjen haza. Csak négyen maradtunk együtt a színház igazgatósági épületében, hogy meggátoljuk az esetleges fosztogatást.

– Helyes döntés volt?

– Bizony helyes. Az alattunk lévő pincerendszerben volt egy óriási népboltlerakat. Több millió forint értékű áru volt lent, a jancsiszögtől az irhabundáig mindent tartottak ott. November 10-ére virradó éjszaka hallottuk, hogy felszakították a rolót. Gyorsan kinyitottam az ablakot és egy teherautó állt a népbolt előtt vagy négy-öt emberrel. Egy géppisztolysorozatot leküldtem az úttestre és felszólítottam őket, ha nem mennek el, tűz alá vesszük őket. Eliszkoltak.

– Dolgozott tovább a színházban?

– Igen. December 31-én Esztergomban, a pufajkás tiszti klubban esztrád műsort tartott a színház, azon még én is ott voltam. Az új igazgató azonban január elején elbocsátott.

– Miért tette?

– Azt mondta, hadd ne magyarázzam meg, miért. Mindent tudott rólam. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy országos körözést adtak ki ellenem. Megkerestem Obersovszky Gyulát, vele és az Igazság című lap szerkesztőségével előzőleg is kapcsolatban voltam. Ugyanis Gáli József, aki a Faluszínházban dramaturg volt és nekem jó barátom, Obersovszky szerkesztőtársaként dolgozott, később vele együtt halálra ítélték. Illegalitásban, a Péterffy Sándor utcai kórházban szerkesztették a lapot, röplapokat is előállítottak, én is oda mentem. A forradalom kitörésének egy hónapos fordulójára, 1956. november 23-ára egyórás néma tüntetést szerveztünk többek között Obersovszkyval és Gálival. Az éjszakai kijárási tilalom alatt röpcédulákkal megrakott hátizsákokkal mentünk Csepelre, Kispestre, Újpestre és más erősebb munkásnegyedekbe, hogy szétszórjuk a sztrájkra való felhívást. Mivel csepeli voltam és ismertem az ottani munkástanács tagjait, a csepeli erőmű pihenő kéményén három és fél mázsa röpcédulát eresztettünk ki a subert kinyitásával a levegőbe, és az iszonyúan erős huzat teleszórta Csepelt és Budafokot röpcédulákkal.

– Mi volt a néma tüntetés?

– Déli tizenkettő és tizenhárom óra között meghalt Budapest. Egy lélek nem ment ki az utcára. Utána megszerveztük december 4-re a nőtűntetést az előbb említett módon. Statárium volt, de fel voltunk fegyverkezve, pisztoly volt nálunk. Mi, akik a röpcédulákat hordtuk szerte a városban, mondhatom sokszorosan tettük kockára az életünket. Ezt a munkát éjszaka végeztük, nappal dolgoztam.

– Mikor tartóztatták le?

– 1957. március 16-án fogtak le. A március 15-ei tüntetést készítettük elő. Röpcéduláztunk...

– Miért nem szökött meg?

– Mert magyarnak születtem. Nem akartam elmenni, de már a bujkálásnak sem láttam értelmét, mivel országos körözés volt ellenem kiadva. Végül is feladtam magamat. A sógoromnak mondtam el, hogy az élettársamnál találnak meg. Éjszaka jöttek értem, tizenegy pufajkás állig felfegyverkezve. Beszállítottak a börtönbe, egy zárkába dobtak be, ahol két volt társam feküdt a földön hason. Gép Győző és a Horváth Gyuszi. Nem tudtak megmozdulni. Háromszoros fejük volt, háromszoros kezük volt, kék, zöld volt mind a kettő. Ülni nem tudtak, járni nem tudtak, enni nem tudtak. Kidörömböltem, kiordítottam, hogy mit csináltatok, ti szemetek! Kinyílt az ajtó, megütöttek úgy, hogy nekirepültem a falnak, lecsúsztam és ott maradtam.

– A tárgyalás milyen volt?

– Monstre per volt, tizennégyünket vádoltak. Tutsek Gusztáv halálbíró ítélt el bennünket az első fokon. Negyvennyolc munkanapon keresztül tartott az első tárgyalásunk. Szigorúan titkos, dupla nullás, gyorsított eljárású tárgyalás volt. Annyira titkos volt, hogy minden nap délután öt órától a Szabad Európa Rádió betűről betűre közvetítette a tárgyalásunkat.

– Ez hogyan volt lehetséges?

– Rejtély. A családom és barátaim mind állították, hogy így történt.

– Kik voltak a társai?

– Többek között Szirmai Ottó, a Magyar Rádió egyik párttitkára. Szél Sándor, a Műegyetem tanársegéde, Cselik, Beke Tibor műegyetemista, aztán Sarlós, annak a Sarlós Istvánnak az öccse, aki az MSZMP Központi Bizottságának a tagja volt. Társam volt még Böröcz Imre, az Uvaterv vezető mérnöke, a feszített betonhidak feltalálója, Tauhert József, aki a Híradó dokumentumfilmgyárnak volt a gyártásvezetője és operatőre, Gép Győző a műegyetemista, Horváth Gyuszi, Vera, az élettársam, Angyal Pista és én. Egyébként nyolc hónapig a Fő utcában voltam egyedül egy zárkában, négy hónapig Rácz Sándorral, a központi Munkástanács elnökével voltam együtt. Fölöttem volt egy cellában, a 215-ösben Illyés Gyula és Háy Gyula, mi a 115-ösben voltunk. Morzéztunk állandóan, onnét tudom, hogy ők ott voltak.

– Miként került egy csoportba ez a vegyes társaság?

– 1956-ban Szirmai Ottó a harcok alatt kapcsolatba került a műegyetemistákkal. Beke Tibor meg jól ismerte Böröcz Imrét, Böröcz meg jó viszonyban volt Sarlós Imrével. Ők szellemi munkásai voltak a forradalomnak. Gép Győzőnek viszont a Péterffy Sándor utcai kórházzal volt állandó kapcsolata valamint Csontos Erzsivel, aki eléggé titokzatos egyéniség, állítólag kém volt. Nem tudom mi lett vele. Tehát Gép Győző a műegyetemistákkal is tartotta kapcsolatot, meg velünk is. Horváth Gyuszi, Otroczki és én illegális munkásai voltunk a Péterffy Sándor utcai kórháznak. Nekem viszont nemcsak a kórház titkos tevékenységével volt kapcsolatom, hanem Angyal Pistával is. Ezért volt az, hogy én a tizenegyedik rendű vádlott voltam, a tizenkettedik rendű vádlott viszont Angyal Pista volt. Ezért volt ilyen vegyes a társaság.

– Mi volt az ítélet?

– Három halálos ítélet született. Angyal Pistát, a tizenkettedik rendű vádlottat, Szirmai Ottót és Szél Sándort ítélték halálra. Szél Sándor másodfokon kegyelmet kapott.

– A két kommunistát tehát kivégezték.

– Ez volt a megdöbbentő. Az ő általuk nevezett bűnös kommunistákat felakasztották. Annak ellenére, hogy Szirmai Ottónak a nagyapja Lenin személyi testőrségének parancsnoka volt. Tutsek Gusztáv, a halálbíró könyörgött Angyal Pistának, hogy adja be a kegyelmi kérvényét. Angyal Pista a bíróságon azt mondta: szabad nem lehetek, a börtönt nem tudom elviselni, tőletek meg az élet nem kell!

– Szirmai Ottó mit mondott?

– Szirmai nem nagyon beszélt, tudomásul vette, beadta a kegyelmi kérelmét, amit másodfokon is elutasítottak. Aztán jöttek a kemény ítéletek, Vera, az élettársam tizennyolc évet kapott, ketten tizenöt évet és így ment lefelé. Egy valami azonban érdekes volt ebben a perben. Egymás ellen senki sem tanúskodott, senki sem vádolta meg a másikat.

– Ön hat évet kapott, de előbb szabadult.

– 1961-ben részleges amnesztiával jöttem ki a börtönből.

– Nem lepődött meg, hogy ennyire enyhe ítéletet kapott? Hiszen harcolt, röplapokat terjesztett.

– Nagyon meglepődtem. Ugyanis kisebb cselekményekért keményebb ítéleteket is kaptak. De ezt nem lehetett kiszámítani. Társaim közül többet az Obersovszky-perben ítéltek el, mint Gyöngyössyt vagy Kovács Józsefet. Tóth Ilonával is nagyon jóban voltam.

– Mostanában egyesek Tóth Ilona ártatlanságát kétségbe vonják. Gyilkosnak tartják.

– Nem volt gyilkos. Még a beállítottsága sem volt annak nevezhető. Nagyon műveltnek ismertem meg, hatalmas ígérete lehetett volna a magyar orvostudománynak, másrészt szív-lélek ember volt. Egy ilyen fiatal orvosnő soha nem tudott volna ölni. Kádárék az egyetemistákat akarták megbüntetni, megfélemlíteni Tóth Ilonán keresztül.

– Szabadulása után visszament a színházhoz?

– Szó sem lehetett róla. Munkát hosszú ideig nem kaptam, fusiztam. 1965-ben helyezkedtem el a budai villanyszerelő szövetkezetnél. Hamar kiderült, hogy ez voltaképpen egy internáló tábor volt, főként elítélt ötvenhatosok dolgoztak ott. Hatvanszázalékos fizetést kaptunk a velünk egy kategóriába tartozó szerelőkhöz viszonyítva.

– A megkülönböztetése mikor szűnt meg?

– Amikor elkerültem az Operettszínházhoz világosítónak, egy ismerősöm ajánlásával. Akkor kaptam teljes fizetést. De ott sem maradhattam sokáig – Szinetár volt az igazgatónk –, mert a személyzeti osztály felülkáderezte az önéletrajzomat, és mivel nem írtam meg, hogy az Angyal Pistával, Szirmai Ottóval voltam elítélve, meg hogy közöm volt Tóth Ilonához, Obersovszkyhoz és Gáli Jóskához, ezért elbocsátottak. Onnan a SOTE karbantartási osztályához mentem dolgozni, ahol egy párttitkár volt a személyzetis is, ráadásul kispesti születésű. Ismert engem, s azt mondta, hogy engem nem érdekel miért ült, engem az érdekel, hogy milyen szakmunkás. Művezető-helyettes lettem és nyugdíjazásomig mint villanyszerelő ott dolgozhattam.

– Vera, az élettársa?

– 1963-ban amnesztiával ő is kiszabadult, de már nem folytattuk a kapcsolatot.

– Családot mikor alapított?

– 1972-ben újra megnősültem.

– A rendszerváltás után kapott egy kis lakást Mátyásföldön, a volt szovjet laktanya területén. Ez volt a kárpótlás?

– Kárpótlás? Kaptam kárpótlást idézőjelben, havi tizenegyezer forintot a letöltött időm után.

– Ön szerint mi az oka annak, hogy az ötvenhatosok ennyi részre szakadtak, nem bíznak egymásban?

– Mi, politikai elítéltek annak idején megbeszéltük: nem lesz szükség arra, hogy mi körbeigazoljuk egymást. Erre nincs szükség, mert egyrészt van róla papír, másrészt a börtönből személyesen ismertük meg egymást. 1989-ben, a fordulat évében azonban az ellenkezője történt, körbeigazolták egymást. S így ötvenhatos lett az a személy is, aki rabolt vagy bosszúból megölte a szomszédját.

– Talán ez túlzás. Miért nem mutatnak rá azokra a személyekre

– Mert már így is le van járatva 1956.

– A kommunizmus, a nép demokrácia nevében sokat roncsolódott egészségileg. Hány éves?

– Hatvankilenc éves vagyok. Az Aradi utcában, a 2-es számú politikai főosztályon talpazás közben az Achilles-inamat szétverték úgy, hogy hosszú ideig nem bírtam lábra állni. Verték a talpamat söprűnyéllel, vesszővel, gumibottal, puskaaggyal, széklábával, mert nem vallottam. Ezért voltam nyolcvan napig egy zárkában egyedül, hogy ne lássák mások az ütések nyomait. Volt, hogy levegő után kapkodtam, mert a zárkába nem fújtak be oxigént. Naponta egy liter vizet kaptam mosdásra, ivásra, meg csajkamosogatásra. Nem volt számomra két kiló gipsz, három méter géz, hogy begipszeljék az Achilles-inamat. A mai napig sántítok. Az idegeim is tönkrementek. Volt időszak, amikor egy fél mondat igazságtalan megjegyzés miatt ölni tudtam volna. Olykor majdnem megőrültem. Próbálok megnyugodni, de a lelki és külső nyomok soha nem fognak eltűnni.

– Megbánta, hogy részt vállalt a szabadságharcban?

– Dehogy bántam meg. Akkor azt kellett tenni, ez belső parancs volt.