A szovjet megszállás után a Bibó-memorandumot, valamint Nagy Imre politikai hagyatékát többek között az ő segítségével juttatták Nyugatra. A Bibó–Göncz–Regéczy-féle hűtlenségi perben Bibó István és Göncz Árpád életfogytiglani ítéletet kapott, Regéczy Nagy László tizenöt évet. Jelenleg a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke.
- 1956 meglepetésként érte az angol követséget? Sokat lehetett ugyanis arról hallani, hogy a nyugati követségek bizonyos fokig előkészítő szerepet játszottak a forradalom kitörésében és a felkelés nyugati népszerűsítésében.
– Az első titkár elkapott a folyóson és azt kérdezte: Ugye tudja, hogy én vagyok a politikai tiszt? Nem tudtam. Majd így folytatta: Bármit észlel, kérem, nekem jelentse! Land Roverrel, diplomata rendszámmal jártam ki a követségről, az angolok nem nagyon mozdultak ki. Érdekes, a nagy harcok zaja alig szűrődött be a követségre, nemigen lehetett tudni, hogy mi folyik a Kilián-laktanya környékén, a Keletinél, a Széna téren. A történéseket én közvetítettem. Amikor mozogni lehetett a fővárosban, akkor bevittem az angolokat a Kilián-laktanyába. Az ÁVO a későbbiekben ezt különösen nehezményezte. Azt vetették a szememre, hogy egy magyar laktanyába hogyan merészeltem bevinni az imperialisták kémeit.
– Miért, fényképeztek?
– Nem fotóztak, viszont tolmácsolásommal beszélgettünk a felkelőkkel, és ők elmesélték az ostromot. Azt természetesen látták, hogy szét volt lőve a laktanya.
– Mit gondolt az ott harcolókról?
– Páncélos tiszt voltam. Elképedve láttam öcséimet és húgocskáimat ezekkel a primitív, semmi fegyverekkel hősként harcolni a világ akkor legkorszerűbb páncélosai ellen. Az ugyanis kétségtelen, hogy azok a tankok, amelyeket a szovjet hadsereg bevetett, abban az időben kiválóak voltak. Ezeket a szovjet páncélosokat gyalogság nélkül küldték be a magas házak közé és ez nem volt véletlen. A szovjet vezetők tudták, ha a gyalogságot bevetik, akkor a szovjet kiskatonák hamar rájöttek volna a közelharcban, hogy ugyanolyan melósokkal állnak szemben, mint amilyenek ők voltak a bevonulás előtt otthon. Az hamarabb demoralizálta volna a megszálló sereget. A harckocsik rései mögül nem lehetett látni, hogy a fasiszta gazemberek helyett felkelő gyerekek dobálják rájuk a benzines palackot. Ezért voltak eleinte hatalmas veszteségeik és vérző orral kellett kivonulniuk Budapestről.
– Nagy-Britannia nagyhatalom volt, akárcsak most. Támogatta a forradalmat? Egyáltalán: milyen szerepe volt az angol követségnek 1956-ban?
– Egy évtized alatt megtanultam, hogy egy angol diplomata milyen rezzenéstelen arccal teljesíti a szolgálatát. Nem szabad érzelemnek tükröződnie rajta. Ahogyan a forradalom haladt előre, egyre inkább elhagyta őket az angol hidegvér. Érzelmileg teljesen elragadta őket ez a népfelkelés és kifejezték teljes együttérzésüket a forradalommal. Ezt nem lett volna szabad megtenniük. Például az első napokban megjelent egy szoptatós édesanya könnyes szemmel, aki nem tudott a csecsemőjének tejet adni. Az angolok azonnal lerohantak a saját raktárukba és az anyának gondolkodás nélkül tejkonzerveket adtak. Aztán bejött egy küldöttség és a követet kereste. Lejött hozzájuk és azt mondta: Önök nagyon jól tudják, hogy kinek az oldalán állunk. De ha jót akarnak maguknak, akkor engedjenek vissza a helyemre, mert éppen rádiókapcsolatban vagyok Londonnal, tájékoztatom őket, és amíg reális jelentéseket adok, sokkal többet használok az önök ügyének, mintha itt beszélgetünk.
– Az angol politikára hatással voltak ezek a jelentések?
– Alig, ugyanis minden figyelmüket lekötötte Szuez. Nasszer már júniusban államosította a csatornát, és az angolok a franciákkal, valamint az izraeliekkel együtt rögtön elkezdték a szuezi csatorna visszavételének katonai terveit kidolgozni. Tehát a követség jelenthetett, amit akart, ez mellékhadszíntér volt, a maguk birodalmi érdekeit soha nem rendelték ennek alá. Sőt kihasználták azt, hogy a Szovjetunió itt belegabalyodott egy kis csúnya helyi háborúba, amely lekötötte figyelmét és ezzel három héttel előre hozhatták Szuez visszavételét.
– Mint az angol követség alkalmazottja, akkor már érzékelte, hogy a Nyugat nem fog segíteni?
– Lehetett tudni. Köztünk volt a semleges Ausztria, így nem jöhettek volna szárazföldi csapatok Magyarországra. Ráadásul én azt is tudtam: két atomnagyhatalom nem kezdheti úgy a leszámolást egymással, hogy egy kis ország területén szárazföldi harcokba bonyolódnak.
– Az angol követ, a személyzet és ön november negyedikét a követségen töltötte?
– Igen. A hajnali támadásra a nyugati újságírók többsége a szállodákból hozzánk szaladt. A követ megígérte nekik, hogy ott biztonságot, szállást és ellátást kapnak, de csak addig, amíg ki nem lépnek az épületből. Aki elhagyja az angol követség épületét, az többé nem jöhet vissza. A személyzet családtagjai is beköltöztek hozzánk.
– Mennyien voltak a követségen?
– Legalább százötvenen.
– A forradalmat leverték. Mi történt önnel?
– Dolgoztam tovább a nagykövetségen, de kaptam egy kis szabadságot, mivel két hétig ki sem mozdulhattam a követségről. Amikor végre hazamehettem, már várt egy barátom, Szesztay András, aki azzal jött, hogy Bibó István a nyugati nagykövetségekhez és a szovjetekhez is eljuttatott egy memorandumot, de az angolokhoz nincs kapcsolata. Azt kérte, menjünk fel a Rózsadombra Bibóhoz, és ha vállalom, vigyem be az angol követhez a memorandumot. Nem tudhattam, hogy egy ilyen nagy ember, mint az utolsó Nagy Imre-kormány minisztere, mit fog szólni ahhoz, hogy csak egy követségi sofőr jelentkezik nála. De Bibó nem volt nagyképű. Röviden beszélgettünk, majd begyalogoltam az irattal az angol követségre, ahol sebtében lefordították. Akkor vették észre, hogy ebben a sötét sztálinista proletárdiktatúrában létezik a felszín alatt egy európai műveltségű és rálátású államférfi. Attól kezdve Bibót professzornak nevezték, és állandóan kíváncsiak voltak a véleményére. Az írás természetesen rögtön ment Nyugatra.
– Meddig volt küldönc Bibó és az angol követség között?
– Közbejött Göncz Árpád. Az első találkozástól kezdve a Bibó-kapcsolat az angolokon át Nyugatra Göncz Árpádon és rajtam keresztül realizálódott.
– Göncz Árpáddal hogyan ismerkedett meg?
– A sógorom, Gegus Ernő vegyészmérnök legjobb barátja Göncz Árpád volt. Így ismerkedtünk meg. Reveláció volt sok minden akkor, amit hallottam tőle. Például tőle hallottam annak a lehetőségét, hogy a Bibó által megnevezett nyugati szabadságtechnikákat talán párosítani lehetne a szocializmus vívmányaival. Ilyen naivitások akkor még éltek a köztudatban. 1956 is egyik kísérleti példája annak, amit a revizionista kommunisták elképzeltek, azaz megreformálni a Rákosi-rendszert, de szovjet gyarmatként ez képtelenség lett volna. Tehát 1956-tól kezdve tudtunk egymásról, Göncz is keresett, én is kerestem őt. Össze is hoztam Göncz Árpádot az angol követség első titkárával a lakásunkon. Mind a kettőnek nagy élmény volt. Élmény volt neki olyan magyarral találkozni, mint amilyen Göncz, aki Bibó mellett a forradalom, nemzeti oldal hiteles figurája volt, Göncznek meg azért volt ez nagy élmény, mert elmondhatta mindazt egy hivatalos személynek, amit fontosnak tartott, hogy a Nyugat megismerhesse a magyarok álláspontját.
– Hogyan figyeltek fel önre a belügyi nyomozók?
– Göncznek kisgazda korában képviselőtársa volt Szabó Miklós, akit az ÁVO internált még 1948-ban és ott aláírt, majd ügynök lett, de ezt akkor senki sem tudta. Jelentkezett Göncznél a forradalom leverése után, hogy megy Nyugatra – akkor még nyitva voltak a határok – és megkérdezte, nem akar e Kiss Sándornak, a Parasztszövetség Amerikában élő vezetőjének levelet küldeni. Göncz akart és ez a levél a belügynél kötött ki. Ezt onnan tudom, hogy Szabó a tárgyalásunkon megjelent mint a vád tanúja, és ezt elmondta. Göncz a belügy látókörébe került. El kezdték figyelni és a nyomozók apránként mindenkiről tudtak, akivel Göncz találkozott. Fény derült kapcsolataira. Neki, Bibóval együtt, közvetlen kapcsolata volt az indiai nagykövetséghez, az angolokhoz meg rajtam keresztül kötődtek. Tulajdonképpen a Nagy Imre-kézirat kijuttatása volt az, amit nagyon vastag ceruzával írtak a számlánkra.
– Ahhoz hogyan jutott hozzá?
– A nékoszos Kardos László őrizte. Nagy Imrének már minden kéziratát elkobozták, csak ez az egy volt meg, és ezért Kardos szerette volna a miniszterelnök politikai hagyatékát biztonságban tudni. Gönczön keresztül hozzám jutott el a kézirat 1957 februárjában, én pedig a 300 gépelt oldalt átadtam Cope angol követségi titkárnak. Ekkorra már visszatért az angol hidegvérük és csak annyit mondtak, hogy semmit nem ígérnek a kézirat kijuttatásáról, de átveszik. Azért kellett a dokumentumot biztonságba helyeznünk, mert ha ez is az ÁVO kezére kerül, akkor Nagy Imre politikai testamentumáról azt hazudnak, amit akarnak.
– Emlékszik, mi volt ebben a kéziratban?
– Hogyne, meg is van nekem, emlékszem rá az utolsó betűig. Egyrészt összefoglalta azt, amit 1953-tól másfél éves miniszterelnöksége alatt tapasztalt a magyar társadalom és gazdaság állapotáról. Elképedve olvastam például, hogy Rákosiék öt esztendő alatt a maguk esztelen voluntarizmusával két esztendő gazdasági összteljesítményével felérő kárt okoztak békében. Nagy Imre felvázolta a magyar arculatú szocializmus változatát is. Végül is a könyv több nyelven megjelent Nyugaton Király Béla kiadásában. Aztán magyarul is megjelent és Togliatti, az olasz kommunista párt főtitkára egyik munkájának borítójával visszacsempészték Nagy Imre művét. Akkor derült ki, hogy ez mekkora kellemetlenséget okozott a Kádár-rendszernek. Ez a vádpontokban bennünket is komolyan érintett.
– Mikor tartóztatták le?
– 1957 júniusában, egy hónappal azután, hogy Bibót és Gönczöt elvitték. Meg kell jegyeznem, hogy a követség kocsijával kijártam Bécsbe, mivel az angolok onnan kapták az ellátmányt. Gönczék letartóztatása után még egyszer kimehettem, és akkor el kellett döntenem, hogy kint maradok vagy hazajövök s vállalom a következményeket. Hazajöttem, mert rettenetes lett volna nyugaton az újságokból olvasni, hogy mi lett a barátaim sorsa. Így viszont a bíróság előtt együtt álltunk, mi voltunk a „hármak bandája”. Sőt meg kellett jelennem a Nagy Imre-perben is.
– Ki is végezhették volna.
– Igen, de erkölcsileg nem tehettem meg azt, hogy kint maradok. Ha szabad azt mondanom, mint fiatal honvédtisztnek szemem előtt lebegett Görgey Artúr példája, aki élete végéig nem tudta lemosni magáról, hogy egyedül maradt életben a tábornoki karból. De itt van Jány Gusztáv, akit nem adtak volna ki az amerikaiak mint háborús bűnöst, de amikor látta, hogy a beosztott tábornokai sorra bíróság elé kerülnek, önként hazajött. Mert a parancsnok nem teheti meg, hogy menti a bőrét, én meg a sorstársaim miatt nem tehettem meg ezt.
– Ez sokak szemében őrültség.
– Megbeszéltük egymással, hogy nincs mögöttünk hatalom, párt, csak egyedül a lutheri kiállás. Itt vagyok, ezt tettem, ítélkezzenek felettem.
– Érdekes ez az összetartás, a hősien kiállás. Ugyanakkor a még élő, vezető ötvenhatosok közül többen elítélik Göncz Árpád magatartását.
– A mostani magatartását, de nem azt, amilyen a börtönben volt. Nem a tizennégy hónapi vizsgálati fogságát és nem azt, amit kiszabadulása után mutatott, hiszen állástalan fordító volt. Különösen az ötvenhatos bajtársak körében rengeteg téves feltételezés él róla. Például, hogy besúgó volt a börtönben, nem viselkedett tisztességesen. Ám a forradalom alatt végig példátlanul kezdeményező, fölényes intellektusú forradalmárnak és szabadságharcosnak bizonyult. Arról a magatartásáról mindenki a legjobbat mondhatja, aki ismerte. S hogy most miért olyan, amilyen, annak meg van a története, de nem az én dolgom elmondani.
– Akkor miért terjedt el róla ez a vád?
– A mai viselkedése alapján visszamenőleg azt hiszik, hogy aki ma ilyen, az a börtönben csak besúgó lehetett. Nem volt az. Hosszú ideig voltunk szorosan együtt éjjel-nappal, és a börtönben mindenkiről minden kiderült, két dolog kivételével: a nőkkel hogyan viselkedik és a hatalom hogyan hat rá. Ezt a kettőt a börtönélet nem produkálta. Olyan besúgót nem ismertem, akiről ne tudtuk volna, hogy jelent.
– Tehát tudtak róluk?
– Tudtunk. A legtöbb azzal jött vissza az operatív tisztektől, hogy gyerekek, rákényszerültem, úgy vigyázzatok velem ezentúl.
– Közülük mondana néhány nevet?
– Erről nem szeretnék beszélni. Ám akiről már tudtuk vagy sejtettük, az nem volt veszélyes. Az olyan volt, mint a felderített akna, amire az ember nem lép rá.
– Hová került, kikkel ült együtt?
– Az ítélet után azonnal a Gyűjtő Kisfogházába az első emeletre kerültem, ahová a Nagy Imre-per környéki értelmiségieket vitték, alattunk a földszinten voltak a halálos zárkák. Bibó, Göncz és én fordítottunk, nagy örömömre én az angol vezérkari főnök háborús naplóját kaptam. Nem voltunk egy zárkában, soha sem volt szabad hivatalosan találkoznunk. Kilenc hónapig voltam ott egy zárkában egy Hámori Zoltán nevezetű kisgazda újságíróval. Utána Vácra vittek bennünket. Göncz Árpád és az egykori kommunisták egy előkelő helyre kerültek a fordító irodára, a sitiprincre, az már elegánsnak számított. A legvégén én is sitiprinc lettem, műszaki rajzoló a Gyűjtő tervező irodáján.
– Az 1963-as amnesztiával szabadultak?
– Engem és Gönczöt nem engedtek el. U Thant, az ENSZ főtitkára júniusban érkezett Magyarországra. Csepelen egy munkásgyűlésen elismerte, hogy Magyarország teljesítette az ENSZ három feltétele közül az egyiket, az amnesztiát. Közben az angol követség állandóan járt a Külügyminisztérium nyakára: milyen amnesztia az, hogy én még ülök. Aztán U Tahnt érkezése előtt két nappal hirtelen Gönczcel kint találtuk magunkat a börtön előtt.
– Ezt követően mi történt önnel?
– Segédmunkás lettem, el kellett helyezkednem, ha nem akartam a még hátralévő kilenc évemet letölteni. Egy év múlva sikerült állástalan fordítónak, külsősként elhelyezkednem az Országos Fordítói Irodában. Pária voltam. „Kukáztam”: a rosszul fizetett, megmaradt nehéz fordítást én csináltam. 1990 őszéig állástalan fordító voltam. Az angol követségre nem kerülhettem vissza, mert törvény szerint akit politikailag elitéltek, az semmilyen formában nem kerülhetett kapcsolatba nyugatiakkal.
– Találkozott a szabadulása után Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal?
– Igen, hiszen ők is az OFI-nak dolgoztak. De ritkán találkoztunk, mert figyeltek bennünket.
– Amikor Göncz Árpád, a „bulitársa” köztársasági elnök lett, milyen kapcsolatba kerültek?
– Megkért engem, hogy lépjek be hozzá. Ez rendes dolog volt, hiszen nekem semmi nyugdíj nem járt volna. Zólomy László bajtársammal léptem be, aki szintén horthysta tiszt volt és tizenkét évet kapott 1956 után. A tragédia az volt, hogy amint szolgálatot vállaltunk Göncznél, aznap főbe lőtte magát a parlamenti asztalánál. Nem tudjuk, miért tette. Én ezek után az elnöki tanács teljes személyzetébe csöppentem bele kívülről. Eleinte a köztársasági elnök levelezését intéztem. Majd rehabilitáltak, ezredessé léptettek elő, az államfő szárnysegédje lettem. Mihelyt nyugdíjba lehetett engem küldeni, el is küldtek, 1996 januárjában. Végül is dandártábornokként mentem nyugdíjba, de még egyenruhám sincs.
– Ön hogyan téli meg Göncz Árpád mai szerepét?
– A maival nem tudok egyetérteni, annál is inkább, mivel ő az SZDSZ alapító tagja lett, én pedig az MDF-é vagyok.
– Az az érzésem, hogy az ötvenhatosoknál Göncz Árpád, Mécs Imre és az SZDSZ-hez tartozó 1956-osok a választóvonal.
– Igen, többünknek ez a véleménye. Mert aki ötvenhatos létére képes volt 1956 esküdt ellenségeihez, eltipróihoz csatlakozni a hatalom kedvéért, az elment a mi oldalunkról. Furcsát mondok. Kádár János is ötvenhatos volt. Olyanokat mondott Andropovnak a parlamentben, hogy azért másodikként lóghatott volna Nagy Imre után. Csak idejében váltott. Mind a két ember, Göncz és Mécs is az SZDSZ hatására tagadta volna meg a hazát, a nemzetet? Manapság azt tagadták meg azzal, hogy 1956 esküdt ellenségeinek jogutódját segítették vissza a hatalomba, amikor még teljesen egyek voltunk, amikor az életüket kockáztatták a közös ügyünkért. Mára már nincs közös ügyünk, éppen ezért hogyan számíthatnának még mindig 56-osnak?
origo.hu
Új törvényeket fogadott el az Országgyűlés: mutatjuk, melyek a legfontosabbak
