„Ha a nyavalya diagnózisát pontosan közölhetném, ha némi mohón felkapott kísérleteknek, midőn gyakorlatba vétetnének, kifejtendő balgaságait feltárhattam, ha járulhatnék bármi kis részben elfogadható tanáccsal a gyógyszerek alkalmaztatásában, akkor azon néhány heti fáradalomért, miben igénytelen munkám került,  fejedelmi díjt nyertem.”
(Kemény Zsigmond: Korteskedés és ellenszerei)

Ó, azok a daliás idők, hol vagytok már?

Hol vannak már azok az idők, amikor Széchenyi és Kossuth terjedelmes röpiratokban esett egymásnak, hogy megvívják eszmecsatájukat a „haladási kérdésekről”, a „politicai gondolkodás árnyéklatairól”, az „ujjhuzo modor” értelméről, az „agitatio szükségességéről” vagy éppen az „ész vagy a szív” parancsoló dilemmájáról? Hol vannak már azok a daliás idők, amikor Kemény Zsigmond a Korteskedés és ellenszereiben, megint csak sok-sok oldalon keresztül, számtalan érvet mozgósítva esett neki a municipialistáknak, hogy kimutassa a nemesi vármegye alkalmatlanságát a kívánt célok elérésére? Vagy ­megint csak Kossuth és Széchenyi drámai hangot megütő vitája Magyarország és a „közálladalom”, vagyis a Birodalom viszonyának kérdéséről – hol vannak már ezek az idők? Amikor eszmék, érvek, gondolatok, temérdek oldalakon keresztül megvívott eszmefeszülések jellemezték a politikai viták természetét?

Ezek az idők végérvényesen elmúltak. Egy világ, ami nem tér vissza többé.

Ne feledjük ugyanakkor, hogy a daliás idők az elit politika időszaka volt, korlátozott választójoggal, nem a tömeget, hanem egymást, egy szűk elitet, a politikai osztályt kellett meggyőzni a haladási kérdések mikéntjéről és hogyanjáról.

A választójog kiterjesztése és általánossá válása, a rendszeres időközönként megtartott választások, ahol mindenkit, aki szavazóképes, meg kell győzni igazunkról, szóval az új idők elsöpörte és maga alá gyűrte ezt a régi világot.

Innen nézve, ahol most állunk, még a rendszerváltoztatást követő első parlament szellemi csatározásai is fényévekre vannak tőlünk. „Mekkora a szakadék – és belezuhan minden, ami érték.” Valahogy így sóhajtanának föl a mélabús romantikusok, ha a technológiai ugrás, az internet, a közösségi média általánossá válása bele nem taszította volna már mindahányat ebbe a bizonyos szakadékba. Onnan aztán lehet óbégatni, de ki hallja meg?
Mit óbégatna a daliás idők letűnt prófétája, ha meghallanánk egyáltalán?

„A lájk nem szavazat”, „Rajtad nevetnek, nem veled”, „Inger vagy és nem üzenet” – mennydörögne az óbégató.

Kétségtelen, számot kell vetni az új időkkel és higgadt fejjel végiggondolni, hogy mi következik ebből ránk nézve, mert bizonyára megfontolandó tanulságokkal szolgál a szembenézés a szakadékkal. Csak merjen valaki végre lenézni a mélybe és belerévedni a semmibe.

Ezt a mélybe révedést még csak nem is a technológiai ugrás kényszeríti ki önmagában, hanem az új ellenfél.

Ez is az lett és itt is nyerni kell.

Jó lenne ezért néhány egyszerű mondatig eljutni, hogy megtaláljuk a kommentpolitika ellenszereit és visszataláljunk a győzelem receptjéhez.
Ami biztos: választásokon kell győzni. A választójog általános, ezért potenciálisan mindenkit meg kell szólítani, és végül többséget kell tudnod magad mögé állítani, ekkor fogsz nyerni. Ez a demokrácia parancsa.

Nem lehet visszafordítani az idő kerekét. A technológiai ugrást nem lehet meg nem történtté tenni vagy semmibe venni. Mert az emberek se veszik semmibe. Ezen keresztül is kapcsolódnak egymáshoz, érintkeznek a másikkal, szereznek információt a világról, és ott találod meg őket. Ha ott vannak, akkor pedig oda kell menni értük. Ez a technológia parancsa.

Ezek lennének a versenyszabályok, már ha lennének szabályok, de hát nincsenek, és ami nincs, még az sem abszolút. Mert van igazsága az óbégatóknak: a lájk tényleg nem szavazat. Ne hidd, hogy érdekes vagy, mert jön egy újabb inger és már senki sem emlékszik rád. Egy politikusért nem akarnak rajongani, nem vele nevetnek, hanem rajta. Ezért meg kell őrizned magad annak, aki vagy, mert ez a józan ész vagy a karakter parancsa.
S ha már józan ész.

Rendben, az új idők és az új ellenfél kikényszerítette, hogy felmenj erre az új csatatérre, és mivel csatatér, itt is nyerni kell. De ahová behívott az ellenfél, az csak egy a sok csatatér közül. Ő azt akarja, hogy itt dőljön el a háború, mert azt gondolja, hogy itt ő van fölényben, az új idők neki dolgoznak, itt rád tudja kényszeríteni a saját akaratát, mert ez a saját versenye, amiben ő a jobb és ezért végül – a végelszámolásnál – ő lesz a jobb.

Erre mondják, hogy azért nehogy már a nyúl vigye a puskát.

Szóval, add csak ide, nyuszika!

Ki kell hívni a kihívót a mi megszokott csataterünkre, amit mi uralunk, hogy ott dőljenek el a dolgok. Ki tud végül is kormányozni, dönteni, irányítani, struktúrákat megszervezni? Ki tud válságokat kezelni, biztonságot teremteni, fenntartani a stabilitást, ki biztosítja a kiszámíthatóságot? Ki az, aki érti, hogy miben vagyunk, hogy merre megy a világ, hogy ki mit miért tesz, mi vár ránk, vagyis mi az a történelmi kontextus, ahol most a dolgok eldőlnek? Kivel állnak szóba a nagyjátékosok és kinek van szava az asztalnál? 

Hogy az új idők nyelvén fogalmazzak: mi vagyunk a poszt, az ellenfél csak a komment. Mi írjuk a történetet, a kihívó ehhez csak lábjegyzet. Ő az, aki hozzászól, lesz…roz, feltromfol, túlígér, fenyeget, hőbörög, hazudik, kommentálja a sztorit, de a sztori mi vagyunk. Ebből származik egyébként az összes előnyünk mellett az összes problémánk is. Egy komment mindig mozgékonyabb lesz a sztorinál, mert nincs benne súly, felelősség, számonkérhetőség. Nem árt ezeket feljegyeznünk magunknak, ha győzni akarunk. Tehát sárkány ellen sárkányfű, komment ellen másik komment. Ez a kommentháború parancsa.

A kommentháború a lényeges dolgok szintje alatt zajlik – megjegyzem már Kossuth és Széchenyi is kommentháborúzott egymással, volt ott minden, „hígvelejűség” meg korrup­ciózás, de nem ez volt a vitájuk lényege, hanem a liberális politika kívánatos „modora”, vagyis a helyes politika –, de azért a lényegtelen dolgok szintjén se árt a tisztánlátás és az óvatosság, hogy elkerüljük a balgaságot. A komment, mivel nem ismeri a mértéket, önmaga elpusztítójává válhat. 

 Szóval a kommentháború önpusztító is lehet, ez sem árt feljegyezni, ha már felmegyünk a lényegtelenre. Lényegtelen, nem azért, mert nem fontos, hanem azért, mert nincs lényege, szubsztan­ciája, esszen­ciája, üres, mint annak az embernek a tekintete, aki nem ért semmit és nem mond semmit.

Meggyőződésem, hogy nem az internet, a közösségimédia-platformok a lényeg (bár ott kell lenni és ott is nyerni kell), mert az csak egy felület (bár, kétségtelen, az emberekhez való elérés nélkülözhetetlen felülete) és mint ilyen, felületes, hanem, hogy a végén mi lesz majd az emberek fejében, szívében, lelkében – végül is mit gondolnak majd rólunk és hogy hová húzzák be majd az azt ikszet. Végül ez lesz a lényeg.