Valerij Zaluzsnij, Ukrajna korábbi főparancsnoka és jelenlegi londoni nagykövete a minap beszédet tartott a világ egyik legrangosabb védelmi agytrösztjében, a Royal United Services Institute-ban. Az intézményt 1831-ben alapította egy bizonyos Arthur Wellesley nevű úriember, aki Wellington hercegeként és a waterlooi győztesként vonult be a történelemkönyveinkbe. Az agytröszt, becenevén RUSI már a XIX. század közepe óta az angolszász katonai gondolkodás egyik méltán elismert műhelye. Az intézet szakmai súlya miatt Zaluzsnij beszéde nem csupán az ukrán hadvezetésről állít ki bizonyítványt, hanem a nyugati katonapolitikai elit állapotának lakmuszpapírja is.
Nem vagyok se koponyalékelő sámán, se agysebész, ezért nem tudom, mi zajlik Zaluzsnij fejében. De amit az előadás során mondott, azt meg tudom ítélni. A beszéde alapján ugyanis az a kellemetlen érzés alakult ki a hallgatóban, hogy Ukrajna népszerű és ünnepelt tábornoka nem igazán érti, hogy valójában mi változott meg a modern háború arculatában és mi nem. És ha az ukrán katonai vezetés tényleg hasonló mélységben gondolkodik, mint Zaluzsnij, akkor már az is kisebb fajta csoda, hogy a háborút eddig egyáltalán kihúzták.
Mielőtt felkapnánk a fejünket erre a provokatív megállapításra, ne gondoljuk azt, hogy Ukrajna példája ezen a téren kivételt képez. A világ hadseregeit a dolog természeténél fogva nem a hadelmélet tudorai, hanem egyenruhás menedzserek vezetik. A képzésükben a tapasztalat, az on-the-job training jóval fontosabb szerepet tölt be, mint a formális oktatás. Az utóbbit igen sokan időpazarlásnak, fizetett szabadságnak, militáris köldöknézésnek tekintik. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a jelenlegi izraeli vezérkar tábornokainak 70 százaléka nem abszolválta a főtisztek számára kijelölt felsőfokú képzést. Ameddig a háború ipari folyamatai az elfogadott paradigma medrében csordogálnak, addig az elméleti képzés hiánya nem jelent súlyos hendikepet. Amikor azonban az elfogadott paradigma összeomlik, és menet közben kell megfogalmazni egy újat, akkor az elméleti eszközök hiánya jelentős hátrányt jelent.
Zaluzsnij beszédében több jel utal arra, hogy – visszafogott eleganciával fogalmazva – Ukrajna ünnepelt sztártábornoka nem tartozik a szakma nagy teoretikusai közé.
De ne legyünk igazságtalanok. Zaluzsnij beszédében van néhány pontos és helyes meglátás is. Ilyen például az a megállapítása, hogy úgy a nemzetközi rendszer, mint az államok közötti háború, drámai átalakuláson mentek át az utóbbi években. Erre a teljesen plauzibilis alapozásra azonban a tábornok felhoz egy sor hibás vagy legalábbis erősen vitatható tézist, amik miatt az egész gondolati vázszerkezet eltorzul.
Zaluzsnij legnagyobb tévedése, hogy szerinte az ukrajnai konfliktus megváltoztatta a háború természetét.
Márpedig ez egy alapvetően téves kiindulási pont.
A háború természete örök és változatlan, csupán az arculata az, ami változik. Ezt már Clausewitz mester is leírta cirka kétszáz évvel ezelőtt. A globális geopolitikai architektúra változásait, a háború jellegének az átalakulását nem az orosz–ukrán konfliktus okozta. Olyan folyamatokról van szó, amiknek a csíráit fellelhetjük már a háborút megelőző évtizedben. A nagy kelet-európai háború csupán a szimptómája és részben a következménye ezeknek a megatrendeknek, amik nem Ukrajnában kezdődtek el és nem Ukrajnában fognak befejeződni.
Zaluzsnij szerint a győzelem kulcsa a napjaink háborúiban a drónok katonai alkalmazása és az elektronikus hadviselés. Ezeknek a megállapításoknak a megvizsgálására a következő gondolati gyakorlatot javaslom. Tételezzük fel, hogy a nagy tavaszi ellentámadás idején Ukrajna rendelkezésére állt volna korlátlan mennyiségű drón és elektronikai hadviselési kapacitás. Segítette volna-e ez a két csodaeszköz az ukránokat az orosz aknamezők felszámolásában, a vasbetonba bugyolált védelmi vonalak áttörésében vagy a városi alagútharcászatban, illetve az erdős terepen vívott gyalogsági harcokban? Tudnak-e ezek a rendszerek bármit is kezdeni egy ballisztikus rakétával, amely inerciális és terepfelismerő rendszerek segítségével navigál? Tudnak-e mit kezdeni egy hiperszonikus eszközzel, amely az útja nagy részét egy plazmabúrában teszi meg, amely gyakorlatilag áthatolhatatlan az elektromágneses jelek számára? A válasz ezekre a kérdésekre nemleges.
A Zaluzsnij tábornok által piedesztálra emelt drónok és elektronikai hadviselés kulcsfontosságú összetevői egy modern katonai gépezetnek, de önmagukban vajmi keveset érnek.
Zaluzsnij egy másik erős állítása szerint a harctér „teljesen átlátszóvá vált”. Ez a gondolat egy évtizedek óta makacsul visszatérő illúzió, amit már Ogarkov tábornok és Owen admirális is hangoztatott a 80-as, 90-es években. A hadászati forradalom (RMA) divatossá tette ezeket a gondolatokat, de valóságtartalmat nem tudott kölcsönözni nekik. A clausewitzi „háború köde” nem az információ hiányából fakad, hanem abból, hogy a döntéseket meghozó emberek véges értelmi, pszichológiai és érzelmi kapacitásokkal dolgoznak. A harctér nem lehet átlátszó, mivel maga az ember az, aki homályossá teszi. Egy „teljesen átlátszó” harcmezőn lehetetlenné válna a harcászati, műveleti és stratégiai meglepetés. Napjaink háborúi azonban korántsem szűkölködnek a meglepetésekben a konfliktus mindhárom szintjén. Elég, ha október 7-re, a 2022-es Harkiv környéki offenzívára, illetve a kurszki betörésre gondolunk.
A történelem bővelkedik olyan példákban, amikor a technológiai fölény nem hozta el a várt sikert. Az Egyesült Államok Vietnámban, a Szovjetunió Afganisztánban, a kollektív Nyugat pedig Irakban és Afganisztánban tapasztalhatta meg, hogy a katonai innovációk és technológiai fölény önmagukban nem elegendők egy politikai cél eléréséhez. Ukrajna most ugyanezt a leckét tanulja meg: a stratégiai kultúra és a civil–katonai kapcsolatok minősége sokkal fontosabb tényező, mint az, hogy éppen milyen típusú drónokkal vagy tüzérségi radarokkal rendelkeznek.
Zaluzsnij abban is téved, hogy a technológiai felsőbbrendűséget tekinti a győzelem kulcsának. Az utóbbi évek konfliktusai – Ukrajna mellett főképp a közel-keleti háborús övezetek – azt mutatják, hogy a technológia önmagában sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele a katonai győzelemnek. Zaluzsnij állítása szerint az 1915 óta a hadviselés alapjának tekintett páncélozott járművek mára „védekezésre is alkalmatlanná váltak a filléres drónokkal szemben”. Ez teljesen ellentmond az izraeli tapasztalatoknak, ahol aktív védelemmel felszerelt járművek még a legsűrűbben lakott városi környezetekben is kulcsszerepet játszanak. A közel-keleti konfliktusok során az izraeli Merkava harckocsik vagy a Namer lövészpáncélosok bebizonyították, hogy az aktív védelem és az integrált harctéri rendszerek kombinációja képes életben tartani a páncélozott járműveket az új fenyegetésekkel szemben is.
A Royal United Services Institute-ban megtartott beszéd sok mindent elárul Zaluzsnij tábornok és talán a teljes ukrán katonai vezetés szakmai felkészültségéről és gondolkodásmódjáról. A beszédben a hadelméleti alapfogalmak ismeretének hiánya a technológiai determinizmusba vetett vakhittel párosul.
Úgy tűnik, hogy a derék tábornok meg van róla győződve, hogy ha Ukrajna megkapta volna a számára szükséges haditechnikát, akkor már régóta győzelmet aratott volna az oroszok felett. Ez a fajta gondolkodásmód figyelmen kívül hagyja Ukrajna krónikus élőerőgondjait, a civil–katonai kapcsolatok patológiáit és a szovjet típusú szklerotikus és korrupt szervezeti kultúra rákfenéit.
Ha az ukrán nemzetbiztonsági elit gondolkodása a Zaluzsnij-féle technológiai redukcionizmust követi, az igen jó magyarázat arra, hogy miért nem képes Ukrajna sikereket elérni a frontokon. Ameddig ez a gondolkodás nem megy át gyökeres változásokon, addig teljesen felesleges további hadianyagot önteni az ukrán tölcsérbe. Az eredmény ugyanaz marad.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
