Hat nappal később, szeptember 15-én el-Szíszi egyiptomi elnök ambiciózus tervvel érkezett Dohába: egy arab NATO létrehozása Izrael ellen. A javaslat magában foglalt mindent, mi szem-szájnak ingere: húszezer egyiptomi katonát, kollektív védelmi mechanizmust és egy sor arab, illetve muszlim állam katonai szövetségét. Elméleti szinten ez lett volna az arab, illetve muszlim egység legjelentősebb demonstrációja hosszú évtizedek óta.

Az események azonban brutálisan másképp alakultak. Katar és az Egyesült Arab Emírségek, az „arab NATO” nyújtotta védelem első számú haszonélvezői blokkolták a kezdeményezést. Az egyiptomi start-up összeomlásának okai igen kevés meglepetéssel szolgálnak azoknak, akik kicsit is ismerik a régió belső működését. Szaúd-Arábia és Egyiptom rivalizálása a szunnita világ vezetéséért, az Öböl menti államok ellenállása a nem arab Irán és Törökország bevonására egy kollektív biztonsági szerződésbe és ami a legfontosabb, egy igen egyértelmű amerikai üzenet arról, hogy ne hozzanak Izrael-ellenes határozatokat. A zsidó állam megzabolázásának a feladata az USA prerogatívája.

Ez a kudarc többet árul el az arab világ politikai valóságáról, mint amit ezer retorikával teli beszéd és kétezer rosszul átgondolt vezércikk elmondhatna. Az arab, illetve a muszlim államok a legtöbb kontextusban továbbra sem képesek egységes blokk­ént működni. A retorika szintjén túl a valódi fenyegetést nem Izraelben, hanem egymásban látják. Amikor pedig Washington egyértelművé teszi a preferenciáit, az Öböl menti monarchiák igen pragmatikusan az amerikai szövetséget választják az arab szolidaritás törékeny nádja helyett.

Ezen a ponton megtört az arab politika egyik sok évtizedes tabuja: Soha ne kritizáld nyilvánosan a palesztin fegyveres ellenállást! Ez nem morális átalakulás volt, hanem hideg számítás: az arab vezetők arra a következtetésre jutottak, hogy október 7. katasztrofális stratégiai kudarcnak bizonyult. A Hamász súlyos vereséget szenvedett, visszavetette a palesztin ügyet, destabilizálta a környék államait, és az iráni dominancia és a síita tengely összeomlásával azzal fenyegetett, hogy Izrael a régió hegemón hatalmává válik. Ezeket a folyamatokat mindenképpen meg kellett állítani.

A politikai mellett gazdasági megfontolások is vezérelték ezt a váltást. Az 53 milliárd dolláros újjáépítési terv hatalmas lehetőséget jelent az Öböl menti államoknak, de egyértelmű volt számukra, hogy egyetlen fillért sem érdemes befektetni Gázába, amíg a Hamász megtartja fegyvereit. A következtetés igen egyszerű volt: vagy demilitarizáció, vagy semmi.

Miközben vezető nyugati hatalmak egymás sarkát taposva egy évtizedek óta makacsul nem létező palesztin állam elismeréséért tülekedtek az ENSZ-ben, a vezető arab és muszlim országok képviselői az ovális irodában munkálkodtak a béketerv körvonalain.

Szeptember 29-én Donald Trump bemutatta átfogó béketervét, és a darabok csodálatos módon a helyükre kerültek. Arab partnerek elkötelezték magukat a Hamász lefegyverzésére egy nemzetközi békefenntartó erőfeszítés keretében. Netanjahu ravasz pragmatizmussal nyilvánosan bocsánatot kért Katartól, és örömmel üdvözölte egy izraeli–katari–amerikai koordinációs mechanizmus létrehozását. Trump bejelentette, hogy személyesen ő lesz a „Board of Peace” elnöke. Látszólag minden elem a helyére illeszkedett egy teljesen új regionális architektúrához.

De a fényes felszín alatt komoly kérdések maradnak. A Hamász még nem fogadta el a tervet, és a múltja alapján az elutasítás a jól ismert „igen, de” forgatókönyv szerint több mint valószínű. A korrupt és Gázában különösen népszerűtlen Palesztin Hatóság se politikai legitimációval, se katonai-karhatalmi bicepsszel nem rendelkezik, ezért senki sem gondolta egy percig sem rá bízni az övezet kormányzását. Rámalláhnak per pillanat egyetlenegy székkel kell beérnie a jövendőbeli gázai direktórium asztala mellett. A palesztin államisághoz vezető ösvény homályos marad, csak „törekvésként” említve, konkrét határok vagy garancia nélkül. Mindez egy sor igen nehezen teljesíthető feltétel betoncipőjével tetézve.

Mindez persze még csak embrionikus állapotban létezik, és a megválaszolatlan kérdések száma végtelen.

Egy dolog azonban vitathatatlan. A Közel-Kelet megdöbbentően gyors lefolyású geopolitikai „világrendváltása” egyfajta geopolitikai laboratórium, továbbá ékesszóló bizonyítéka annak, hogy a biztonságpolitikai és diplomáciai zeitgeist rugalmasságot, többirányúságot és kreativitást követel.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa