Ukrajnában azonban nem alakult ki olyan értelmiség és olyan politikai vezető réteg, amely ezt az elvet be tudta volna tartani. A rendszerváltás során felszínre került politikusai, a gázhercegnő, a csokikirály és a bokszbajnok sokkal inkább az egymás közötti politikai harccal, mintsem az ország jövőjével voltak elfoglalva. Eközben a NATO és általában az amerikai establishment geopolitikai érdekek mentén, többek között a „demokrácia” finanszírozásával és a Nyugathoz húzó politikusok támogatásával erőteljesen beavatkozott Ukrajna belügyeibe. Amikor az ország semlegességét megőrizni kívánó Viktor Janukovics 2013 októberében felfüggesztette az Európai Unióval kötendő társulási megállapodást, a nyugati integrációt támogató Arszenyij Jacenyuk tüntetést szervezett, amely azután az orvlövészek által elkövetett véres zavargásokhoz, majd a törvényesen megválasztott elnök elűzéséhez vezetett. Az amerikai külügyminisztérium és vezető amerikai politikusok e folyamatban aktívan részt vettek. Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes nyilatkozta akkoriban, hogy több, mint ötmilliárd dollárt fektettek be Ukrajnában a demokratikus folyamatok támogatására és ő maga többször ellátogatott biztatni a tüntetőket. A „Méltóság Forradalma” győzelme után az új kormányt lényegében az amerikai külügyminisztérium állította fel, amely ennek megfelelően Nyugat-barát lett és egyértelműen elkötelezte magát a NATO-tagság mellett.

Oroszország nem nézte jó szemmel a NATO keleti bővítését, annál kevésbé, mert annak idején James Baker amerikai külügyminiszter megígérte Gorbacsovnak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja lehet, a NATO egy centimétert sem fog keletre terjeszkedni (NATO Expansion: What Gorbachev Heard), ezt az ígéretüket azonban nem tartották be. Oroszország – folyamatos tiltakozás mellett – tűrte, hogy a NATO egyre inkább közeledik az orosz határ felé, Ukrajna NATO-tagsága azonban elfogadhatatlan volt számára. De még 2022 januárjában is el lehetett volna kerülni az orosz támadást, ha az orosz és amerikai külügyminiszter-helyettes genfi tárgyalásán a Biden-adminisztráció elfogadta volna, hogy Ukrajna nem lehet NATO tagja.

Érdekességképp érdemes megjegyezni, hogy a 2008. évi bukaresti NATO-csúcsértekezleten, ahol Ukrajna (és Georgia) NATO meghívásáról döntöttek, az Európai Gazdasági Közösséget 1957-ben megalapító hat ország, tehát Franciaország, Németország, Olaszország, a Benelux államok, de még Görögország, Norvégia és Magyarország is ellenezte ezt a meghívást, amely végül az angolszász országok, a balti államok és Lengyelország együttes nyomására ment keresztül. Tehát a háborút ma erőteljesen támogató Németország és Franciaország valaha Ukrajna NATO meghívása ellen volt, nyilván tisztában voltak a következményeivel. A NATO bővítését még a hidegháború valamikori fő ideológusa, George Kennan is ellenezte „végzetes hibának” minősítve egy, a New York Timesban megjelent cikkében.

Oroszországnak tehát nem volt területi követelése Ukrajnával szemben, a háborút kizárólag a NATO-terjeszkedés megállítása miatt indította, amely terjeszkedést az amerikai külpolitika szorgalmazta, de most Trump elnök azt mondja, hogy ez a háború nem az ő, hanem Biden, vagyis a korábbi adminisztráció háborúja. Időközben a NATO-tagság támogatását és Ukrajna fegyverzését átvették az európai országok, vagyis Oroszország nem Ukrajnával, nem is a mai amerikai adminisztrációval áll szemben, hanem azokkal az erőkkel, akik szorgalmazták a NATO terjeszkedését, és akik katonailag támogatják Ukrajnát, viszont pont ők, a „mélyállam” nem lesznek ott a budapesti béketárgyalásokon.

A háború támogatásában kulcsszerepe van az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Affairs), a lapjaikban (Foreign Affairs, Foreig Policy) megjelenő összes cikk Oroszország legyőzésének szükségességéről szól, hasonlóképpen az összes nyugati fősodratú média a háború folytatására sarkall. Le lehet-e őket a béketárgyalások asztalához ültetni? A mai európai vezetők – az európai országok alapvető érdekeivel szemben – elkötelezettek a háború folytatása mellett, vajon kinek az érdekében lépnek fel?

A most zajló háború azonban nem csak a NATO terjeszkedéséről, hanem két ideológia és két erő háborújáról is szól. A konzervatív, nemzetállami felfogás áll szemben a globalista háttérhatalommal Amerikában épp úgy, mint Európában. És ebben a háborúban Trump, Putyin és Orbán Viktor is egy oldalon állnak, így ők megegyezhetnek, de aligha hihető, hogy ezt a mélyállam könnyedén elfogadja, a proxy háborút tehát legfeljebb proxy béke követheti.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója