Ahogy a közelünkben, a Fehérvári úton végigmentek a tankok, nagyon féltem, de édesanyám nyugtatott. Ő azt is átélte, amikor 1945-ben az orosz katonák puskatussal betörték az ajtónkat, meg persze Budapest bombázását, amikor a szirénák megszólalása után pár perc volt arra, hogy egy hároméves gyerekkel együtt a kijelölt óvóhelyre rohanjanak. Ehhez képest az 1956-os támadás – legalábbis a környékünkön – semmiség volt. Én a forradalmat két pofonnal megúsztam, az egyiket az apámtól kaptam, amiért elmondtam, hogy kézigránát volt a kezemben, a másikat pedig édesanyámtól, amivel lebeszélt arról, hogy én is harcolni menjek. 

Ekkor kezdődtek igazából a harcok, a körtéren és másutt is. A felkelők folyamatos biztatást kaptak a Szabad Európa Rádióból, hogy tartsanak ki, hamarosan jönnek segíteni az ENSZ-csapatok. Nagybátyám, aki vasutas volt, mondta, hogy menjünk ki a Kelenföldi vasútállomásra várni az ENSZ-csapatokat, de a végén nem mentünk. Szerencsénkre. Ácsoroghattunk volna néhány évtizedet, míg az orosz csapatokat felváltják az amerikaiak.

Sokszor felmerült bennem – meg, gondolom, másokban is – a kérdés, 

az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni megtorlás múltával az ország kiegyezett az uralkodóval, és csaknem ötven év igen gyors gazdasági fejlődése következett, hosszát tekintve páratlan a magyar gazdaságtörténetben. A Kádár-rendszer is gyökeresen más volt, mint a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett korszak. Ma sokan összemossák, de aki átélte, tudja, mi a különbség. Úgy gondolom, a nemzeti érdekekért kiállni és szükség esetén áldozatokat hozni sohasem – most sem – hiábavaló.

Ma sokan összehasonlítják a magyar ’56-os szabadságharcot az orosz–ukrán háborúval, ám ez az összehasonlítás teljesen alaptalan, ugyanis

A Szovjetunió felbomlásakor Ukrajna olyan határokat örökölt, amelyeket legnagyobb részt a XX. században, a Szovjetunió keretei között jelöltek ki. Az ukránok, a fehéroroszok és az oroszok egyaránt a Kijevi Rusz leszármazottai, a tatár hódítás választotta őket el egymástól. Az ukránok a lengyelekkel vívott hosszas háborújuk után Bohdan Hmelnickij zaporizzsjai kozák hetman vezetésével 1654-ben kerestek menedéket az orosz cárnál, amelynek 300. évfordulóján, 1954-ben ajándékozta Hruscsov a Krímet Ukrajnának. A zaporizzsjai kozákok az Oroszországhoz való csatlakozáskor nagyjából a mai Magyarországnak megfelelő területet birtokoltak a krími tatárok országa felett. Északi területüket a korábbi lengyel–litván területek orosz meghódítása nyomán kapták 1654 és 1917 között, keleti területüket pedig, ahol most a harcok folynak, már a 1917-es forradalom után, a Szovjet­unió részeként. Nyugati területeiket a második világháború után Lengyelországtól és Magyarországtól szakították el. Így nem is csoda, hogy a Szovjetunió szétbomlása után Ukrajna meglehetősen nagy, de nemzetiség szempontjából igen vegyes népességet örökölt, jelentős orosz ajkú kisebbséggel.

Ilyen helyzetben Ukrajna elemi érdeke lett volna az Oroszországgal való jó viszony, amit egyes vezetői, például Leonyid Kucsma vagy Viktor Janukovics világosan látott, de nem tudtak ellenállni a nyugati területekről származó erősen nacionalista, oroszellenes erők és az őket támogató, Oroszország gyengítését célul kitűző, atlanti hatalmak együttes nyomásának.

Aki elolvassa Halford Mackindernek a „szívföld” geopolitikai jelentőségéről szóló mű­veit, Zbigniew Brzezinskinek A nagy sakktábla című könyvét vagy beleolvas az USA szenátusának a NATO bővítéséről szóló vitájába, világos lesz, hogy 

Ukrajna jelenlegi vezetői tehát nem szabadságharcot vívnak a függetlenségért, mint Magyarország tette 1956-ban, vagy 1848–49-ben, hanem a NATO céljai – Oroszország gyengítése – érdekében áldozzák fel ukránok százezreinek és teszik tönkre ukránok millióinak életét.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója