A szamár meg az oroszlán

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr – volt egyszer egy szamár. Ez a szamár elindult, hogy lásson országot-világot. Amint megy, mendegél, találkozik egy oroszlánnal. Megnézi az oroszlán erősen a szamarat, mert még ilyen nagy fülű állatot nem látott világon éltébe, s kérdi tőle:
– Hát te ki vagy s mi vagy, te füles?
Azt mondja a szamár: – Iá! Iá! Én a bárányok királya vagyok.
– No bizony, ha a bárányok királya vagy, hadd lássuk, melyik erősebb! Itt van egy fa, ni! Húzd le annak a tetejét a földre.
– Húzd le elébb te – mondotta a szamár –, aztán én is lehúzom.
Az oroszlán nagyot ugrott, derékon kapta a fát, s lehajlította a földre.
– Hisz ennél én többet tudok – mondta a szamár, s mikor éppen az oroszlán el akarta ereszteni a fa tetejét, megfogta, belekapaszkodott, de abban a pillanatban fel is lódította a fa, s úgy eldobta a szamarat, hogy a fától egy puskalövésnyire esett le. Éppen egy bokor tövébe esett a szamár; ott guggolt egy nyulacska, azt estében agyonütötte. Felkapta a nyulat a szamár, vitte az oroszlánhoz, s mutatta nagy diadallal.
– Látod-e? Ilyen erős vagyok én!
Az oroszlán egy kicsit elszégyellte magát, de mégis azt mondta: – No, próbáljunk még egyet!
– Én nem bánom – mondta a szamár –, de azt előre megmondom neked, hogy ha a fél fülemet hátracsapom, akkor még csak fél haragban vagyok, de mikor a másik fülemet is hátracsapom, akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek.
„– Hej – gondolta az oroszlán –, ennek fele sem tréfa!” Azzal uccu, nekirugaszkodott az erdőnek, szaladt, ahogy tudott.
Amint szalad, jön szembe vele egy farkas. – Hát te hová szaladsz, oroszlán?
– Jaj, ne is kérdezd! Találkoztam a bárányok királyával, s azt mondta nekem, ha a fél fülét hátracsapja, akkor csak fél haragban van, de ha a másikat is hátracsapja, vége az életemnek.
– De már én szeretném látni azt az állatot – mondotta a farkas.
– Gyerünk vissza, ketten csak elbírunk vele.
– Nem megyek én – mondta az oroszlán.
– Ne félj, csak gyere. Csinálok egy nyírfagúzst, abba beletesszük a nyakunkat, együtt élünk, együtt halunk, ne félj!
No, ebbe bele is nyugszik az oroszlán. A farkas hamarosan nyírfagúzst csinál, beledugják a nyakukat, mennek, mendegélnek, s egyszer csak meglátják a szamarat. A szamár is meglátja őket, s hátracsapja az egyik fülét.
– Látod-e – mondja az oroszlán –, az egyik fülét már hátracsapta, forduljunk vissza, amíg csak fél haragban van.
– Gyere csak, gyere – biztatta a farkas –, ne félj tőle!
Egyet-kettőt lép az oroszlán, nagy nehezen, de mikor a szamár a másik fülét is hátracsapta, hirtelen megfordult, akart, nem akart a farkas, vitte őt is magával, szaladt esze nélkül.
Egyszer csak a farkas földhöz vágja magát. Úgy megszorította a gúzs a nyakát, hogy felfordult. Megáll az oroszlán, nézi a farkast, hogy mi történt vele. A farkasnak ki volt tátva a szája, s az oroszlán azt hitte, hogy rávigyorog, nevet az ő gyávaságán.
Mondta az oroszlán: – Hiszen neked a nevetség, de nekem az ijedség!
Azzal otthagyta a farkast, hátra sem mert nézni, világgá szaladt. Ha az oroszlán el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Magyar népmese)