Hová, merre, fiatalok?

Búzi Lajos bácsi Mezőtúron 75 éves. A város sportja összeforrt a nevével. Nem tudom, kapott e érte vállveregetést, kézrázást, mindenesetre nélküle sokkal szegényebb lenne a túri sportélet. Kezdődött azzal, hogy a harmincas években kosztos diák volt a futballpályával szemben. Amikor pattogott a labda, ő már ugrásra készen állt, aztán a pálya szélén bámulta a „nagyokat”. Később előbbre lépett, vihette a szerelésüket. Így jutott el Kecskemétre, ahol szemtanúja volt a KTE 2:1 arányú legyőzésének. Amikor ő is focistának mondhatta volna magát, közbeszólt a tbc: 1947-ben tüdővérzést kapott, egy dió nagyságú vérző lyuk keletkezett az egyik lebenyén. Próbálkozott a játékkal, de már soha nem volt elég levegője.
Már az ötvenes évek elejétől sportvezetőnek tartotta magát, és a többiek elfogadták. A város számára szerencsés fordulat következett, amikor a megszállott fiatalember az Alföldi Téglaipari Vállalat építési és beruházási főnöke lett. Mihelyt lehetőség nyílt rá, hogy Mezőtúr sporttelepet létesítsen, menten beindult a téglagyárban a „háttérmunka”: építőanyag, csapatnyi szakmunkás vándorolt amúgy társadalmi alapon a beruházáshoz. Búzi Lajosnak azt mondta Egri Gyula igazgató: „Én nem tudok semmiről, ha valami baj lesz, téged zárnak be!” Nem zárták be, viszont 1969. augusztus 20-án felavatta a stadiont. Rossz beszédet húzott elő, ezért így kezdte: „Éljen május elseje…”
Még egy szerencsés mellékkörülmény: a város hallatlanul felértékelődött a katonai térképeken, és egyszerre elözönlötték az egyenruhások. Ebből pedig sport is kerekedett: futball, hiszen Bencsik Gyula edzőnek és Búzi Lajos szakosztályvezetőnek nem volt más dolga, mint bújni a megyei lapok sportrovatait, és kiválasztani azokat az ifiseket, akik legtöbbször szerepeltek a jók között. Amikor elérték a kiválasztottak a katonakort, már ment is a behívó – Mezőtúrra. Hogy mi lett mindebből? – „aranycsapat”, ahol a válogatott Kántor Mihály is játszott, de megfordult a városban Brockhauser, Földesi, Csontos Lajos, Baumgartner, Szanyó István, Csanálosi, Fajkusz, Csőke, Dobák. Legyőzték az NB I-es SZEOL-t, egy kupameccsen csak bírói segédlettel kaptak ki 3:2-re Nyilasiéktól. Válogatottakat adott a skeetlövő szakosztály, az első vonalban vitézkedtek a teniszezők, számukra hatpályás ministadion is készült, amikor Balogh Lajos, a téglagyár munkaügyise lett az edző. Uzsoki, a nyolc méteren felüli távolugró megjárta az atlantai olimpiát.
Először a katonák mentek el, ám helyükbe a sportban nem állt senki. Amikor a Szabó Lajos SE az NB I B-ben szerepelt, hat-nyolc ezren is voltak a lelátókon. A MAFC gyenge korszakában ötven néző rágta a szotyit egy-egy mérkőzésen. Most a várost reprezentáló gárda harmadik lett a megyei bajnokságban, összejön a 100-150 drukker. Mezőtúr a létesítmények dolgában – hála Búzi Lajoséknak – irigylésre méltó helyzetben van. A sportcsarnok mellett van tekepályájuk, fedett uszodájuk, teniszpályájuk. A hat salakos játéktér közül kettőt már felvert a gaz, a maradék négyet sem használják. Az uszodába leggyakrabban a szakmunkástanulók járnak, ám tizenöt iskolás közül jó, ha három-négy levetkőzik, a többi „fel van mentve”. Amikor ott jártam, kihalt, holdbéli tájat idézett a sportcentrum. Sehol egy élő lélek.
A súlyos műtéten átesett, bottal járó Búzi Lajost kerestem, aki éppen munkában volt. Újjáépítik a tiszti kaszinót, és ő képviseli a műszaki felügyeletet. Az a gumis vállalkozó, aki a pénzét belefektette a beruházásba, két fallabdapályát és automata tekepályákat is tervezett a megújuló pompás épületbe. Lajos bácsi most ott lelkendezett: „Ez itt a jövő, majd meglátod, ideszoknak a fiatalok!” A városban van főiskola, több középiskola, csak éppen sportélet nincs. A MAFC csapatába környékbeli focistákat kell importálni. Az NB I B-ben éppen megkapaszkodó Túri KK férfi kézilabdacsapata lehet, hogy csak az NB II-re nevez. És mindehhez Búzi Lajos 75 éves. Isten éltesse!