Dísszé alacsonyodott a szarukürt

A csont-, illetve szarukürtök készítése a népvándorlást megelőző időkre nyúlik vissza hazánkban. A pásztorok valaha legeltetés közben, időtöltésből a szűrökről ellesett mintákat vésték a csontokra. De megörökítették a természeti jelenségeket, a csillagképeket,az érzelmeiket, a vágyaikat is.

Később nem csak kürtöt, de használanti tárgyakat is készítettek szaruból. Az egykori kedvtelésből napjainkra megélhetést adó mesterség lett.
Szabó Ervin Debrecenben élő szarufaragó népi iparművész pályafutása az elmúlt tíz esztendőben példátlan gyorsasággal ívelt felfelé. A negyvennégy esztendős férfi a nyolcvanas években kéziszedőként, majd tipográfusként dolgozott a debreceni Alföldi, később az Egyetemi Nyomdában. Az utóbbi helyről a cívisváros egyik napilapjához szegődött, ahol túl sok időt nem tölthetett, mivel rendszerváltást követően munka nélkül maradt. Időközben megismerkedett későbbi feleségével, akinek édesapja, Csehely István akkoriban már elismert, nagyhírű szarufaragó népi iparművész volt.
– Ennek a csodás mesterségnek a fortélyait kezdetben apósomtól lestem el, aki valaha fémcsiszolóként dolgozott, majd a Debreceni Húsiparnál a szarucsiszoló üzemben talált kedvére való munkát – idézi Szabó Ervin a különös múltat, majd hozzáfűzi. – A feleségem édesapját Lannert Keresztély indította el a pályán, s némi kitérővel az ő közreműködésének köszönhetően kerültek az első munkái a zsűri elé. A szaruból és marhacsontból készített kürtöket, vázákat, poharakat s más használati tárgyakat főként hortobágyi pásztormintával ékesítette. Az apósom példája azt mutatta, ha szeretettel és érdeklődéssel közeledem a szarufaragáshoz, nem számít, hogy korábban más területen dolgoztam.
A fiatalember, bár megbecsülte a felesége édesapjától szerzett tudást, mégsem elégedett meg azzal, amit a közös műhelyben látott. A díszítőmotívumok használatáról Sátoraljaújhelyen, a debreceni Déri Múzeumban, Budapesten a Hadtörténeti Múzeumban, valamint levéltárakban gyűjtött további forrást. Mestere nyomdokába lépve Szabó Ervin is a hortobágyi pásztorfaragást alkalmazza legszívesebben, de tanulmányai nyomán az ősi ábrázolást is előszeretettel használja. Csehely István szerint számos olyan díszítőelemet fedez fel veje alkotásain, melyeket rajta kívül más nem használ az országban. Munkái többsége egyediek és zsűrizettek. „A tanuló felülmúlta a mestert” – vélekedik vejéről a hatvannyolc esztendős szarufaragó népi iparművész.
A hatalmas gyékénykosárból nagyméretű, domborfaragású díszkürtöt emelek ki. A magyarszürke szarvából készült kürt különlegessége, hogy a millenniumi kézművességtárlaton is kiállították a budai Várban.
– A mívesebb darabok legalább egy hónapig készülnek meglehetősen aprólékos munkával – magyarázza vendéglátóm, miközben beavat a szarufaragás titkába. – Az a legfontosabb, hogy kiváló minőségű szaruhoz jussak. A vágóhidakra előzetes megbeszélés után megyek, s ma már nagy rutinnal ki tudom válogatni a jó tülköket. Magyarszürkét például egy évben csak kétszer vágnak, ennek ezért is óriási az értéke.
– Honnan lehet tudni, hogy melyik a jó minőségű tülök?
– Itt van például ez a gyönyörű vastag, fehér! – mutat egyre az udvari faasztalon Szabó Ervin. – Az ehhez hasonlóak szépen be vannak érve, nem rücskösek, könnyű a csiszolásuk. Az ilyenekhez 10-12 ezer forintért lehet hozzájutni a vágóhidakon. A kisebb, zöldes árnyalatúak olcsóbbak, s megmunkálás után sem olyan értékesek, mint a fehérek. Az előbbiek ára faragás és festés után 70-80 ezer forintot is eléri.
– Hol lehet manapság a szarukürtöket értékesíteni?
– Olyan vásárokba járunk, ahová népi iparművészeket hívnak. Ezeken a helyeken már jól ismernek engem is, tudják a szervezők, hogy a munkáim zsűrizett darabok. Ráadásul ma már csak néhányan űzzük ezt a mesterséget az országban.
– Ez azt jelenti, hogy meg is lehet élni belőle?
– Meg kell élni – mondja nyomatékkal vendéglátóm. – Nem csak azért, mert több mint tíz éve ez a hivatásom, hanem mert rangot is jelent szarufaragóként megméretni. A hazai mesterek jó hírét a határon túlra is elviszik a vevők. A vásárokban ugyanis nemcsak az itthoni, de a külföldi turisták is szívesen vásárolják a míves szarukürtöket, dísztárgyakat.
Szabó Ervin mosolyog, amikor arról érdeklődöm, manapság használják-e a pásztorok ősi eszközüket, a kürtöt. Azt mondja, hajdanában a kapcsolattartásnak volt az egyik legfontosabb eszköze. A pásztorok az egyik csordától a másikig kürttel üzentek egymásnak. Sajnos, ma már ennek nyoma sincs. A technika csodája elért a legelőkre, a pusztára is. Ma már csak dísz- és kiállítási tárgyként láthatjuk viszont a régmúltat idéző szarukürtöket.