Mándy Ivánnal a régi idők mozijában

Ha valaha író otthonos volt a pesti flaszteren, Mándy Iván bizonyosan. Mint kortársainak – Vas Istvánnak, Fejes Endrének –, neki is életeleme, ihletadó forrása volt a városi nyüzsgés, a kávéházak, presszók, mozik emberekkel és sorsokkal teli világa. Születésének 85. évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeum Mándy-mozi című, időszakos kiállításon tiszteleg az író emlékének.
Hatásos atmoszférájú, különös világba csöppen a látogató, miközben tétován bámészkodik egy hajdani mozipénztár üvegablaka mellett, megböngészi a régi hirdetőoszlop filmplakátjait. Hívogatóan terpeszkedik néhány bordó bársonyhuzatú, avíttas széksor, fehérlik a filmvászon. Szó szerint megelevenedik a régi hangulat, és pereg a film: Mándy Iván élete és nagy szerelme, a mozi is. Számos fotón sétál kicsit félszeg léptekkel, üldögél felöltőben vagy ingujjban, hajadonfőtt vagy kalaposan az író. Körülötte pesti terek, tűzfalak, járókelők, gyerekek, akikről szikáran lírai, álom és valóság mezsgyéjén egyensúlyozó írásai születtek. „Hát igen, nekem ez a hazám. A hajdani külvárosi terek, kapualjak, cukrászdák, homályos kávéházak, ahol a novellák és a regények lejátszódnak. Igen, írtam néhány regényt, úgy érzem, nem is kell szégyenkezni miattuk. De ami nálam alapvető, az mégis a novella, mondhatni, ez az anyanyelvem, ez a rövid lélegzetű, tömören, néhány szóval is oly kifejező műfaj. Ahogy egy fénysáv kihasít egy darabot a sötétből. Nem tűri el a magyarázatot, a locsogást. Jó pillanataiban talán a versre emlékeztet.”
Mándy mozija hívogat, és nem ereszt. Leül az ember a gyerekkorát idéző, tényleg penészes szagot árasztó zsöllyébe, hallja a kísérőszöveget helyettesítő zongoraszót, és nézi a fekete-fehér, karcos, reszkető képsorokat, ráismer a városra különböző korszakaiban. És folytatódik a film akkor is, amikor fényképeken, családi tablókon, idézeteken keresztül szembesül az utánozhatatlan stílusú író életművével, aki szerint „a stílus, az a bizonyos egyéni hang mázli dolga”. Néhány személyes tárgya – kockás kalapja, szemüvege, mandzsettagombja, papírvágója – éppúgy közel hozza Mándyt, mint a fülhallgatókon keresztül megszólaló hangja, ahogy szemérmes-monoton hangon írásait olvassa.
A színtér persze Budapest, hiszen „akárhogy is, de belőle nyílt meg minden: utcák és terek, kapualjak és udvarok, kávéházak, mozik, futballpályák és szerkesztőségi folyosók, pincérek és hírlapírók keringtek körülötte”. Korán megismerte az olcsó szállodák, futballpályák, kiskocsmák világát bohém hírlapíró apjával élve. Sok írása játszódik a Józsefvárosban, a Teleki és a Mátyás tér környékén, lecsúszott egzisztenciák, tengődő emberek között. Ismerte ezt a terepet, az uszodát, a cukrászdát, a trafikot, a ruhatárt, hiszen maga is itt élt, ebben a nagyvárosi mikrovilágban, amit kritikusai később Mándy-univerzumként emlegettek. Ócskások, árusok, focisták, lézengő semmittevők, tétova szerelmesek, vagányok és kiszolgáltatott gyengék népesítik be ezt a valóság, fantázia és álom keverékéből szőtt, szürreálisan lebegő miliőt.
Gyerekként bűvölte el a mozi, az akkor még néma film varázsa: imádta a nagy amerikai sztárokat, Buster Keatont, Lilian Gisht, Teda Barát. De nemcsak a filmet szerette rajongásig, hanem a színteret, a mozit is: a régi idők moziját. Csupa nosztalgia, csupa hangulat, kavargó emlékfoszlány számos írásának alapja. A Mándy-művek szaggatott látásmódjukkal, rövid párbeszédeikkel, atmoszférateremtő hangulatukkal szinte kínálkoztak megfilmesítésre, színrevitelre, hangjátékokra. Született is belőlük jó néhány sikeres film, tévé- és rádiójáték. A képek és a szavak egyként megőrizték Mándy szándékát, aki Miért írok? címmel így summázta hitvallását. „Értük, a lerongyolódott házakért, a megvakult ablakokért, az udvarokért, gangokért, a porolórúdért, az ecetfáért, a sötét kapualjét, ahova az Isten behúzódott.”
Miközben szemlélődött, üldögélt a preszszókban, kávéházakban, egy-egy szalvétára, boríték hátuljára jegyezte fel benyomásait, egy-egy írásvázlatát. Kallódó sorsok költészete ihlette meg témáiban. Erre utal a tárló egyik apró tárgya. A Csutak és a szürke ló meg a Mélyvíz, a Szabadíts meg a gonosztól írójának egy szalvétán ezt üzente valaki: Mándy urat kereste telefonon egy szürke ló és egy kockás kabát. Az író, akit díszpolgárává fogadott Budapest, s akit mindennapi szomorúságaink művészének nevezett egy irodalomkritikus, nyolc éve nincs köztünk. Ám hősei, a csetlő-botló kisemberek, a társadalom peremére szorult kisemmizettek, a különcök, az élhetetlen ábrándozók velünk élnek tovább, amíg pereg Mándy mozija.