1921. november 5-én született Budapesten. Nyomorúságos angyalföldi barakktelepen töltötte gyermekéveit. Édesapja is muzsikus volt, ő ismerte fel tehetségét. Csodagyereknek számított, már öt éves korában cirkuszban zongorázott. A Zeneakadémiára egy házaló jóslata révén került, aki nagy jövőt ígért neki, és azt állította, hogy beajánlotta Dohnányi Ernőnél. Ez nem volt igaz, ám a Zeneakadémia igazgatója mégis meghallgatta, így jutott be a főiskolára, ahol Dohnányi és Keéri-Szántó Imre növendéke lett. Sikert sikerre halmozott, bár a kritikusok fanyalogva fogadták játékát. Tanulmányait anyagi okok miatt nem fejezhette be, kénytelen volt bárzongoristaként keresni a kenyerét, miközben magánúton tanult tovább.
1943-ban kikerült a frontra, s ott zongorajátéka annyira megbabonázta a Wehrmacht tisztjeit, hogy felajánlották: elviszik Berlinbe, ahol karriert csinálhat. Ő ezt származása miatt sem vállalta, inkább átszökött a partizánokhoz. 1946-tól ismét itthon, kiskocsmákban és eszpresszókban lépett fel. Szókimondó magatartása miatt nem engedték hangversenyezni, de a presszók előtt tömegek hallgatták az utcán. 1950-ben nekivágott feleségével együtt a határnak, de az ÁVH elfogta. Fizikai bántalmazások után egy munkatáborban kőtömböket hordattak az érzékeny kezű művésszel. A kínzások miatt és mert kezeit szétverték, csak csuklószorítóval tudott játszani. 1950-ben börtönbe zárták, majd Recskre került, ahol követ kellett törnie.
Mire 1953-ban szabadult, kezei tönkrementek, senki sem hitte, hogy ennyi zongora nélküli év után feljuthat a csúcsra. Ismét lokálok következtek, köztük a budai várbeli Old Firenze, ahová sokan csak az ő játékáért jártak. Egy véletlen szerencse révén pódiumra léphetett, koncertjein zsúfolásig megtelt a nézőtér. Így érkezett el 1956. október 22., amikor Bartók II. zongoraversenyét játszotta. „A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva” – írta később. Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt az október 23-i hangulat alakításában.
1956 október elején Liszt Ferenc Rákóczi-indulóját közel tízszer játszotta ráadásként, míg végül a rendőrség üríttette ki a hangversenytermet. 1956-ban emigrált, rövid bécsi szereplés után Párizsban telepedett le. Hangversenyein zsúfolásig teltek a koncerttermek, főleg a virtuóz-jellegű romantikus zongorairodalomnak – Chopin, Grieg, Liszt, Schumann műveinek – volt mestere. Lemezfelvételein is elsősorban ezek a zeneszerzők, valamint saját Liszt-átiratai szerepelnek, ezenkívül sikeresen játszotta a barokk és a bécsi klasszicizmus nagyjait is. Érett korára a XX. század legnagyobb pianistái, Rubinstein és Richter mellé emelkedett. Ennek ellenére soha nem volt elégedett magával, folyton tökéletesíteni igyekezett tudását, rengeteget gyakorolt.
1968-ban Chaise-Dieuben zenei fesztivált szervezett, 1969-ben ifjú pianisták számára megalapította a versailles-i Cziffra György Zongoraversenyt, majd André Malraux, az akkori kulturális miniszter segítségével létrehozta a Cziffra-Alapítványt Senlis-ben, Párizstól 50 kilométernyire. Itt egy garázsnak használt gótikus épületet, St. Frambourg XII. századi kápolnáját alakíttatta át a művészetek templomává, s nevezte el Liszt Ferenc Auditóriumnak. Az alapítvány elsősorban tehetséges ifjú művészeket pártolt, muzsikusok mellett képzőművészeket is.
Senlis-ben Cziffra régészettel, a francia-magyar történelmi kapcsolatok kutatásával is foglalkozott, és évente fesztiválokat rendezett, Festival du Graal néven. Fia, ifjabb Cziffra György is zenész lett: karmester volt, akinek 1982-es tragikus haláláig apa és fia többször adott közös koncertet. Magánéleti tragédiáját nehezen viselte, ezután felesége – Soleilka -, a hit és a zene tartotta benne a lelket. Tehetségét Istentől kapott adományként fogadta.
Cziffra György megkapta a francia Becsületrend tiszti keresztjét, 1968-ban francia állampolgár lett, de mindig magyarnak vallotta magát. 1973-ban látogatott először haza, budapesti hangversenyén tombolva ünnepelte a közönség. 1986-tól éveken át mesterkurzusokat vezetett Keszthelyen, a Helikon Zenei Fesztiválon. A 100 tagú Budapest Cigányzenekar tiszteletbeli elnöke volt, 1993-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tiszti keresztjével tüntették ki. Önéletrajza magyarul Ágyúk és virágok címmel jelent meg, 1983-ban. 1994. január 17-én hunyt el, végakarata szerint szűk családi körben Senlis-ben temették el.
Fischer Iván, a Budapest Fesztiválzenekar vezetője mondta róla: „Cziffra György a rapszódiákat egészen kimagasló színvonalon játszotta. Játékában egész életében keveredett a legmagasabb szintű klasszikus zongorista hagyomány egyfajta, vendéglőben vagy kávéházban hirtelen megérzett zenei nyelvvel; Cziffra tudta azt, hogy milyen egy vendéglő sarkában játszani, s amikor a rapszódiákkal foglalkozott, valószínűleg ráérzett arra, hogy ezek a Liszt-rapszódiák is olyan darabok, amelyekben valami különleges keveréke van a kiművelt, klasszikus liszti kompozícióknak és annak, amit a kor cigányzenészeitől hallhatott. Cziffra György felvételeiben én hallom mind a két gyökeret. De hogy ellenpéldát is mondjak, a rapszódiák zenekari változatai nagyon népszerűvé váltak, és rengeteg közismert felvétel van Karajantól Bernsteinig, melyek szerintem elkerülik ezt a kérdést, azokban nem hallom a cigányzenei hagyományt. A rapszódiák világszerte közismert felvételeiből ez hiányzik.”
Forrás: Magyar Távirati Iroda, Magyar Rádió Online, Magyar Narancs Online
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
