Utolsó Esély

Hazánkban szép számmal élnek még háborús bűnösök, nép- és emberiségellenes bűnök elkövetői. Ha valami jótét bolsivadász szervezet mindegyikért fizetne 10 ezer eurót, jelentősen csökkenteni lehetne a költségvetési hiányt. De sajnos, ezekre a lepukkant vén komcsikra nincs kereslet. Pedig ők is kegyetlenek, véreskezűek, gyávák és jellemtelenek, mint náci testvéreik, de nemhogy fejenként 10 ezer eurót, az egész bagázsért összesen egy fületlen sliccgombot nem adna senki.

Piaca csak a vén náci nevű terméknek lenne, de az meg jó ideje hiánycikk. Nem mintha elkapkodták volna a sok pribéket, inkább kiirtották őket, de a lényeg az, hogy ma már ritkaságnak számít egy-egy használható (bíróság elé állítható) példány. Magyarországot körültekintően és alaposan nácimentesítették, némi biztonsági ráhagyással olyanokat is megbüntettek, akiket később antifasiszta helytállásukért kitüntettek. A pontos adatokat nem ismerjük, hiszen csak röpke 55-60 év állt a kutatók, történészek rendelkezésére. Általánosan elfogadott összegzések szerint a népbíróságok 51 ezer ügyet tárgyaltak, 38 ezer esetben hoztak elmarasztaló ítéletet, 189 embert kivégeztek. Izraeli szakemberek viszont 90 ezer ügyről tudnak, márpedig velük nem illik vitatkozni, főleg, ha számokról van szó. Elkerülték a felelősségre vonást azok a „kisnyilasok”, akik átigazoltak a kommunista pártja, így – ha nem is vezekeltek – kompenzálták bűneiket. Ám azok a cégéres gazemberek, akik a negyvenes évek végén még kicselezték valahogy az igazságszolgáltatást, sem ülhettek békésen a babérjaikon. 1967-ben volt a zuglói nyilasper, három főt ítéltek halálra, tizenötöt hosszú börtönbüntetésre. Természetesen ezek után is elképzelhet, hogy eltökélt demokrataként, netán harcos antifasisztának álcázva, bujkál még hazánkban egy-két rozzant keretlegény, vagy körzetvezető testvér, akik megúszták, hogy lecsapjon rájuk az igazság ökle. Elképzelhető, de roppant kevéssé valószínű.

Az Utolsó Esély nevű nácivadász akció vezeti inkább a képzelőerejükben bíznak, mint a józan számítgatásokban. Ők optimisták, hiszik, hogy fülöncsípnek még pár leamortizált nácit, s bíróság elé állítják őket. Bíznak a magyar igazságszolgáltatás készséges együttműködésében is, mert mégis csak macerás eljárás lenne a vén haramiákat szőnyegbe tekerve kicsempészni az országból. A magyar szervek hozzáállásával nincs is baj, minden segítséget megadnak a különleges szafarihoz, bár némi törvényes aggodalmak már felszínre kerültek.

Magyar állampolgárok adatait nem lehet csak úgy kíváncsiságból kiküldözgetni külföldre egy civil szervezethez, még akkor sem, ha a szervezetet Simon Wiesenthal Központnak hívják, s a székhelye a baráti Izraelben van. Ha viszont az itthoni adatok alapján elítélhető lenne valaki, azt a hazai hatóságok már rég dutyiba dugták volna, sőt, már a szabaduláson is túl lenne. Így aztán a feljelentés kevés egy törvényes eljáráshoz, mert nyomozni csak itthon lehet, s nem a Wiesenthal Központban. Más kérdés, hogy az intézetnek honnan lehetnének használható adatai egy ismeretlen háborús bűnösről? Maradnának a tanúk, mert tanút mindenre lehet találni, még arra is, hogy hatvan év után felismerjenek és azonosítsanak valakit. Érdekes módon az emberek többsége arra sem emlékszik, hogy a Kádár-rendszerben mi történt, vajon mitől idéznék fel pontosan a hitleráj idejét? Persze bejelentések így is vannak, lesznek, hiszen 10 ezer euró elég csábító összeg ahhoz, hogy egyesek megpróbáljanak kellemetlenséget szerezni a haragosuknak. A magyarországi zsidóüldözések elismert kutatója szerint az egész akció totális csőd, sok pénzt elköltenek, de egyetlen bűnöst sem kerítenek elő, viszont erősítik az antiszemitizmust.

Mindenesetre, ha a kommunista bűnösöket is hasonló elszántsággal üldöznék, a nácivadászatot is másként fogadná a közvélemény. Nem kapnának el több kiszolgált nyilast, de legalább nem kéne félni, hogy a háborús bűnösök üldözése felerősítheti a honi antiszemitizmust.