KÉM OVER

Medgyessy Péter tegnapi tévéinterjújában kicsit sajnálta magát, szidta „barátait”, majd arról értekezett, hogy „az ellenzék” milyen jól lebarnult Horvátországban, amíg ő itthon szerette a társadalmat és tette a fincsit a néppel, amíg egy kis párt azt mondta: KÉM OVER!

Dászvidányijá Medgyessy Péter – hirtelen ennyi jut eszembe az elmúlt két esztendő kapcsán, mert politikai halottról jót, vagy semmit.

Pedig oly szépen indult minden. 2001. június 9-én a Magyar Szocialista Párt hosszas vajúdással életre szülte az ideális miniszterelnök-jelöltet, aki gazdag (ez már nem fog lopni), ismeretlen (ez majd rendet tesz), ráadásul rögvest meghirdette a nemzeti békítő showt, hogy az egypártrendszeren demokratizálódott tömegek lelki szemei előtt újfent megjelenhetett a minden politikus egyformát akar/gondol/tesz csábítóan idilli képe. Egyvalamire azonban sem a választók, sem az MSZP nem számított, tudniillik, hogy Medgyessy Péter 2002-ben diadalra vezeti a baloldali-liberális koalíciót.

A többit ismerjük: 100 napos program, hejehuja, dínomdánom, tejjel-mézzel folyó Kárpát-medence, ráadásul ingyen, mert hát az államkasszát a Fidesz nullázta, aztán összeborulás a román és szlovák testvéreinkkel, hiszen Trianon óta annyi szeretetteljes gesztust kaptunk tőlük, hogy immár ideje nekünk is letenni valamit az asztalra.

És szárnyalt a gazdaság, illetve a BUX, amiből ugyan a brókereken és néhány nagybefektetőn kívül senki nem érzett semmit, de mégis olyan jó volt minden reggel arra ébredni, hogy ismét történelmi csúcsot javított a tőzsdeindex, ha már az embernek nincs munkája, illetve ha van, akkor az adókedvezménye hiányzik, nem beszélve a kamatokról, a pénzromlásról, és a női párbajtőrcsapat, meg Risztov Éva is úgy, ahogy.

Erre derült égből kormányválság. A nemzeti középső Medgyessy Péter egy nap alatt megbukik. Reggel még fölkelt, nyám-nyám, be jó dolog miniszterelnöknek lenni – motyogta a selyempárnába, este meg alig mert hazakullogni, hiszen nincs több försztlédiség, meg Katalin-bál, ahol mindenki hajbókolva csókol kezet, és ezt hitvesileg is el kell magyarázni, ráadásul szóban, netalán összetett mondatokba bonyolódva.

De vajon mi történhetett? Tényleg Csillag István a világ legjobb gazdasági minisztere, csak ezt eddig nem vettük észre?
A fenét. Az új kormányban épp Csillag István helye a legbizonytalanabb. Ráadásul bukottságának első könnycseppmorzsolós interjújában az miniszterelnök arról panaszkodott, hogy az SZDSZ és az MSZP közösen vetett véget karrierjének. Persze, amikor Kovács László balra el, már lehetett tudni, hogy Medgyessy Péterrel bajok lesznek. Megszűnt a kontroll, eltűnt az atyaian összevont szemöldök, amely ideges rezdüléssel jelezett minden egyes politikailag béna ötletet. A miniszterelnök pedig kiötlötte pályafutása első önálló gondolatát. Hogy Baráthokkal veszi körül magát, így támogatja meg a Magyar Köztársaság roskadozó épületét, és akkor nincs az a Gyurcsány, aki elcsenhetné tőle a legbársonyosabb széket, mert a leválthatatlan sportminiszter is szeretné ám csinálni a fincsit a néppel. No és nincs az a Kuncze sem, aki belekotnyeleskedhetne az autópálya-építés feliratú zsírosbödön tunkolásába.

Ám mindez történelem, ezért inkább a szocialisták országos választmányának véleményéhez igazodva ízlelgessük az újdonság zamatát: Kiss-kormány, Kiss-kabinet, Kiss-program, Kiss-csomag – Kovács László boldog lehet, mert most aztán az egész ország megtanul kisnek lenni.
Az Európai Unióban pedig majd így szólítják a magyar kormányfőt: Mr. Kisz. Nomen est omen.