Nietzsche így kiált fel A tragédia születését megelőző Önkritika-kísérletében, épp mielőtt kimutatná, hogy az optimizmus – hasonlóan a többi modern eszméhez, az ésszerűséghez, a demokratikus ízléshez és az utilitarizmushoz – a hanyatlás, a szellemi kimerülés jele: „Mire utal a szatírban az isten és bak szintézise? Miféle élmények, miféle hajtóerők késztették a görögöket, hogy a dionüszoszi megszállottat és ősi embert szatírként gondolják el?”
A bak és az isteni kapcsolatának kérdése valóban összefügg a tragédia mibenlétével. Hiszen a görög tragódia szó a tragosz és az ódia mozaikja. A tragosz kecskebakot jelent, az ódia (azaz: ódé) éneket. (Ez utóbbi jelen van még a görög paródia kifejezésben is, melynek szó szerinti jelentése: mellékdal.)
A mítosz szerint az Amaltheia nevű kecskebak táplálta Zeuszt (amaltheia egyébként szó szerint isteni fejést, szoptatást, szürcsölést jelent). Amaltheia szarva egyszer egy fatörzsbe beleakadt és letört. Egy nimfa virágot, gyümölcsöt tett bele, és Zeusznak ajándékozta, ő viszont ápolóinak, a nimfáknak adta, mondván, hogy amit csak kívánnak, az a szarvból előugrik. Ez volt a bőségszaru.
Később Zeusz Amaltheia bőréből készítette az aigiszt, azt a hatalmas pajzsot, amely a földről nézve nagy viharfelhőnek látszik. (Innen a mondás: valaminek az égisze alatt...) Aigisz később az ég jelképe lesz, mely óvja a földet.
De mire utal a szatírban a bak és az isten szintézise? Nos, Pán egy hagyomány szerint Amaltheia fia és Zeusz tejtestvére, akinek égi képmása a Bak, míg a vele átellenben található csillag, a Capella Amaltheiáé. A kecskebak ősi termékenység-szimbólum, mely Pánban is megtestesül. Ő addig üldözi az érzelmeit nem viszonzó nimfát, Szürinxet, mígnem utoléri. A szatír karmai között vergődő nimfát az istenek megszánják, és nádszállá változtatják. Ezt a nádat Pán letöri, és ebből készíti el sípját. (Szürinx szótári jelentése: pásztorsíp, pánsíp.)
Pánban a borzalmas és az isteni mélyen egy. Igazi szakrális lény ő. (Hiszen a latin sacrum jelentéstere sem mentes a borzalomtól.) Szent barlnagjai voltak (szürinx járatot, barlangot is jelent), és amikor útra indulva iszonyatos hangján üvölteni kezdett, az embereken páni félelem lett úrrá.
Amikor a szakrális már felpuhult, akkor az ember elcsodálkozik azon, miképp férhet össze az állatias és az isteni. Ekkor talán érdemes elővenni a Duinói elégiákat, és elolvasni, hogyan emlékeztet bennünket minden idők legnagyobb költője, Rilke: „Mind iszonyúak az angyalok. S jaj, mégis, tudva / rólatok, így titeket szólítlak, lelkünk már-már / gyilkos madarai...”
origo.hu
Magyar Péter véleménye 180 fokos fordulatot vett ebben a fontos kérdésben
