A szeretet krónikái

Fiatal feltörekvő brókerek, családszerető tűzoltók, egy éttermi dolgozó, aki csak beugrott helyettesíteni aznap, egy üzleti ügyben New Yorkba utazó nő, aki rettegett az utazástól. Apák, anyák, barátok, férjek, feleségek. A New York Times portrékat készített az áldozatokról, akik nem lettek kevesebbek attól, hogy egyéniségük megszépült a visszaemlékezésekben.

Három évvel ezelőtt 2749 áldozatot követelt, mikor a World Trade Center több mint 200 emeletes komplexuma összeomlott, a Pentagon épülete pedig megrongálódott a szeptember 11-i terrortámadás során. A New York Times hatalmas vállalkozásba fogott: megkísérelték röviden bemutatni olvasóiknak a számok mögött rejtőző embereket, a tűzoltók, a tőzsdeügynökök, az éttermi dolgozók életét, mindennapjait. A projekt „A gyász portréi” címet kapta. Az újságírók szívesen vállalták a feladatot, Barbara Stewart például száznál is több áldozat portréját alkotta meg, a családtagok emlékei alapján. Egy-egy írás 150-200 szó hosszúságú volt, 9 hónapon át minden nap 15-20 darab jelent meg belőlük a New York Times oldalain. Az áldozatok 80 százalékát sikerült így bemutatni, a többi esetben a családtagok nem voltak elérhetőek vagy nem kívántak részt venni a kezdeményezésben. Három évvel a tragédia után a legtöbb New York-i az összes, az esettel kapcslatban napvilágot látott publikáció közül A gyász portréira emlékszik a legjobban.

A munka nehezen indult. Sokan még mindig abban reménykedtek, hogy szeretteik még élve előbukkanhatnak a romok alól. Sokan nem voltak képesek nyilatkozni. Ahogy a sorozat egyre népszerűbb lett, egyre több gyászoló egyezett bele a részvételbe.

Arra a kérdésre, hogy a gyászolt családtag, barát milyen ember volt, a válasz szinte mindig ugyanúgy hangzott: nagyszerű. A legjobb apa, anya, barát, férj, feleség. A további kérdések már előhozták a rejtettebb érzelmeket is, a felvázolt személyiségek egyre újabb dimenziókkal gazdagodtak. A legjobb nővér: csökönyös szingli, de egész sereg unokahúg és unokaöccs mentora és gyámola. A legjobb apa: annyira szerette a gyerekeket, hogy elszökdösött otthonról, hogy a nővére kisbabájával játszhasson.

Többen kritizálták a sorozatot „túlságosan pozitív” hangneme miatt. Az újságírók erről természetesen nem tehettek, hiszen ők azt írták meg, amit a rokonoktól, barátoktól hallottak. Az elhunytak egyénisége megszépült a visszaemlékezésekben, a portrék egy manapság kevésbé divatos érzelem, a szeretet krónikái voltak, valószínűleg ezért is maradt meg a projekt az emberek emlékezetében. A tragédia után New York egy kicsit olyan volt, mint Európa a Második Világháború után. Vadidegen emberek beszélgettek a füstös utcákon a keserű ízű levegőben, és egymást vigasztalták. Mégis, az elmondott történetekből valahogy derű sugárzik, a legfestett személyiségek semmivel nem lettek kevesebbek azáltal, hogy az életben maradottak csak a jóra emlékeznek.

Barbara Stewart a portrék írása során közös vonásokat fedezett fel az áldozatok között, lassan csoportokba tudta osztani azokat az embereket, akiket pedig személyesen nem is ismert. A város életének olyan szeletei tárultak fel számára, amelyekkel egyébként valószínűleg soha nem szembesült volna. Ott voltak például a pénzügyi cégek fiatal brókerei – csak a Cantor Fitzgeral New York-i alkalmazottainak 70 százalékát veszítette el, mikor a tornyok legfelső emeletein lévő irodái eltűntek a mélyben. A brókerek rendszerint együtt végeztek valamelyik nagy egyetemen, sok és fárasztó munkával bár, de elérték, hogy többet kerestek, mint a szüleik, és saját házra, családra gyűjtöttek. Olyan nagy, szorosan összetartó családra vágytak, mint amilyenekből jöttek. Maguk is összetartottak, mind a munkában, mind a munka utáni szórakozásban.

Azután ott voltak a tűzoltók. Többségük katolikus volt, családcentrikus, és még a brókereknél is összetartóbb kollektíva tagja.

Persze emberek százai haltak meg a romok közt, akik egyik ilyen kategóriába sem illetek. Az equadori pincér, aki élete előléptetésénk tekintette, hogy néhány hónappal azelőtt a WTC ikertornyainak éttermében kapott állást. Szeptember 11-én reggel, bár éjszakás volt, beugrott egy barátja helyett. Egy férfi, ugyanebből az étteremből. Rongyokban járt, 20 évig dolgozott, mint a pincérek kisegítője egy másik étteremben, mikor a munkahelye végül bezárt, egyetlen köszönő szó nélkül lökték ki az utcára.

Egy 22 éves nő. Chicagóból érkezett New Yorkba üzleti ügyben, és elejétől fogva rettegett az utazástól. Mikor belépett a World Trade Center bejáratán, felhívta a férjét, aki megnyugtatta, hogy nincs mitől aggódnia. Fél kilenckor a lift a legfelső emeletre repítette. 16 perccel később becsapódott az első utasszállító a toronyba.

Barbara Stewart egy pillanatra sem bánta meg, hogy részt vett a projektben. Az elmondott történetek, a felsejlő karakterek gazdagabbá tették az életét. Olyan érzés volt ez a munka, mintha száz meg száz embert ismert volna meg – túl későn. Száz meg száz olyan embert, akikkel, ha életben maradtak volna, valószínűleg soha nem kerül személyes kapcsolatba. Ez az élmény megvilágosodást hozott. Azoknak, akikkel nap mint nap pillanatokra találkozunk – akik meglöknek a járdán, ellopják az orrunk elől a liftet, ismeretlenül is megbántanak vagy gorombán bánnak velünk – lehetnek, sőt biztos, hogy vannak pozitív oldalaik. Természetesen nem lehet a nap minden pillanatában így gondolkodni, de meg lehet próbálni meglátni az embert az ember mögött. Valahol mindenkit szeretnek.