Így sonkázott Rezeda Kázmér

Eloltotta Kázmér a tűzhelyet, hagyta kihűlni sonkáját, a rettenetes világ pedig fortyogott tovább a saját levében.

Forrás: Mindmegette

„Milyen szerencse az emberiségre nézve ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm, és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arcát is ösmerem. Nem az tölti el lelkem megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm. Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világokat összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz. Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arcok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.

Ah, itt van ő! Még itt is van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is, és elmondom neki …, hogy a szívemet mi nyomja.”

Hát így. Éppen így.

– Szeretem Mikszáthot – nyugtázta Rezeda Kázmér a tényt, s hozzágondolta mindjárt, legkevésbé talán éppen azt, a Szent Péter esernyőjét szerette mindig is, amiből a fenti idézet való, ám a fenti idézet olyannyira időszerű ma, hogy felülír mindent.

– Még az Új Zrínyiászt is, pedig az a legjobb, a Jó palócok meg a Noszty fiú előtt, de még talán A fekete városnál is jobb, pedig annál nehéz…

Mégis ez a legidőszerűbb, ugyanis minden odavan lassan. Holott tudni illene, hogy van jó és van rossz. Van normális és van abnormális. Van érték és van értéktelen. Van tabu. Van természetes és van természetellenes. A transzcendens nem bűn és Isten nem halott. Nagyjából ez különbözteti meg egymástól a mi politikai közösségünket és a velünk szemben álló politikai oldalt. Ugyanis szerintük nincs jó és nincsen rossz, nincsen normális és abnormális, a természeti és isteni törvények régen nem számítanak, ugyanis minden viszonylagos, és kizárólag a szomorúan jelen idejű ember vélt „boldogsága” szempontjából vizsgálandó.

Babits szerint: „[…] a szocialisták hiába hirdetik s olykor hiszik is magukat a Béke és Emberközösség különb-professziójú harcosai­nak: ők csak egy lépéssel tovább mennek még ezen az úton, s a Faj és a Nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek immár egyenesen s beavatottan anyagi célú harcaival.”

S mi kérdezzük: ó, hát hol vannak ma már a szocialisták? Sehol. Átadták helyüket a tökéletes ösztönlényeknek. A tökéletes ösztönlények hiénavihogása száll most a Magyar Ugar felett. S mert szerintünk létezik jó és rossz, létezik normális és abnormális –, mindezt mi a rossz és az abnormális oldalára helyezzük.

Ám ez az értékválasztás – és ez nagyon fontos! – korántsem jelenti azt, hogy mi volnánk a bűntelenek és a makulátlanok kiválasztott közössége, élcsapata. Ez mindössze annyit jelent, hogy mi még tudjuk, mi a jó és mi a rossz. Ám gyarló emberként korántsem vagyunk képesek mindig megmaradni a jó mezsgyéjén és elkerülni a rossz csapdáit. Ösztönök, rossz vágyak, önzés, hübrisz, elbizakodottság, mind-mind odalöknek a rossz útra. A keresztény/keresztyén egyházi tanítás hét főbűne: a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag és a jóra való restség. Ezek elkerülésével, továbbá a bibliai tízparancsolat betartásával igenis leélhető lenne egy bűntelen élet.

Csak az a baj, hogy az ember bűnös, gyarló és esendő, ezért aztán újra és újra elköveti a bűnöket. Ám – és ez is nagyon fontos! – sokáig mindezek ellenére volt egy „erkölcsi kiskapu”, amelyen át az emberek bejuthattak a mennyországba – Benda mester mutatta meg azt a kiskaput:

„[…] elmondhatjuk, hogy cselekedni az emberiség kétezer évig a rosszat cselekedte ugyan, de méltányolni a jót méltányolta. Ez az ellentmondás volt az emberi nem becsülete, s egyúttal a rés, amelyen a civilizáció beszivároghatott.”

Majd bekövetkezett az írástudók árulása, és az emberek már nemcsak cselekedték, de méltányolták is a rosszat. Ideológiákat fabrikáltak a rosszhoz, már nem egyszerűen nem szégyellik többé, hanem büszkék rá, kérkednek vele. Nem. Nem lehet félig elfajzani. Így aztán korunk „hősei” mind elfajzottak. Személyiségük lényege, hogy képtelenek megkülönböztetni a jót és a rosszat, a bűnt és az erényt, a normálist, az abnormálist, a természetest és a természetellenest – éppen ezért végtelenül és kétségbeesetten cinikusok. 

Régen gondolta mindezt Rezeda Kázmér, évekkel ezelőtt, de most újra gondolta, s a régi gondolatot ellopta önmagától. Mástól pedig ezt:

„Ha libsiként élsz, nem tudsz hibázni. Legalábbis a saját mércétek szerint, hiszen gyakorlatilag nincs is mércétek. Ami jól esik most rögtön, az hadd szóljon, durr bele! Más kérdés, hogy ha egy teljes társadalom él libsiként, akkor a nép tekintélyes része egyúttal antidepresszánsokon, nyugtatókon és altatókon fog élni. Ahogy ez most is történik. A gyógyszergyáraknak még a koronavírusnál is nagyobb üzlet, hogy ilyen nyomorultak vagytok, és hogy magatokkal rántottátok a társadalmat is.

Ha viszont keresztényként, konzervatívként élsz, akkor folyamatosan hibázni fogsz, sosem leszel tökéletes. Állandóan azzal szembesülsz, hogy elrontasz dolgokat, és nem tudsz megfelelni az isteni mércének. Ez iszonyúan nehéz, és időnként nagyon elcseszi az ember. Száz százalékkal nehezebb, mint libsi módon mindig a kisebb ellenállás irányába sunnyogni. Sosem érhetsz oda, ahova törekszel, viszont ezzel olyan támpontod van, amelyhez képest látszanak a hibáid, bűneid. Ez ad esélyt arra, hogy jó irányba menj. És ez már itt a Földön is kifizetődő hosszú távon.

Keresztény-konzervatív alkotmányt mindig tökéletlen konzervatívok fognak írni. A világot pedig mindig tökéletes libsik fogják szétb…szni.”

– Hát ehhez sem kell semmit hozzátenni… – gondolta Rezeda Kázmér, és még egy tétel erejéig visszatért önmagához, visszatért egy apróságra.

„Ötven éve tart. Párizsban néhány tucat ember adja meg a hangnemet. Műsorokban beszélgetnek, cikkeket publikálnak, könyveket írnak, egyetemen oktatnak, vitákban szólalnak fel, petíciókat írnak alá, együtt ebédelnek. Nem úgy, mint Brel dalában: ezek az emberek, uram, gondolkodnak. Másokért gondolkodnak.

Minden ideológiát magukévá tesznek. 1945-ben azt hirdették, hogy a Szovjetunió maga a paradicsom, és Sztálin dicsőségét zengő verseket írogattak. 1960-ban azt gondolták, hogy a gyarmati rendszer felbomlása csodálatosan megoldja a tengerentúli népek gondjait. 1965-ben Fidel Castro, Ho Si Minh és Mao jogos harcát üdvözölték. 1968-ban azt hangoztatták, hogy a jólét a mindenféle kötöttség eltörléséből következik. 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől voltak elragadtatva. 1981-ben azt hitték, hogy a sötétségből a fénybe léptek. 1985-ben támogatták, hogy Franciaország megnyissa határait a világ összes menekültje előtt. 1992-ben meg voltak győződve arról, hogy a nemzetállamnak vége, és hogy a maastrichti szerződés Európája új korszakot nyit meg az emberiség történelmében. 1999-ben kijelentették, hogy a család és az erkölcs elavult fogalmak.”

Sévillia mester már huszonöt éve megírta.

Nincs új a nap alatt.

Ezek nemcsak Párizsban üldögélnek a stúdiókban, hanem mindenütt. S legújabb találmányuk – ha már család és erkölcs elavult –, hogy nemek sincsenek.

Az egész nyugati civilizáció ott lóg a semmiben. Csak nem tud róla.

Ezért szükséges Mikszáthot olvasni. Valamint mindenki mást, akit olvasni érdemes, s ezeknek úgy kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka már nem él.

Olvasni kell Krúdyt. Őt sokat. Babitsot. Szintúgy. Kosztolányit. Hajjaj… Szabó Dezsőt. Mindig. Adyt és József Attilát. Odafigyelve. Nagy Lászlót – őt lélekkel és szégyenkezve, hogy már nincsen emberi arcunk. Móra Ferencet, tobzódva a gyönyörűségben. Márait és Cs. Szabót rettegve. S a „korszerűtleneket” ki ne hagyjuk, olvasni kell Jókait, hogy mindig tudd, ki vagy te, Gárdonyit, hogy ne csüggedj, a Hosszúhajú veszedelmet meg azért, hogy megtudj mindent a nőkről, és el ne feledd, hogy a nő nő, a férfi pedig férfi, más meg nincsen. 

S amikor azon töprengsz – ó Istenem, te is mennyire korszerűtlen vagy és idejétmúlt, a töprengéseiden is látszik! – , hogy ha egy lakatlan szigetre kellene menned, s csak egy könyvet vihetnél magaddal, melyik lenne az, hát feleld magadnak: az összeset odavinném ezek közül a fejemben, s egyet vinnék csak, a Bibliát.

Hogy ott legyen velem az egyetlen ismerősöm, aki már több mint kétezer éves.

Szerényi Gábor rajza 

Ezalatt pedig lassan elkészült a sonka.

Mert húsvét volt éppen, s Rezeda Kázmér a húsvéton tépelődött, miközben beáztatta a sonkáját, még nagypéntek este, majd cserélte rajta a vizet nagyszombat reggelén, majd déltájban azt a vizet is leöntötte róla s tett rá újat, abba pedig hagyma került s fokhagyma, bors, boróka s babér, aztán odakerült a tűzhelyre, lassú tűzre, s elkezdtek múlni az órák, lassan, szigorúan, Rezeda Kázmér pedig csak töprengett, s mikor úgy érezte, kitöprengte magát, egyenleteket állított fel, amelyek a sonka főzési idejét voltak hivatottak megmondani, úgy is, mint a sonka kilóinak száma hogyan aránylik a főzéshez szükséges órák számával, de mert nem értett a matematikához, hát visszatért a töprengéseihez, a sonkát pedig úgy óránként megszúrta, hogy puha-e már, de közben Jónásra gondolt, hogy vajon most is rühellné-e a prófétaságot, most, amikor nem Ninivébe kellene mennie, hanem bárhová, ami Nyugat, s arra jutott Kázmér, hogy igen, rühellné, mert a prófétaság rühellenivaló, de eljő az idő, amikor nem kikerülhető, és bizony, elszárad a töklevél is, ám megpuhul a sonka, s eloltotta Kázmér a tűzhelyet, hagyta kihűlni sonkáját saját levében, a rettenetes világ pedig fortyogott tovább a saját levében, és várta a feltámadást…

Borítókép: Húsvéti sonka (Forrás: Mindmegette)