– Passz? Sima passz? Hát azt mindenki tud mondani. Akkor legyen ez egy piros ulti!
– Mehet.
– Mehet.
– Helyes. Van egy negyvenem.
Így kezdődött. A nagy ultiparti. Ami ottmaradt, Rezeda Kázmér fejében, feltehetőleg örökre immár, bár az nagy kérdés, vajon miképpen értelmezendő ez az „örökre”, mármint emberi léptékkel, ugye, mert az a része, hogy egészen a halálig, az érthető, na de mi van utána, ugye, ez a nagy kérdés, elég régóta ez a nagy kérdés, hát már Shakespeare is ezen töprengett, aztán megírta a Hamletet, Hamlet pedig imigyen foglalta össze a töprengést a világirodalom egyik legszebb monológjában, amelyet Rezeda Kázmér sok egyéb felesleges irodalmi limlommal egyetemben tudott kívülről, de most nem mondta el magában az egészet, csak — Arany János fordításában —annyit:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, / Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, / Útált szerelme kínját, pör-halasztást, / A hivatalnak packázásait, / S mind a rugást, mellyel méltatlanok / Bántalmazzák a tűrő érdemet / Ha nyúgalomba küldhetné magát / Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket, / Izzadva, nyögve élte fáradalmin, / Ha rettegésünk egy halál utáni / Valamitől – a nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó – le nem / Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a / Jelen gonoszt, mint ismeretlenek / Felé sietni?
S miután elmondta, megint jót nevetett magában, hogy hát micsoda egy dramaturgiai kókler volt ez a Shakespeare, hát az egész dráma azzal kezdődik, hogy Hamlet atyjának szelleme megjelenik a helsingöri vár fokán, és elmondja A fiának, hogy őt meggyilkolták, majd ezek után ez a fiú azon töpreng felvonásokon keresztül, hogy van-e túlvilág, és még azt is képes elmondani, miszerint a halál utáni valami a nem ismert tartomány, melyből még nem tért meg utazó, hát dehogynem, te félkegyelmű, hát két felvonással ezelőtt a saját apád tért meg onnan – mondom, nagy kókler volt Shakespeare.
Ellenben utolérhetetlen zseni, és az eddigiektől teljesen függetlenül jogos a kérdés, vajon halálunk után emlékezni fogunk-e földi életünkre odaát, vagy odaát valami teljesen új kezdődik, ezért nem tudta eldönteni Rezeda Kázmér, mit jelent pontosan az, hogy „örökre”, így abban maradt önmagával, hogy haláláig egészen biztosan emlékezni fog a nagy ultipartikra, amelyek a Gabi bácsinál zajlottak a Csörsz utcában, és pesti nagypapa volt a partik koronázatlan királya (többnyire), ő pedig már hatévesen elkísérhette a nagyapját, és kibicelhetett, persze hang nélkül, majd úgy nyolcéves formán már bekasszírozhatta a nyereményt vagy kioszthatta a veszteséget – tízfilléres alapon folyt a játék –, s úgy tízéves volt, amikor tudott ultizni, de erről még nem tehetett tanúbizonyságot.
Legalább tizennégy volt, amikor először leülhetett játszani a nagyokkal, utóbb pedig nagy partik lettek nagypapával is, majd a szülőkkel, mert Kázmér apja is, anyja is jó ultis volt, és gyakorta játszottak hármasban, utóbb négyesben, ugyanis Kázmér húga, Vajákos Biri is nagy játékos lett, aztán meghalt Kázmér édesapja, és a kártyaasztalnál elfoglalták a helyét Kázmér fiai, s így az örökkévalóság mégis kapott valami földi stichet…

Így.
– Passz? Sima passz? Hát azt mindenki tud mondani. Akkor legyen ez egy piros ulti!
– Mehet.
– Mehet.
– Helyes. Van egy negyvenem. És akkor egy kuffervizit! – mondta nagypapa, és elindította a játékot a piros ásszal.