Rezeda Kázmér ultizni ment

Rezeda egy pillanatra a nagyapja hangját hallotta az ultiparti közben. Aztán kuffervizitelt.

Ez az ulti nem ulti már.

– Passz? Sima passz? Hát azt mindenki tud mondani. Akkor legyen ez egy piros ulti!

– Mehet.

– Mehet.

– Helyes. Van egy negyvenem.

Így kezdődött. A nagy ultiparti. Ami ottmaradt, Rezeda Kázmér fejében, feltehetőleg örökre immár, bár az nagy kérdés, vajon miképpen értelmezendő ez az „örökre”, mármint emberi léptékkel, ugye, mert az a része, hogy egészen a halálig, az érthető, na de mi van utána, ugye, ez a nagy kérdés, elég régóta ez a nagy kérdés, hát már Shakespeare is ezen töprengett, aztán megírta a Hamletet, Hamlet pedig imigyen foglalta össze a töprengést a világirodalom egyik legszebb monológjában, amelyet Rezeda Kázmér sok egyéb felesleges irodalmi limlommal egyetemben tudott kívülről, de most nem mondta el magában az egészet, csak — Arany János fordításában —annyit:

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, / Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, / Útált szerelme kínját, pör-halasztást, / A hivatalnak packázásait, / S mind a rugást, mellyel méltatlanok / Bántalmazzák a tűrő érdemet / Ha nyúgalomba küldhetné magát / Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket, / Izzadva, nyögve élte fáradalmin, / Ha rettegésünk egy halál utáni / Valamitől – a nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó – le nem / Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a / Jelen gonoszt, mint ismeretlenek / Felé sietni?

S miután elmondta, megint jót nevetett magában, hogy hát micsoda egy dramaturgiai kókler volt ez a Shakespeare, hát az egész dráma azzal kezdődik, hogy Hamlet atyjának szelleme megjelenik a helsingöri vár fokán, és elmondja A fiának, hogy őt meggyilkolták, majd ezek után ez a fiú azon töpreng felvonásokon keresztül, hogy van-e túlvilág, és még azt is képes elmondani, miszerint a halál utáni valami a nem ismert tartomány, melyből még nem tért meg utazó, hát dehogynem, te félkegyelmű, hát két felvonással ezelőtt a saját apád tért meg onnan – mondom, nagy kókler volt Shakespeare.

Ellenben utolérhetetlen zseni, és az eddigiektől teljesen függetlenül jogos a kérdés, vajon halálunk után emlékezni fogunk-e földi életünkre odaát, vagy odaát valami teljesen új kezdődik, ezért nem tudta eldönteni Rezeda Kázmér, mit jelent pontosan az, hogy „örökre”, így abban maradt önmagával, hogy haláláig egészen biztosan emlékezni fog a nagy ultipartikra, amelyek a Gabi bácsinál zajlottak a Csörsz utcában, és pesti nagypapa volt a partik koronázatlan királya (többnyire), ő pedig már hatévesen elkísérhette a nagyapját, és kibicelhetett, persze hang nélkül, majd úgy nyolcéves formán már bekasszírozhatta a nyereményt vagy kioszthatta a veszteséget – tízfilléres alapon folyt a játék –, s úgy tízéves volt, amikor tudott ultizni, de erről még nem tehetett tanúbizonyságot.

Legalább tizennégy volt, amikor először leülhetett játszani a nagyokkal, utóbb pedig nagy partik lettek nagypapával is, majd a szülőkkel, mert Kázmér apja is, anyja is jó ultis volt, és gyakorta játszottak hármasban, utóbb négyesben, ugyanis Kázmér húga, Vajákos Biri is nagy játékos lett, aztán meghalt Kázmér édesapja, és a kártyaasztalnál elfoglalták a helyét Kázmér fiai, s így az örökkévalóság mégis kapott valami földi stichet…

Szerényi Gábor rajza 

Így.

– Passz? Sima passz? Hát azt mindenki tud mondani. Akkor legyen ez egy piros ulti!

– Mehet.

– Mehet.

– Helyes. Van egy negyvenem. És akkor egy kuffervizit! – mondta nagypapa, és elindította a játékot a piros ásszal.

A kuffervizit jelentésével nem volt tisztában a kis Rezeda Kázmér, aztán évekkel később az jött szembe valahol, hogy a kuffervizit a börtönszlengben a fenék szemrevételezését, sőt megtapogatását jelenti – valószínű, hogy a börtönökbe lassabban jut el a woke –, s mire megtanult ultizni, addigra vált világossá, hogy esetünkben a kuffervizit annyit jelent, miszerint „most megnézem, kinél mennyi adu van!”. És ezt mindig akkor csinálta nagypapa, amikor négy adura mondta be az ultit.

Négy adura bemondani az ultit, hát még a pirosat, az bátorság.

Kell hozzá, hogy a négy adu legalább viszonylag jó lap legyen – ász mindenképpen, mert csak akkor lehet kuffervizitelni –, és kell lennie az aduk mellett hajtószínnek, azoknak is erős lapoknak kell lenniök, ász, tízes, király minimum, s legyen legalább még egy ezeken kívül, és akkor négy adura és négy erős hajtóra megcsinálható az az ulti, kicsi szerencsével, mert például ha valamelyik ellenfélnél van az összes többi adu, és a hajtószínedből is jól áll, akkor véged van.

Szerette a kis Rezeda Kázmér azokat az ultipartikat nagypapával, a Csörsz utcában, Gabi bácsiéknál, Tili néni asszisztenciájával, a megnyitott borospalackok és szikvizek társaságában. Volt az egésznek valami jóféle, polgári hangulata, annak ellenére, hogy Kázmérnak akkoriban még fogalma sem volt, mi is az a jóféle, polgári hangulat.

Aztán a későbbi ultipartik idején kiderült és beidegződött néhány fontos alapvetés. Például:

1. A sima partit nem játsszuk le, a „beszélő” inkább kifizeti.

2. A rekontra a maximum, azon felül csak a „szalkai személyen, a bőrönd tetején játszók” kontráznak, és ahol bemondják a „fedáksárit” is, onnét azonnal el kell menekülni.

Jó tudni az ilyesmit.

Az ultihoz pedig egyéb kiegészítők társulnak.

Egyik ilyen a bor.

Vörös, fehér – kinek mi, de alsó polcost azért nem iszunk. Rezeda Kázmér fölöttébb kedvelte a Kősziklás pincészet – varázslatos Neszmély! – sárga muskotályát, de ha már sárga muskotály, akkor Sauskáé az aranyérem. Ha pedig vörös, úgy Eszterbauer és Takler uram tolong az első helyen, de soha ne felejtsük el a Dingacot, ami, ugye, mégiscsak a Dingac, s a „malíj plavac”, a derék horvátok egyik, ha nem „a” legfontosabb produktuma.

Rezeda Kázmér az utóbbi időben Csipolláékhoz járt ultizni, s Csipolláéknál jó volt ultizni, egyfelől azért, mert osztályon felüli volt a kiszolgálás, másrészt azért, mert Csipolla és a harmadik játékos, Kálvinista Gábriel egyáltalán nem tudott ultizni.

Csipolláéknál az asszony, Gábriella egészen pompás ételeket varázsolt az asztalra, csülköket, kolbászokat és hurkákat sütve, vagy kissé könnyedebb, olaszosabb tésztákat – mindegy volt az, mert elementárisan jó volt valamennyi. Miku pedig éppen megfelelő mennyiségben adagolta a fogópálinkát s utána a borokat, mely esetében a furmintok legkiválóbbjait jelentette, a Mandolástól egészen Szepsyig, s ilyesfélékkel majd a mennyek országában lesz szerencsénk találkozni, csakúgy, mint Kázmér fiának milk punch fantáziájával, amihez fogható talán nincs is.

S ott vannak aztán a mindenféle falatkák, pereckék, magocskák, édes és sós sütemények, kencék, paszták és pépesek, sonkák és szalámik – ezekkel a kezed ügyében kezdődik a parti.

Csipolla Miku és Kálvinista Gábriel rosszul játszik.

Például előszeretettel mondják be az ultit négy adura, úgy, hogy nincs például hajtószínük.

Betlinél meg rosszul számolnak.

Meg ész nélkül veszik fel a talont.

És Rezeda Kázmér mindig nyer. Ezt pedig, ha nyögvenyelősen is, de ki lehet bírni.

– Passz? Sima passz? Hát azt mindenki tud mondani. Akkor legyen ez egy piros ulti!

– Mehet.

– Mehet.

– Helyes. Van egy negyvenem.

Rezeda Kázmér mondta be most ezt, és egy pillanatra a nagyapja hangját hallotta a magáé helyett.

Azután kuffervizitelt.

És a többiek kinevették, hogy aduval kezd.

Azután Kázmér besöpörte a nyereményt.

A többiek pedig éppen elkezdtek valami másról beszélni.

De fedáksárit egyik se mondott, sohasem.

Borítókép: Ez az ulti nem ulti már! Képünk illusztráció. (Forrás: Fortepan /Ladinek Viktor)