Rezeda Kázmér ultizni ment

Rezeda egy pillanatra a nagyapja hangját hallotta az ultiparti közben. Aztán kuffervizitelt.

Ez az ulti nem ulti már.

Legalább tizennégy volt, amikor először leülhetett játszani a nagyokkal, utóbb pedig nagy partik lettek nagypapával is, majd a szülőkkel, mert Kázmér apja is, anyja is jó ultis volt, és gyakorta játszottak hármasban, utóbb négyesben, ugyanis Kázmér húga, Vajákos Biri is nagy játékos lett, aztán meghalt Kázmér édesapja, és a kártyaasztalnál elfoglalták a helyét Kázmér fiai, s így az örökkévalóság mégis kapott valami földi stichet…

Szerényi Gábor rajza 

Így.

– Passz? Sima passz? Hát azt mindenki tud mondani. Akkor legyen ez egy piros ulti!

– Mehet.

– Mehet.

– Helyes. Van egy negyvenem. És akkor egy kuffervizit! – mondta nagypapa, és elindította a játékot a piros ásszal.

A kuffervizit jelentésével nem volt tisztában a kis Rezeda Kázmér, aztán évekkel később az jött szembe valahol, hogy a kuffervizit a börtönszlengben a fenék szemrevételezését, sőt megtapogatását jelenti – valószínű, hogy a börtönökbe lassabban jut el a woke –, s mire megtanult ultizni, addigra vált világossá, hogy esetünkben a kuffervizit annyit jelent, miszerint „most megnézem, kinél mennyi adu van!”. És ezt mindig akkor csinálta nagypapa, amikor négy adura mondta be az ultit.

Négy adura bemondani az ultit, hát még a pirosat, az bátorság.

Kell hozzá, hogy a négy adu legalább viszonylag jó lap legyen – ász mindenképpen, mert csak akkor lehet kuffervizitelni –, és kell lennie az aduk mellett hajtószínnek, azoknak is erős lapoknak kell lenniök, ász, tízes, király minimum, s legyen legalább még egy ezeken kívül, és akkor négy adura és négy erős hajtóra megcsinálható az az ulti, kicsi szerencsével, mert például ha valamelyik ellenfélnél van az összes többi adu, és a hajtószínedből is jól áll, akkor véged van.

Szerette a kis Rezeda Kázmér azokat az ultipartikat nagypapával, a Csörsz utcában, Gabi bácsiéknál, Tili néni asszisztenciájával, a megnyitott borospalackok és szikvizek társaságában. Volt az egésznek valami jóféle, polgári hangulata, annak ellenére, hogy Kázmérnak akkoriban még fogalma sem volt, mi is az a jóféle, polgári hangulat.

Aztán a későbbi ultipartik idején kiderült és beidegződött néhány fontos alapvetés. Például:

1. A sima partit nem játsszuk le, a „beszélő” inkább kifizeti.

2. A rekontra a maximum, azon felül csak a „szalkai személyen, a bőrönd tetején játszók” kontráznak, és ahol bemondják a „fedáksárit” is, onnét azonnal el kell menekülni.

Jó tudni az ilyesmit.

Az ultihoz pedig egyéb kiegészítők társulnak.

Egyik ilyen a bor.

Vörös, fehér – kinek mi, de alsó polcost azért nem iszunk. Rezeda Kázmér fölöttébb kedvelte a Kősziklás pincészet – varázslatos Neszmély! – sárga muskotályát, de ha már sárga muskotály, akkor Sauskáé az aranyérem. Ha pedig vörös, úgy Eszterbauer és Takler uram tolong az első helyen, de soha ne felejtsük el a Dingacot, ami, ugye, mégiscsak a Dingac, s a „malíj plavac”, a derék horvátok egyik, ha nem „a” legfontosabb produktuma.

Rezeda Kázmér az utóbbi időben Csipolláékhoz járt ultizni, s Csipolláéknál jó volt ultizni, egyfelől azért, mert osztályon felüli volt a kiszolgálás, másrészt azért, mert Csipolla és a harmadik játékos, Kálvinista Gábriel egyáltalán nem tudott ultizni.

Csipolláéknál az asszony, Gábriella egészen pompás ételeket varázsolt az asztalra, csülköket, kolbászokat és hurkákat sütve, vagy kissé könnyedebb, olaszosabb tésztákat – mindegy volt az, mert elementárisan jó volt valamennyi. Miku pedig éppen megfelelő mennyiségben adagolta a fogópálinkát s utána a borokat, mely esetében a furmintok legkiválóbbjait jelentette, a Mandolástól egészen Szepsyig, s ilyesfélékkel majd a mennyek országában lesz szerencsénk találkozni, csakúgy, mint Kázmér fiának milk punch fantáziájával, amihez fogható talán nincs is.

S ott vannak aztán a mindenféle falatkák, pereckék, magocskák, édes és sós sütemények, kencék, paszták és pépesek, sonkák és szalámik – ezekkel a kezed ügyében kezdődik a parti.

Csipolla Miku és Kálvinista Gábriel rosszul játszik.

Például előszeretettel mondják be az ultit négy adura, úgy, hogy nincs például hajtószínük.

Betlinél meg rosszul számolnak.

Meg ész nélkül veszik fel a talont.

És Rezeda Kázmér mindig nyer. Ezt pedig, ha nyögvenyelősen is, de ki lehet bírni.

– Passz? Sima passz? Hát azt mindenki tud mondani. Akkor legyen ez egy piros ulti!

– Mehet.

– Mehet.

– Helyes. Van egy negyvenem.

Rezeda Kázmér mondta be most ezt, és egy pillanatra a nagyapja hangját hallotta a magáé helyett.

Azután kuffervizitelt.

És a többiek kinevették, hogy aduval kezd.

Azután Kázmér besöpörte a nyereményt.

A többiek pedig éppen elkezdtek valami másról beszélni.

De fedáksárit egyik se mondott, sohasem.

Borítókép: Ez az ulti nem ulti már! Képünk illusztráció. (Forrás: Fortepan /Ladinek Viktor)