Egy arc és egy kéz – Rezeda Kázmér legújabb utazása

Megkereste Rezeda Kázmér az asszonya kezét, s együtt nézték az estét, s repültek egy kicsit felfelé.

Képünk illusztráció Fotó: Máthé Zoltán Forrás: MTI

„Amikor először találkoztam a halállal, fiatal nővér voltam, és természetesen idegenkedtem tőle, mert egy húsz éves embernek ez nem aktualitás. Sem a halál, sem a haldokló. És amikor először láttam egy idős nővértársunkat közöttünk meghalni, akkor éreztem először, hogy ez Istennek az utolsó nagy ajándéka számunkra. Ha egy hasonlattal szeretném érzékeltetni, akkor egy számomra nagyon kedves kép, amikor egy édesapa feldobja a levegőbe a gyermekét, és elkapja. És én így tudnám megfogalmazni, hogy amikor mi ide a világba jövünk, amikor megszületünk, akkor ez az a pillanat, amikor Isten feldob minket. És mi úgy érezzük itt, hogy parttalanok vagyunk, létbizonytalanság van, nincs kapaszkodó, hiszen csak a levegőben vagyunk. És a halál pillanata az, amikor Isten elkap minket. De ott van nekünk egy arc, amit végig láthatunk, és ott van az Ő keze, amibe bele fogunk hullani.”

Nem tudott szabadulni Rezeda Kázmér a hallottaktól, és örökre szívébe zárta az irgalmas nővért, akit nem ismert, akivel soha nem találkozott és valószínűleg nem is fog. És mégis…

Rezeda újra és újra megnézte, meghallgatta a rövid kis felvételt, és úgy gondolta, ilyen szépen, ilyen plasztikusan még soha, senki nem beszélt neki a halálról és Istenről, pedig ő még Adyt is olvasott: 

Mikor elhagytak / a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten, 

és Kosztolányit is, 

Úgy fekszik ő, / ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra. / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

De ez most felülmúlt mindent.

És Rezeda Kázmér azon morfondírozott a délutáni csöndben és szürkeségben, hogy amikor születésünkkor feldob bennünket a levegőbe Isten apánk, akkor, míg felfelé repülünk, még nem vagyunk parttalanok és nincsen létbizonytalanság.

„Ha felfelé is, de még szállunk, Uram.” Szerényi Gábor rajza

Az a gyerekkor s az ifjúság.

Az szárnyalás és repülés, csupa-csupa öröknek gondolt bizonyossággal, anyád és apád arcával – akkoriban mindkettő az Isten arca neked –, végtelenbe nyúló nyarakkal, a világ megannyi új csodájával, nagymama tésztáival és dalaival, öreg és gyönyörű bútorokkal, a padló ismerős nyikorgásával, a világ azon darabkájával, ami a gyerekszoba ablakából látszik, első szerelmekkel és halálos csalódásokkal, öröknek gondolt s valóban örökké tartó barátságokkal, hazává váló országgal, nemzetté váló múltakkal és hagyományokkal, küzdelmekkel, iskolákkal, egy asszonnyal, családalapítással, megszülető gyermekekkel, s akkor egyszer csak eléred felfelé szárnyalásod végét, felérsz a zenitre, körülnézel, számvetést teszel, s elindul utazásod lefelé, jönnek a nem halálosnak gondolt de soha el nem múló csalódások, kudarcok, rossz emberek, első halálok, unalmak és kiábrándulások, nagyra növő csöndek és délutánok, majd anyád s apád arca is a semmibe hull, gyermekeid felnőnek és kirepülnek, jönnek az unokák – akkor repülsz még egy utolsót, ha nem is felfelé, de körbe –, megfájdulnak az ízületek, öledbe ül az elmúlás, „elhull a virág, eliramlik az élet” – s aztán elkap az Isten.

Ennyi volt.

S valami elkezdődik.

– Szép ez így… – gondolta Rezeda Kázmér, s míg gondolta, a szürke délutánból fekete este lett.

– Szalonnázni fogok… – gondolta aztán Rezeda, mert az este hangulatához egy igazi, régimódi, zsebkéses és hagymás szalonnázás illett leginkább, s volt Rezeda Kázmérnak jóféle szalonnája, nem is egy, mert volt sózott, fehér szalonna is meg kolozsvári is, s mert nemrégen volt disznóvágás, hát friss abált is, s akkor hagyma, zöldpaprika, netán savanyított káposzta, melléje az is jó, s illik egy ilyen estéhez, illik az irgalmas nővérhez egy jó palack bor, egy igazán jó, Sauska sárgamuskotálya, vagy egy Dingac, hadd muzsikáljon a Peljesac-félsziget s az adriai nyár, legyen olyan minden ezen az estén, mintha felfelé repülnénk még, s megkereste Rezeda Kázmér az asszonya kezét, s együtt nézték az estét, s repültek egy kicsit felfelé.

S megbékéltek.

Mert tudták már, van egy arc s van egy kéz. S a polcon még Thomas Mann is van. Az ötödik pecsét is megnézhető. A Carmina Burana pedig régi bakelitlemezen mosolyog. Csakúgy, mint a Pink Floyd összes. Jól vannak a gyerekek is. A vizsla odafeküdt melléjük. És Babits üzen, pontosan:

[…] jöhet / a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd / a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak / maradj a tavaly őre! s ha a jövevény / lenézve így szól: „Én vagyok az Új!” – feleld: / „A Régi jobb volt!” – Hősi léceid mögött / mint középkori szerzetes dugott a zord / sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros / képégetők elől pár régi könyvet: úgy / dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett / léckatonáid helyén élő orgona / hívja illattal a jövendő méheit.

Ha lefelé is, de még szállunk, Uram…

Borítókép: A Margit híd ködös időben. Képünk illusztráció. (Fotó: Máthé Zoltán /MTI)