Szürke délután volt, olyan szürke, amilyen csak egy februári délután lehet.
Talán ezért van, hogy a februárban született emberek nehezen viselik a szürkeséget, kivéve akkor, amikor rajongásig szeretik, mert nagy szürkeségekben tudnak a legjobban tépelődni, töprengeni, morfondírozni, írni – vagy éppen főzni.
Rezeda Kázmér februári volt, nagy ellensége és nagy barátja a szürkeségnek. És most nagy szürkeség volt. Akkora, hogy a kertben lakó nagy mátyásmadár rémes hangja is összetörte magát a fenyők között feszülő szürkeségen, s egy teljesen indokolatlanul előmerészkedő mókus szemmel láthatóan azon töprengett, hogy visszamegy odújába, és egy dióhéjjal felvágja az ereit.
Pedig ritka az ilyesmi. De most szürkeség volt. Krúdyt, Mikszáthot és Thomas Mannt olvasós, Az ötödik pecsétet nézős, Carmina Buranát és Pink Floydot hallgatós szürkeség.
A középkori – Istenem, 11. és 13. századi! – vágáns deákok így töprengtek a világ állapotáról:
Arculatát a világ / sokszor váltogatta, / s rendezett állapota / gyakran lehanyatla, / bévül rendezetlen a / rendje és alakja, / névleg áll, ám pusztitó / rontás esett rajta. // Változik a régi sor, / ó erkölcsök vesznek, / újak nőnek helyükön, / mind kegyetlenebbek; / ki-ki maga barátja, / társért bárhogy esdek; / nem Saturnust áld a föld, / de Plutustól retteg.
Ugye, ismerős…
Rezeda Kázmér sokat töprengett már azon, ha visszautazhatna az időben, hova utazna vissza legelébb, most éppen úgy gondolta, mondjuk a XI. és a XIII. század közé, a XII. századba, a bajorországi Benediktbeuern kolostorába széjjelnézni, derék barátokat megismerni, onnan meg beülni a kocsmába, a vágánsok közé, s eldalolni velük, hogy:
iszik szegény, iszik beteg, / iszik aggastyán és gyerek, / iszik főpap, iszik dékán, / iszik húgom, néném, bátyám, / iszik apám, iszik anyám, / iszik minden egyáltalán, / iszik száz és iszik ezer, / egész világ nyakal, vedel.
Na, így. És utána megmutatni nekik mondjuk ezt a Pink Floydtól:
Who was born in a house full of pain / Who was trained not to spit in the fan / Who was told what to do by the man / Who was broken by trained personnel / Who was fitted with collar and chain / Who was given a pat on the back / Who was breaking away from the pack / Who was only a stranger at home / Who was ground down in the end / Who was found dead on the phone / Who was dragged down by the stone.
És elmondani nekik, szintén tőlük, hogy nincs semmi új, és nyolcszáz év múlva is ugyanaz lesz, csak végzetesen és visszavonhatatlanul jelen időben, semmi múlt, semmi jövő, csak ez:
Big man, pig man, ha ha, charade you are / You well heeled big wheel, ha ha, charade you are / And when your hand is on your heart / You’re nearly a good laugh / Almost a joker / With your head down in the pig bin / Saying ≤keep on digging≥ / Pig stain on your fat chin / What do you hope to find? / When you’re down in the pig mine / You’re nearly a laugh / You’re nearly a laugh / But you’re really a cry.
De lehet, erre nem lenne már idő, mert fejbe kólintanának.
Nem tudom, említettem-e már, hogy nagy szürkeség volt. Olyan februári. És Rezeda Kázmér nem olvasott Krúdyt, de Mikszáthot és Thomas Mannt sem, és zenét sem hallgatott, csak egy szerzetes apácát nézett és hallgatott, Kiss Kornélia irgalmas nővért, aki ezt mondta:
„Amikor először találkoztam a halállal, fiatal nővér voltam, és természetesen idegenkedtem tőle, mert egy húsz éves embernek ez nem aktualitás. Sem a halál, sem a haldokló. És amikor először láttam egy idős nővértársunkat közöttünk meghalni, akkor éreztem először, hogy ez Istennek az utolsó nagy ajándéka számunkra. Ha egy hasonlattal szeretném érzékeltetni, akkor egy számomra nagyon kedves kép, amikor egy édesapa feldobja a levegőbe a gyermekét, és elkapja. És én így tudnám megfogalmazni, hogy amikor mi ide a világba jövünk, amikor megszületünk, akkor ez az a pillanat, amikor Isten feldob minket. És mi úgy érezzük itt, hogy parttalanok vagyunk, létbizonytalanság van, nincs kapaszkodó, hiszen csak a levegőben vagyunk. És a halál pillanata az, amikor Isten elkap minket. De ott van nekünk egy arc, amit végig láthatunk, és ott van az Ő keze, amibe bele fogunk hullani.”
Nem tudott szabadulni Rezeda Kázmér a hallottaktól, és örökre szívébe zárta az irgalmas nővért, akit nem ismert, akivel soha nem találkozott és valószínűleg nem is fog. És mégis…
Rezeda újra és újra megnézte, meghallgatta a rövid kis felvételt, és úgy gondolta, ilyen szépen, ilyen plasztikusan még soha, senki nem beszélt neki a halálról és Istenről, pedig ő még Adyt is olvasott:
Mikor elhagytak / a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten,
és Kosztolányit is,
Úgy fekszik ő, / ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra. / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.
De ez most felülmúlt mindent.
És Rezeda Kázmér azon morfondírozott a délutáni csöndben és szürkeségben, hogy amikor születésünkkor feldob bennünket a levegőbe Isten apánk, akkor, míg felfelé repülünk, még nem vagyunk parttalanok és nincsen létbizonytalanság.
Az a gyerekkor s az ifjúság.
Az szárnyalás és repülés, csupa-csupa öröknek gondolt bizonyossággal, anyád és apád arcával – akkoriban mindkettő az Isten arca neked –, végtelenbe nyúló nyarakkal, a világ megannyi új csodájával, nagymama tésztáival és dalaival, öreg és gyönyörű bútorokkal, a padló ismerős nyikorgásával, a világ azon darabkájával, ami a gyerekszoba ablakából látszik, első szerelmekkel és halálos csalódásokkal, öröknek gondolt s valóban örökké tartó barátságokkal, hazává váló országgal, nemzetté váló múltakkal és hagyományokkal, küzdelmekkel, iskolákkal, egy asszonnyal, családalapítással, megszülető gyermekekkel, s akkor egyszer csak eléred felfelé szárnyalásod végét, felérsz a zenitre, körülnézel, számvetést teszel, s elindul utazásod lefelé, jönnek a nem halálosnak gondolt de soha el nem múló csalódások, kudarcok, rossz emberek, első halálok, unalmak és kiábrándulások, nagyra növő csöndek és délutánok, majd anyád s apád arca is a semmibe hull, gyermekeid felnőnek és kirepülnek, jönnek az unokák – akkor repülsz még egy utolsót, ha nem is felfelé, de körbe –, megfájdulnak az ízületek, öledbe ül az elmúlás, „elhull a virág, eliramlik az élet” – s aztán elkap az Isten.
