Rezeda Kázmér szilvesztere odafönt az Alpokban

Az óév hülyén állt az osztrák Alpokban, és úgy tett, mintha.

illusztráció Forrás: Pexels

– Nem tudni, hogyan lett ebből hagyomány – töprengett Rezeda Kázmér, és tényleg nem tudta. Csak ha nem tudott valamit, jobban szerette a „nem tudni” formulát alkalmazni, mert a főnévi igenév boldogan személytelen, s ha „nem tudni”, akkor nincs mit tenni, akkor nem tudni.

De hagyomány lett, az biztos.

Mert hosszú évek óta itt búcsúztatták az óévet, fent az osztrák Alpokban.

– Talán az lehet az oka, hogy az óév itt bujkál, a havas hegyek között, csúszkál, feltűnősködik, olykor még a lábát is töri, hogy kihívják rá a hegyi mentőket, a lényeg, hogy lássák, ő még itt van, ő még nem ment el, vele még számolni kell. Olyan az óév itt a hegyekben, mint Karinthy rossz tanulója:

És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott –, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta a motor megpattant hengerei fölött...

Így, éppen így áll az óév odafönt az osztrák Alpokban, áll hülyén, és úgy tesz, mintha. S olykor még – legalábbis Kázmér így látta, mert így akarta látni – mintha Ferenc József is ott lépdelt volna a sztoikus nyugalmú fenyők alatt, és meg-megemelte vadászkalapját valakinek. Vajon kinek? 

Szerette ezt az érzést Rezeda Kázmér. És a fenyőket is szerette, a havat is szerette, szerette nézni, ahogy kutyája, Arcsi, a szépséges weimari vizsla harapta azt a havat, és szaladgált, olyan önfeledt boldogsággal, ahogy csak egy kutya tud szaladgálni, ha szeretik. És szerette szépséges feleségét és az összes feladatot is, amit ez az asszony kirótt rá, szerette, még ha dörmögött is gyakran, mert hát, lássuk be, Rezeda Kázmér legjobban ülni szeretett, nézni maga elé vagy a távolba, és teljesen felesleges dolgokon töprengeni. De mert szerették, hát ő is boldogan rohangált, kutyát sétáltatni, kutyakakát gyűjtögetni, sétálni, vásárolni, főzni, miegyéb.

Közben sokat töprengett például azon, hogy január 1-jén, 00 óra 01 perckor, amikor már nincs mit tenni, és az óévnek mennie kell, indulnia kell, akkor hová megy. S még azon, mikor jön el az a pillanat, amikor az induló óév összecsomagolja majd az ő életét is, és elviszi magával, oda, az ismeretlenbe. S hogy ott lesz-e hó, lesznek-e hegyek, fenyők, orrcimparagasztó hidegek, s lesz-e kocsonya? Mert, mint tudjuk régről, Rezeda édesanyja kocsonyát küldött, amelyben csak színhús reszketett, ugyanis Rezeda nem ette a kocsonyában amúgy fellelhető csömbölékeket.

Ez is egyfajta folytonosság ám, arról nem beszélve, hogy majd egyszer egy korunk hőse kikutatja, hogy ezt a mondatot Rezeda önmagától lopta, vagyis önplágiumot követett el.

Szerencsére ez őt már nem fogja érdekelni; elég régóta nem érdekelte semmi, ami korunk hőseinek problémája, ideológiája, politikája, életprogramja. Egyre inkább érdekelte ezzel szemben a múlt és a jövő, hiszen ők ketten a jelen feje felett fognak kezet és néznek egymás szemébe. Ha a nézés szomorú, a jelen gyalázatos. Ha a nézés vidám, a jelen rendben lévő vagy legalább viselhető.

A nézés most szomorú. Ezen nincs mit magyarázni. Majd a jövő megmagyarázza, de csak akkor, amikor már jelenné válik, és elhülyül, és unatkozik. Valahogy úgy van ez, mint a Kovács bácsi a nejével:

„Kovács János hosszú, türelemmel viselt szenvedés után végre nyugalmat lelt.

Feleségét, Erzsit holnap temetjük.”

Mire mindezt végiggondolta Rezeda Kázmér, dél lett.

Menni kellett főzni.

A társaság mindig előre megbeszélte, melyik nap ki mit fog főzni. Aztán mindig mindenki elbliccelte a maga napját ilyen-olyan okokból, most éppen Menyétházi Gábriella a maga gulyáslevesét, pedig most nem is akadályozta semmi, nem úgy, mint legutóbb, amikor – ha még emlékeznek – nagy gipszet hordott a lábán, a gipsz és a bőre alatt pedig mindenféle csavarokat, ura pedig azzal szórakoztatta, hogy hasznosak lesznek ezek a csavarok, mert majd azonnal felismerik a gyerekek az urnád, elég lesz kicsit megrázogatni, s ezen a társaság fölöttébb kacagott, kivéve Gábriellát, és ura még hozzátette, később lehet rumbatök is belőled, és akkor muszáj volt kitölteni egy kört, mit a hölgyek pezsgő, az urak valami erősebb, konkrétabb formában fogyasztottak el. Kivéve Gábriellát, aki nem bírt betelni az állapota nyújtotta lehetőségekkel, amely szerint az ura a hátán cipelgette lépcsőn le s föl, továbbá mindenki ajnározta, babusgatta, szolgálgatta, úgyhogy Menyétházi Gábriella előbb egy kis kamillateát kért elhaló hangon, mint aki mindjárt a kamilla után papot óhajt majd, s gyónásba fog, s csak azt követően vetette magát a pezsgőre, mohón, torkosan, mint valami Moulin Rouge-ban felejtett grófnő 1912. május 4-én, egy szombaton.

Ez volt a múlt.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

De most Gábriella tökéletesen gipsztelen volt, maga járt-kelt a lépcsőn, ennek ellenére elbliccelte a gulyást, viszont a kamillatea kihagyásával azonnal a Veuve Clicquot pezsgőt kérte elhaló hangon.

Na most, erről a pezsgőről annyit tudunk, hogy egy 1772-ben alapított pezsgőház, amelynek székhelye Reims, ami pedig a székesegyházáról is nevezetes, bár kétségtelen tény: a reimsi székesegyházat egyáltalán nem lehet délelőtt elegáns poharakból kortyolgatni. A pezsgő felvirágzása pedig Madame Clicquot nevéhez fűződik. 1810-ben megalkotta az első ismert évjáratú pezsgőjét, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindjárt Clicquot úr halála után. A napóleoni háborúk alatt Mme Clicquot előrelépéseket tett pezsgője elterjesztése érdekében Európa-szerte, különösen a császári és királyi udvarokban, mindenekelőtt a cáriban. Ebből is látszik, már ő is tudta, merrefelé kell terjeszkedni. Na most, Mme Clicquot-val ellentétben Menyétházi Gábriellát 1963-ban alapították, s nem várva meg az özvegységet, még ura életében megalapította a nagyszerű énekkarát, valamint annál is nagyszerűbb „jaj, de nehéz nekem, értsétek meg, nem tudok most gulyást főzni” magániskoláját, amelyben Kázmér jó barátja, Gábriella ura, Solt volt a pedellus, egyben a takarító.

Megint Rezeda Kázmérnak kellett odaállni a konyhába, és megmenteni a böcsületet. Így aztán fekete spagettit kotort elő a nagy szatyorból. De még mielőtt betekintenénk Kázmér nagyszerűségének mélységes mély kútjába, tisztázzuk, miért fekete a spagetti. Vagy a tagliatelle.

A tintahal tintájától. Az Origo Táfelspicc rovata már 2012-ben írt erről, méghozzá az odahaza elkészítendő fekete tagliatelle receptjét osztotta meg, imigyen:

„Rendkívül szabálytalan, de finom és látványos házi tészta következik.

Hozzávalók (fejenként, férfias mennyiséggel számolva):

10 dkg liszt

egy egész tojás

egy bő teáskanál tinta (sűrű krémes, tengeri halakat is forgalmazó halasoknál lehet kapni)

vékony, hosszú típusú sodrófa

Az alapanyagokat összedolgozom, pár órát lefóliázva pihentetem a hűtőben.

A tésztát hasznos karizomzatot erősítő gyakorlatok közepette egy-két milliméteresre nyújtom, derelyevágóval egycentis csíkokra vágom. A tészta ijesztően szürke, főleg a nyújtás közben rátapadó liszttől, nem kell megijedni. Lobogó, sós vízben fogkeményre főzöm. Mivel ez mégse könnyű, tojásmentes spagetti, ezért a tejszínes, lazacos témák, amik olyan jól illenek színben és ízben is a fekete spagettihez, talán nem a legmegfelelőbb öntetek. Sima olívaolaj, só, kevés parmezán vagy pecorino, esetleg füstölt lazac, kagylók, rákok tejszín nélkül illenek hozzá a legjobban. Szép, és így megfizethető.”

Szép, tanulságos, férfias történet, ám Kázmér elpuhult, mire hatvankét éves lett, így inkább megvette a fekete tésztát, ami csakúgy, mint Fatia Negra, szintén gonosznak tűnt, egy Pasta Negra a sok derék, fehér vagy sárga, békességes és dolgos tészta között.

Szóval Kázmér előkészítette a fekete tésztát, majd felaprította a kellékeket: három csomag újhagyma, tíz gerezd fokhagyma, két kápiapaprika, két csomag petrezselyem, három-négy chilipaprika, tíz koktélparadicsom. Az újhagyma karikázva, a fokhagyma vékonyra szeletelve, a petrezselyem aprózva, chili karikázva, kápia apróra kockázva, a paradicsom felezve. Amikor mindez kész, olíva hevül nagy serpenyőben, s belekerül minden, kivéve egy csomag petrezselymet és a felezett paradicsom felét. Amikor pedig mindez szép üvegesre pirult, Kázmér rávetette a tenger gyümölcseit, a koktélrákot, bőségesen, sót, borsot, bazsalikomot és oregánót tett még bele, lefedte, s közepes hőfokon magára hagyta. Egy nagy lábosban pedig feltette a vizet, s mikor forrt, belévetette a két csomag fekete spagettit. A feltét addigra olyan majdnem kész állapotba került, hogy rá lehetett tenni a tetejére a maradék paradicsomot és petrezselymet, s újra lefedve addig hagyni párolódni, ameddig a tészta al dente megpuhul. S kész. Kázmér leszűrte tökéletesre főzött tésztáját, ráhelyezte a tökéletesre párolt feltétet, összekeverte, rántott még mellé tintahalkarikákat, véletlenül tökéletesre sikerült, aranybarnára, aztán tálalt. S a társaság falta, mintha nem lenne holnap.

Az igazsághoz hozzátartozik, Kázméron kívül egy ember akadt, aki soha nem bliccelte el a munkát. Mégpedig Felső-Debreceni Tőzséri Ladisló, aki idén is elkövette a maga fölséges májtortáját, bár ne feledkezzünk meg arról sem, hogy most előtte felhívta Kázmért, s megkérdezte, hogyan tehetné még jobbá, tökéletesebbé a csodát. Kázmér pedig azt tanácsolta, használjon keserű narancslekvárt, majd gazdagítsa az egészet erdélyi Afinatába áztatott áfonyával – s Ladisló így tett, a májtortája pedig olümposzi magasságokba emelkedett.

Kalácsot pirítottak hozzá.

S elfogyott minden.

Gábriellában pedig felébredt a lelkiismeret, s mire a csapat végzett a fekete tésztával és a májtortával, ő felkockázta a gulyásleveshez valót.

Hiába no, van nagyszerűség, amely magával ragad mindeneket.

(Ui.: Kázmér lefekvés után elmondta szokásos imáját, amelyben most szerepeltek az alábbiak is:

Uram, bocsáss meg, hogy Ladisló májtortájáról azt hazudtam, engem hívott fel tanácsért.

Uram, bocsáss meg, amiért Gábrielláról azt hazudtam, nem akarta megfőzni a gulyást.

Nem fordul többé elő ilyesmi.

Legfeljebb jövő szilveszterkor.)

Borítókép: Odafönt az Alpokban. (Fotó: Pexels)