– Nem tudni, hogyan lett ebből hagyomány – töprengett Rezeda Kázmér, és tényleg nem tudta. Csak ha nem tudott valamit, jobban szerette a „nem tudni” formulát alkalmazni, mert a főnévi igenév boldogan személytelen, s ha „nem tudni”, akkor nincs mit tenni, akkor nem tudni.
De hagyomány lett, az biztos.
Mert hosszú évek óta itt búcsúztatták az óévet, fent az osztrák Alpokban.
– Talán az lehet az oka, hogy az óév itt bujkál, a havas hegyek között, csúszkál, feltűnősködik, olykor még a lábát is töri, hogy kihívják rá a hegyi mentőket, a lényeg, hogy lássák, ő még itt van, ő még nem ment el, vele még számolni kell. Olyan az óév itt a hegyekben, mint Karinthy rossz tanulója:
És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott –, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta a motor megpattant hengerei fölött...
Így, éppen így áll az óév odafönt az osztrák Alpokban, áll hülyén, és úgy tesz, mintha. S olykor még – legalábbis Kázmér így látta, mert így akarta látni – mintha Ferenc József is ott lépdelt volna a sztoikus nyugalmú fenyők alatt, és meg-megemelte vadászkalapját valakinek. Vajon kinek?
Szerette ezt az érzést Rezeda Kázmér. És a fenyőket is szerette, a havat is szerette, szerette nézni, ahogy kutyája, Arcsi, a szépséges weimari vizsla harapta azt a havat, és szaladgált, olyan önfeledt boldogsággal, ahogy csak egy kutya tud szaladgálni, ha szeretik. És szerette szépséges feleségét és az összes feladatot is, amit ez az asszony kirótt rá, szerette, még ha dörmögött is gyakran, mert hát, lássuk be, Rezeda Kázmér legjobban ülni szeretett, nézni maga elé vagy a távolba, és teljesen felesleges dolgokon töprengeni. De mert szerették, hát ő is boldogan rohangált, kutyát sétáltatni, kutyakakát gyűjtögetni, sétálni, vásárolni, főzni, miegyéb.