Rezeda Kázmér szilvesztere odafönt az Alpokban

Az óév hülyén állt az osztrák Alpokban, és úgy tett, mintha.

illusztráció Forrás: Pexels

Közben sokat töprengett például azon, hogy január 1-jén, 00 óra 01 perckor, amikor már nincs mit tenni, és az óévnek mennie kell, indulnia kell, akkor hová megy. S még azon, mikor jön el az a pillanat, amikor az induló óév összecsomagolja majd az ő életét is, és elviszi magával, oda, az ismeretlenbe. S hogy ott lesz-e hó, lesznek-e hegyek, fenyők, orrcimparagasztó hidegek, s lesz-e kocsonya? Mert, mint tudjuk régről, Rezeda édesanyja kocsonyát küldött, amelyben csak színhús reszketett, ugyanis Rezeda nem ette a kocsonyában amúgy fellelhető csömbölékeket.

Ez is egyfajta folytonosság ám, arról nem beszélve, hogy majd egyszer egy korunk hőse kikutatja, hogy ezt a mondatot Rezeda önmagától lopta, vagyis önplágiumot követett el.

Szerencsére ez őt már nem fogja érdekelni; elég régóta nem érdekelte semmi, ami korunk hőseinek problémája, ideológiája, politikája, életprogramja. Egyre inkább érdekelte ezzel szemben a múlt és a jövő, hiszen ők ketten a jelen feje felett fognak kezet és néznek egymás szemébe. Ha a nézés szomorú, a jelen gyalázatos. Ha a nézés vidám, a jelen rendben lévő vagy legalább viselhető.

A nézés most szomorú. Ezen nincs mit magyarázni. Majd a jövő megmagyarázza, de csak akkor, amikor már jelenné válik, és elhülyül, és unatkozik. Valahogy úgy van ez, mint a Kovács bácsi a nejével:

„Kovács János hosszú, türelemmel viselt szenvedés után végre nyugalmat lelt.

Feleségét, Erzsit holnap temetjük.”

Mire mindezt végiggondolta Rezeda Kázmér, dél lett.

Menni kellett főzni.

A társaság mindig előre megbeszélte, melyik nap ki mit fog főzni. Aztán mindig mindenki elbliccelte a maga napját ilyen-olyan okokból, most éppen Menyétházi Gábriella a maga gulyáslevesét, pedig most nem is akadályozta semmi, nem úgy, mint legutóbb, amikor – ha még emlékeznek – nagy gipszet hordott a lábán, a gipsz és a bőre alatt pedig mindenféle csavarokat, ura pedig azzal szórakoztatta, hogy hasznosak lesznek ezek a csavarok, mert majd azonnal felismerik a gyerekek az urnád, elég lesz kicsit megrázogatni, s ezen a társaság fölöttébb kacagott, kivéve Gábriellát, és ura még hozzátette, később lehet rumbatök is belőled, és akkor muszáj volt kitölteni egy kört, mit a hölgyek pezsgő, az urak valami erősebb, konkrétabb formában fogyasztottak el. Kivéve Gábriellát, aki nem bírt betelni az állapota nyújtotta lehetőségekkel, amely szerint az ura a hátán cipelgette lépcsőn le s föl, továbbá mindenki ajnározta, babusgatta, szolgálgatta, úgyhogy Menyétházi Gábriella előbb egy kis kamillateát kért elhaló hangon, mint aki mindjárt a kamilla után papot óhajt majd, s gyónásba fog, s csak azt követően vetette magát a pezsgőre, mohón, torkosan, mint valami Moulin Rouge-ban felejtett grófnő 1912. május 4-én, egy szombaton.

Ez volt a múlt.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

De most Gábriella tökéletesen gipsztelen volt, maga járt-kelt a lépcsőn, ennek ellenére elbliccelte a gulyást, viszont a kamillatea kihagyásával azonnal a Veuve Clicquot pezsgőt kérte elhaló hangon.

Na most, erről a pezsgőről annyit tudunk, hogy egy 1772-ben alapított pezsgőház, amelynek székhelye Reims, ami pedig a székesegyházáról is nevezetes, bár kétségtelen tény: a reimsi székesegyházat egyáltalán nem lehet délelőtt elegáns poharakból kortyolgatni. A pezsgő felvirágzása pedig Madame Clicquot nevéhez fűződik. 1810-ben megalkotta az első ismert évjáratú pezsgőjét, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindjárt Clicquot úr halála után. A napóleoni háborúk alatt Mme Clicquot előrelépéseket tett pezsgője elterjesztése érdekében Európa-szerte, különösen a császári és királyi udvarokban, mindenekelőtt a cáriban. Ebből is látszik, már ő is tudta, merrefelé kell terjeszkedni. Na most, Mme Clicquot-val ellentétben Menyétházi Gábriellát 1963-ban alapították, s nem várva meg az özvegységet, még ura életében megalapította a nagyszerű énekkarát, valamint annál is nagyszerűbb „jaj, de nehéz nekem, értsétek meg, nem tudok most gulyást főzni” magániskoláját, amelyben Kázmér jó barátja, Gábriella ura, Solt volt a pedellus, egyben a takarító.

Megint Rezeda Kázmérnak kellett odaállni a konyhába, és megmenteni a böcsületet. Így aztán fekete spagettit kotort elő a nagy szatyorból. De még mielőtt betekintenénk Kázmér nagyszerűségének mélységes mély kútjába, tisztázzuk, miért fekete a spagetti. Vagy a tagliatelle.

A tintahal tintájától. Az Origo Táfelspicc rovata már 2012-ben írt erről, méghozzá az odahaza elkészítendő fekete tagliatelle receptjét osztotta meg, imigyen:

„Rendkívül szabálytalan, de finom és látványos házi tészta következik.

Hozzávalók (fejenként, férfias mennyiséggel számolva):

10 dkg liszt

egy egész tojás

egy bő teáskanál tinta (sűrű krémes, tengeri halakat is forgalmazó halasoknál lehet kapni)

vékony, hosszú típusú sodrófa

Az alapanyagokat összedolgozom, pár órát lefóliázva pihentetem a hűtőben.

A tésztát hasznos karizomzatot erősítő gyakorlatok közepette egy-két milliméteresre nyújtom, derelyevágóval egycentis csíkokra vágom. A tészta ijesztően szürke, főleg a nyújtás közben rátapadó liszttől, nem kell megijedni. Lobogó, sós vízben fogkeményre főzöm. Mivel ez mégse könnyű, tojásmentes spagetti, ezért a tejszínes, lazacos témák, amik olyan jól illenek színben és ízben is a fekete spagettihez, talán nem a legmegfelelőbb öntetek. Sima olívaolaj, só, kevés parmezán vagy pecorino, esetleg füstölt lazac, kagylók, rákok tejszín nélkül illenek hozzá a legjobban. Szép, és így megfizethető.”

Szép, tanulságos, férfias történet, ám Kázmér elpuhult, mire hatvankét éves lett, így inkább megvette a fekete tésztát, ami csakúgy, mint Fatia Negra, szintén gonosznak tűnt, egy Pasta Negra a sok derék, fehér vagy sárga, békességes és dolgos tészta között.

Szóval Kázmér előkészítette a fekete tésztát, majd felaprította a kellékeket: három csomag újhagyma, tíz gerezd fokhagyma, két kápiapaprika, két csomag petrezselyem, három-négy chilipaprika, tíz koktélparadicsom. Az újhagyma karikázva, a fokhagyma vékonyra szeletelve, a petrezselyem aprózva, chili karikázva, kápia apróra kockázva, a paradicsom felezve. Amikor mindez kész, olíva hevül nagy serpenyőben, s belekerül minden, kivéve egy csomag petrezselymet és a felezett paradicsom felét. Amikor pedig mindez szép üvegesre pirult, Kázmér rávetette a tenger gyümölcseit, a koktélrákot, bőségesen, sót, borsot, bazsalikomot és oregánót tett még bele, lefedte, s közepes hőfokon magára hagyta. Egy nagy lábosban pedig feltette a vizet, s mikor forrt, belévetette a két csomag fekete spagettit. A feltét addigra olyan majdnem kész állapotba került, hogy rá lehetett tenni a tetejére a maradék paradicsomot és petrezselymet, s újra lefedve addig hagyni párolódni, ameddig a tészta al dente megpuhul. S kész. Kázmér leszűrte tökéletesre főzött tésztáját, ráhelyezte a tökéletesre párolt feltétet, összekeverte, rántott még mellé tintahalkarikákat, véletlenül tökéletesre sikerült, aranybarnára, aztán tálalt. S a társaság falta, mintha nem lenne holnap.

Az igazsághoz hozzátartozik, Kázméron kívül egy ember akadt, aki soha nem bliccelte el a munkát. Mégpedig Felső-Debreceni Tőzséri Ladisló, aki idén is elkövette a maga fölséges májtortáját, bár ne feledkezzünk meg arról sem, hogy most előtte felhívta Kázmért, s megkérdezte, hogyan tehetné még jobbá, tökéletesebbé a csodát. Kázmér pedig azt tanácsolta, használjon keserű narancslekvárt, majd gazdagítsa az egészet erdélyi Afinatába áztatott áfonyával – s Ladisló így tett, a májtortája pedig olümposzi magasságokba emelkedett.

Kalácsot pirítottak hozzá.

S elfogyott minden.

Gábriellában pedig felébredt a lelkiismeret, s mire a csapat végzett a fekete tésztával és a májtortával, ő felkockázta a gulyásleveshez valót.

Hiába no, van nagyszerűség, amely magával ragad mindeneket.

(Ui.: Kázmér lefekvés után elmondta szokásos imáját, amelyben most szerepeltek az alábbiak is:

Uram, bocsáss meg, hogy Ladisló májtortájáról azt hazudtam, engem hívott fel tanácsért.

Uram, bocsáss meg, amiért Gábrielláról azt hazudtam, nem akarta megfőzni a gulyást.

Nem fordul többé elő ilyesmi.

Legfeljebb jövő szilveszterkor.)

Borítókép: Odafönt az Alpokban. (Fotó: Pexels)