Azt nem tudom, mennyi idő elteltével lesz képem úgy mesélni, hogy ezt is én találtam ki… – tépelődött Rezeda Kázmér, és végül arra jutott, hogy itt az idő. Majd szelt még egy szeletet a májtortából, és Ladislóhoz fordult érdeklődve, hogy akkor hogyan is készül ez.
Történt mindez Ausztriában, odafönt a hegyekben, Turracher Höche egyik kedves házikójában, Kerekdedéknél, ahol a szokásos gimnáziumi csapat s a hozzátartozók – mind-mind tiszteletbeli osztálytárs lett az évek során – múlatták az időt s várták az új esztendőt.
Az új esztendő pedig feltartóztathatatlanul közeledett, a nagy hegyek mögül, s kicsit hasonlított a Mikulásra, legalábbis annyiban, hogy a puttonya tele volt ismeretlenséggel, kiszámíthatatlansággal és meglepetéssel.
– Kicsit aggaszt, hogy a mi korunkban az új év már nem tartogat semmi ismeretlent, kiszámíthatatlant, meglepetést… – gondolkodott hangosan Sömjénfalvi Súr, s a többiek egyetértően hümmögtek, bár még reménykedtek.
Sömjénfalviné nagy gipszet hordott a lábán, a gipsz és a bőre alatt pedig mindenféle csavarokat, Sömjénfalvi pedig azzal szórakoztatta, miszerint „hasznosak lesznek ezek a csavarok, mert majd azonnal felismerik a gyerekek az urnádat, elég lesz kicsit megrázogatni”, s ezen a társaság fölöttébb kacagott, kivéve Sömjénfalvinét, és Sömjénfalvi még hozzátette, hogy „később lehet rumbatök is belőled”, és akkor muszáj volt kitölteni egy kört, mit a hölgyek pezsgő, az urak valami erősebb, valami konkrétabb formában fogyasztottak el.
(Kivéve Sömjénfalvinét, aki nem bírt betelni az állapota nyújtotta lehetőségekkel, amely szerint először is Sömjénfalvi a hátán cipelgette lépcsőn le s föl, továbbá mindenki ajnározta, babusgatta, szolgálgatta, úgyhogy Sömjénfalviné született Menyétházi Gábriella előbb egy kis kamillateát kért elhaló hangon, mint aki mindjárt a kamilla után papot óhajt majd, s gyónásba fog, s csak azt követően vetette magát a pezsgőre, mohón, torkosan, mint valami Moulin Rouge-ban felejtett grófnő 1912. május 4-én, egy szombaton…)
