Azt nem tudom, mennyi idő elteltével lesz képem úgy mesélni, hogy ezt is én találtam ki… – tépelődött Rezeda Kázmér, és végül arra jutott, hogy itt az idő. Majd szelt még egy szeletet a májtortából, és Ladislóhoz fordult érdeklődve, hogy akkor hogyan is készül ez.
Történt mindez Ausztriában, odafönt a hegyekben, Turracher Höche egyik kedves házikójában, Kerekdedéknél, ahol a szokásos gimnáziumi csapat s a hozzátartozók – mind-mind tiszteletbeli osztálytárs lett az évek során – múlatták az időt s várták az új esztendőt.
Az új esztendő pedig feltartóztathatatlanul közeledett, a nagy hegyek mögül, s kicsit hasonlított a Mikulásra, legalábbis annyiban, hogy a puttonya tele volt ismeretlenséggel, kiszámíthatatlansággal és meglepetéssel.
– Kicsit aggaszt, hogy a mi korunkban az új év már nem tartogat semmi ismeretlent, kiszámíthatatlant, meglepetést… – gondolkodott hangosan Sömjénfalvi Súr, s a többiek egyetértően hümmögtek, bár még reménykedtek.
Sömjénfalviné nagy gipszet hordott a lábán, a gipsz és a bőre alatt pedig mindenféle csavarokat, Sömjénfalvi pedig azzal szórakoztatta, miszerint „hasznosak lesznek ezek a csavarok, mert majd azonnal felismerik a gyerekek az urnádat, elég lesz kicsit megrázogatni”, s ezen a társaság fölöttébb kacagott, kivéve Sömjénfalvinét, és Sömjénfalvi még hozzátette, hogy „később lehet rumbatök is belőled”, és akkor muszáj volt kitölteni egy kört, mit a hölgyek pezsgő, az urak valami erősebb, valami konkrétabb formában fogyasztottak el.
(Kivéve Sömjénfalvinét, aki nem bírt betelni az állapota nyújtotta lehetőségekkel, amely szerint először is Sömjénfalvi a hátán cipelgette lépcsőn le s föl, továbbá mindenki ajnározta, babusgatta, szolgálgatta, úgyhogy Sömjénfalviné született Menyétházi Gábriella előbb egy kis kamillateát kért elhaló hangon, mint aki mindjárt a kamilla után papot óhajt majd, s gyónásba fog, s csak azt követően vetette magát a pezsgőre, mohón, torkosan, mint valami Moulin Rouge-ban felejtett grófnő 1912. május 4-én, egy szombaton…)
Kerekdedék házával több baj is volt.
Először: nem volt ötvenméteres, feszített víztükrű medencéjük; másodszor: nagyon messze voltak a sílifttől – 8,75 méterre.
Kerekdedné, Felső-Lázbérci Upponyi Anette pedig fogához verte a garast. Miképpen a társaság többi tagja is, akár egyénekként, akár házaspárokként nézzük őket.
Így aztán a négynapos összejövetelre mindössze egy köbméter chili con carne kerekedett, három kiló Angus marha lett ledarálva hozzá, meg marhapofából pörkölt, ha húsz személyre szűken elég, sokat mondok, s fácánleves még, kondérnyi, Rezeda-féle tagliatelle a mindenfélével, Rezeda édesanyja kocsonyát küldött, amelyben csak színhús reszketett, ugyanis Rezeda nem ette a kocsonyában amúgy fellelhető csömbölékeket, s volt még füstölt áruból halomnyi, virsli ötven pár, süteményhegyek meg még a zöld és a salátának való, s a biztonság kedvéért Rezeda anyósa is küldött némi stefániát, éppen csak annyit, amennyivel a Nádasdy-huszárokat jól lehetett volna lakatni a limanovai csata után.
Az italokat nem lehetett még ennyire pontosan sem leltárba venni, ugyanis a házat övező terasz bármely négyzetméterét ellepték az üvegek, s akkor a spájzról és a hűtőről még nem beszéltünk. De azért volt némi pezsgő, talán ha nettó ötven liter, erre azért volt szükség elsősorban, mert Sömjénfalviné született Menyétházi Gábriella két világból való távozás között mindig pezsgőt kért, s itta mohón, lásd, mint fent…
Voltak sörök, valamiért a társaság mostanában az olasz sörök felé fordult, így a Moretti és a Peroni sorakozott, mint kicsi, de elszánt hadsereg a teraszon felgyülemlett hóban, s a férfinép ezt megnyugvással konstatálta. S voltak aztán még borok, Matuák elsősorban, mert Rezeda Kázmér nagy barátja lett Új-Zélandnak, már amennyiben sauvignon blanc-ról volt szó éppen.
A tömény, a konkrétabb italok szemrevételezése volt a legnehezebb, ugyanis a négy-ötféle pálinkától a különféle gineken át (Mrs. Millicent, hajrá!) a Barcelo Imperial és a Leyenda rumokig bezárólag minden előfordult.
A társaság nőtagjai – úgymint: Sömjénfalviné született Menyétházi Gábriella, Kerekdedné, Felső-Lázbérci Upponyi Anette, Felső-Debreceni Tőzséri Ladislóné, született Unikális Ancsa, valamint a társaság egyetlen svarcgelb tagja, a már régen tiszteletbeli magyarnak fogadott Belbudai Reszelősiné, született Ulriche Klauninger kétségbeesetten nézték az órát, hogy mikor múlik el végre dél, mert úriasszonyok dél előtt nem isznak.
De a dél szerencsére elmúlott, így arisztokratikus pezsgőzés vette kezdetét, mint említettem, némi obligát kamillázást követően.
Rezedáné, született Bel-Szegedi Matula Andrea később csatlakozott a társasághoz, ugyanis reggel azzal lepte meg Kázmért, hogy tesz egy rövid sétát a szikrázó napsütésben.
Majd az ajtón kilépve azonnal eltévedt, a hegyek túlfeléről hozták vissza segítőkész ismeretlenek, így némi késéssel ugyan, de haladéktalanul bekapcsolódott az arisztokratikus pezsgőzésbe, csak előbb hamar lenyelt egy kis erőset, kicsike konkrétat, mert átjárta a hideg. (Ez nyilván így volt, de mi ez ahhoz képest, hogy Rezeda uram ismét kihordott lábon egy infarktust, mert nem tudta megszokni, hogy a neje őméltósága a nappali és a konyha között is képes volt bármikor eltévedni…)
Egy szó, mint száz, itt hangzott el a kérdés, melyet Rezeda Kázmér intézett kedves barátjához, Felső-Debreceni Tőzséri Ladislóhoz, imigyen formálva a hangzókat:
– Akkor hogyan is készül ez a májtorta, Ladisló barátom?
– Nos… – kezdte Ladisló, ki műszaki ember volt, így pontos és akkurátus, ezért szerette a dolgokat pontosan, rendezetten megfogalmazni.
– Nos, a legfontosabb – folytatta Ladisló –, hogy a kacsamáj textúrája hamar szétesik, ezért vigyázni kell vele. Tehát veszünk egy őzgerincet…
Rezeda Kázmér ezen a ponton kissé elbizonytalanodott, mert nem látta elsőre az összefüggést a textúráját könnyen elveszítő kacsamáj és az őzgerinc között. De Ladisló szerencsére folytatta:
– Az őzgerinc aljára pörkölt diót és vargányát teszek. Erre pakolom a kacsamájat, majd rumba áztatott füge következik, s ismét dió, máj – és így tovább, míg meg nem telik az őzgerinc. Ekkor előmelegített, nagyjából 150-160 fokos sütőbe teszem, és legfeljebb tíz percig sütöm…
– Zsiradék nem kell hozzá?
– Nem. A kacsamáj maga zsírja elég. S nem is szabad tíz percnél tovább sütni, a textúra végett. Tíz perc elteltével azonnal hűtöm, s mikor megdermedt, kiborítom, pirítóssal vagy kaláccsal felséges.
És tényleg…
Azután bealkonyodott. A májtorta hatalmas sikert aratott, s eljött a pillanat, amikor már majdnem mindegy volt, ki mit iszik, és Rezeda Kázmér ilyenkor szokott nagyon odafigyelni a minőségre.
– Elmegyek, sétálok egyet… – mondta elgondolkodva Rezedáné, született Bel-Szegedi Matula Andrea, erre Rezeda Kázmér nagyon hirtelen kijózanodott, és keresztbe feküdt a küszöbön, így jelezve ennek a sétának lehetetlenségét.
– Igyunk inkább egy pohár pezsgőt, kedves… – mondta Rezeda Kázmér, aki köztudottan rühellte a pezsgőt. De ezzel annyira meghatotta nejét, hogy az hálából letett szándékáról, miszerint eltéved az éjszakai erdőben, miáltal Rezeda uram az éjszaka hátralévő részét az ő keresésével tölthetné, fokozódó káromkodások közepette.
És a jövő esztendő még csak eztán volt várható.
Borítókép: Szerényi Gábor rajza
