Emmy, a gyönyörű másodosztályú nő

Térdig jártak a magyarok a különböző természetű bajokban - proletárdiktatúra, jogfosztottság, szegénység, elfuserált nehézipar, lehetetlenné tett mezőgazdaság - amikor az Egyesült Államokban legelőször kiosztották a legjobb televíziós művek számára alapított díjat, az Emmyt.

Ha abban az esztendőben, 1949-ben megkérdezték volna idehaza az embereket, hogy szerintük mi az a televízió, sokan azt sem igen tudták volna, eszik-e vagy isszák. (Pedig: magyar feltaláló elmemunkájának is szerepe volt benne, hogy a „doboz” működni kezdett, Molnár Ferenc pedig már 1935-ben megjósolta az oly sokak által olvasott Színházi Élet hasábjain, hogy miként alakítja át az életünket ez a különleges szerkezet.) Az azóta eltelt fél évszázad alatt az amerikaiak az Oscar-díjhoz „zárkóztatták fel” az ATAS (Academy of Television Arts and Sciences – Amerikai Televíziós Művészetek és Tudományok Akadémiája) által életre hívott ceremóniát, mi pedig, miután alaposan megtanultuk, mi az a televízió, ha kedvünk tartja, magyar nyelvű kommentárok kíséretében órákon át figyelhetjük, miként ünnepli önmagát az amerikai televíziós világ.

A hatórás ünnepséget háromórányi műsorrá átalakítva, alig pár nappal a Los Angeles-i cécó után sugározta az HBO. Kedvenc karosszékünkben ülve tapsolhattunk tehát a legjobb férfi főszereplő díját átvevő Al Pacinónak, és Mery Streepnek is, akit viszont a legjobb női főszereplőnek kiáltottak ki. Otthonunkban találgathattuk, hogy mi a fenét esznek a sem nem csinos, sem nem rokonszenves, mégis agyonsztárolt és agyondíjazott Sarah Jessica Parkeren (most is megkapta a legjobb női vígjáték-szereplőnőnek járó kitüntetést), és, hogy vajon milyen lesz az a négyrészes tévédráma, az Angyalok Amerikában, amely az 56. Emmy- díjátadáson a legtöbb elismerést söpörte be. (Nem kell sokáig várnunk, decemberben műsorára tűzi az HBO.) És, örvendhettünk, hogy mekkorát változott mifelénk 1949 óta a világ. Igaz, hogy a II. világháború utáni kelet-közép-európai csődhelyzetből csak sokévi megpróbáltatás után és felemás módon tudtunk kikászálódni, de kétes értékű szabadságunk szinte egyetlen kézzel fogható eredményeképpen azt nézünk a tévékészülékünkön, amit akarunk. Az Emmy-díj átadását is akár. Kíváncsian vagy fanyalogva, esetleg irigykedve, kinek mire van hajlama.

E sorok írójában e három különböző érzés egyszerre volt jelen, amikor a kecses nőalakot ábrázoló szobrocska, az Emmy körüli felhajtást figyelte. Kíváncsi volt, hogy hol tart a nálunk ezerszer gazdagabb régiókban a televíziózás, és fanyalgott, mert azt tapasztalta, hogy a tengeren túl is óriási a zűrzavar. (Az értékek és a médiaerkölcsök terén talán még az európainál is nagyobb káosz uralkodik a fejekben odaát.) És irigykedett, módfelett, amikor látta, hogy milyen fontos másutt a művészi s tudományos hatásra „kihegyezett”, nem pedig politikai kampányok szerint dolgozó televízió.

Azt mondhatják erre kedves olvasóim, teljes joggal, ráadásul, hogy illene észrevennem, a tengeren túl is a napi politika uralja a televíziózást reggeltől estig, akárcsak idehaza. Látom én is, igen, kiváltképpen, ha Az elnök emberei című produkciónak kiosztott elismeréseket számolgatom. De legalább némi áttétellel, tetszetős csomagolásban nyeletik le az emberekkel a keserű politikai pirulát, nem úgy, mint idehaza, cukormáz nélkül. Jókedvű sorozatokkal, szupersztárokkal, a hétköznapi emberek képbehozatalával győzik meg az Egyesült Államokban a tévénéző nagyközönséget, hogy elnökük, szenátusuk, kormányzójuk minden világok legjobbikát szervezi föléjük. És: a mozifilmek által világhírűvé lett színészek által.

Mióta egyenes adásban láthatjuk az amerikai film ünnepét, az Oscar-díjátadást, van némi összehasonlítási alapunk, milyen a viszony odaát a film- és a televízió-ipar között. Alárendelt. A film az úr, a tévé csak (hitvány?) szolga. Pedig biztosan többen nézik azokat a tévéjátékokat, nagy- és kis-sorozatokat, szórakoztató műsorokat és zenés adásokat, amelyeknek a díjazásáról az ATAS szavaz, mint a mozifilmeket. Mégis, a mozi kistestvéreként jelentkező televízió elfogadja a filmművészet magasabbrendűségét, és minden tekintetben alkalmazkodik hozzá. Tőle tanul és csaklizik, őt majmolja. Nincs mély árok a kétfajta mozgókép, film és televízió között, nem úgy, mint minálunk. Akit egy-egy tévésorozat feldobott, magához emeli pár évre a film, de, ha világhírű lesz is valaki a mozi által, készséggel megy vissza dolgozni a televízióba, ha hívják. És hívják, rendszerint. Kis és nagy szerepekre, reklámfilmre, műsorvezetésre, mikor mire van szükség. Nem féltik a mozisztároktól a maguk kis belvilágát a „hálózat” emberei. Az persze nem állítható, hogy pusztán attól az életrevaló kapcsolatrendszertől, amely a filmes és a televíziós műhelyek között fennáll, megtáltosodna akármelyik televíziós produkció. Ez a csoda még Amerikában sem esik meg, a televízió sosem képes felülmúlni a mozit. Legfeljebb egy dologban: sokkal, de sokkal szebb szoborral jutalmazza alkotóit a televíziósok akadémiája, mint a filmeseké. A földgolyót magasba tartó, szárnyas nőalak, aki lágyan hangzó nevét egy televíziós képfelvevő csőtől, az Emmynek becézett image orthicon-tól kapta, összehasonlíthatatlanul jobban fest, mint a szögletes, báj és kellem nélkül való Oscar. Ezt el kell ismernünk akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy szegény szép Emmy, történjék bármi a mozgókép-világban, mindig is másodrangú szereplője marad az amerikai filmiparnak.