Mint az ostrom idején: hevenyészett parcellákba, a közparkok földjébe, néhol az utak mellé is temették sebtében 1956 halottait a pesti utcákon. Vihar előtti csend honolt a városban mindenszentek napján és november 2-án, a halottak napján is. A nagyobb összecsapások véget értek, a világ egyik legerősebb hadereje, a szovjet hadsereg kénytelen volt színleg visszavonni erőit – miközben felkészült a főváros teljes lerohanására.
A korabeli fotók megörökítik a belvárosi parkok kis fakeresztjeit: sokukra csak egy „N.N.” került, jelezve, hogy a harcban álló városban nem volt lehetőség az elesett felkelő, vagy lelőtt járókelő azonosítására. Az arra járók virágokat helyeztek a sírokra.
A halottak napján megjelenő újságok is megemlékeztek a harcban elesettekről. Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában Füst Milán írt cikket „Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett” címmel.
„E drága halottak életüket áldozták azért, ami az emberek legnagyobb kincse: hazájukért és szabadságukért. És mi megmaradottak életünket akarjuk áldozni azért, hogy az ő ideáljaikat végleg valóra váltsuk.”
Benjámin László, aki Elesettek címmel írt verset ugyanebbe a lapszámba, mintha látta volna, hogy a következő évtizedekben mint becsteleníti meg a hatalom az áldozatok emlékét:
„Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek./Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett/De már emléketektől is veszik el a becsületet.”
A Magyar Függetlenség című lapban (1956 november 2., 4. oldal) Velvárt Richárd „Halottak napján – Az ifjú hősökhöz” című cikkében ezt írja: „Temetünk. In memoriam. Hősöket temetünk ma, egy nép, egy nemzet, egy világ hőseit. (…) Óh, ti tizenöt évesek, kik a fegyver súlyától meg-megroggyanó térdekkel indultatok a harcba. A ti utolsó harcotokba.”
A semlegesség perce
Történelmi jelentőségű beszédet közvetített a Kossuth rádió november 1-jén az esti órákban. Nagy Imre miniszterelnök ezekben a napokban folyamatosan értesült arról, hogy szovjet csapatok áramlanak az országba. Jurij Andropov szovjet nagykövet, amikor a kormányfő magához rendelte, azzal próbálta ámítani Nagy Imrét hogy a beérkező csapatok a megállapodások értelmében kivonuló szovjet alakulatokat biztosítják. Ugyanezzel indokolták szovjet részről, hogy a megszálló erők megkezdték a repterek körülzárását.
A kormány ekkor úgy döntött, hogy kinyilvánítja Magyarország függetlenségét és az ENSZ BT négy állandó tagját kéri fel hazánk semlegességének biztosítására. Minden bizonnyal nem értett vele egyet a mindaddig színleg Nagy Imrével tartó Kádár János: aznap már a szovjet nagykövetségre, majd páncélkocsin Tökölre távozott, hogy onnan Moszkvába repüljön. Hirtelen utazásáról „elmulasztotta” értesíteni a kormánytagokat és Nagy Imrét.
A Kossuth rádióban 1956. november 1-jén 19 óra 53 perckor a következő szónoklatot hallhatták a magyarok, akik az országhatárokon túl is fogták és figyelték a rádió adását:
„Magyarország népe!
A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép, a függetlenség és egyenjogúság alapján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék.
A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és a jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét! Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet.
Felhívással fordulunk szomszédainkhoz, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során még talán soha.
Magyarország dolgozó milliói!
Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával hazánkat, a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!”
Bátor megemlékezők a Házsongárdi temetőben
1956 őszén Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt – derül ki Tófalvi Zoltán erdélyi magyar író visszaemlékezéseiből. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar „ellenforradalom” nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-tõl különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van.
1956. november elsején, mindenszentek napján, a Házsongárdi temetőben gyülekeztek azok a bolyais diákok, akik nem értesültek Bányai László rektor előző napi, szigorú tiltásáról. Az egyetem egyik tanára, Dávid Gyula sem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai — Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenõ, Kriza János, Reményik Sándor — sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabátja hajtókára nemzetiszínű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a Himnuszt is elénekelték – emlékszik Tófalvi.
A szekuritáté és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le.
A kolozsvári egyetemi kollégiumokban, a lakásokban ezekben a napokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzet-visszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott Mátyás szülővárosában az egyetemisták kezébe az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte – idézi fel Tófalvi a történteket.
Kegyetlen megtorlások Romániában is
A Bolyai Tudományegyetemmel kapcsolatban a magyarországi forradalom leverését követően két nagyobb pert indított a hatalom: az egyik a diákszövetség programjának kidolgozóinak pere volt, a másik a Házsongárdi temető meglátogatása 1956 novemberében.
Az egyetemen 1956-ban létrehozott, legális diákszövetség programjának kidolgozóit 1956 novemberében tartóztatták le, közülük Várhegyi Istvánt tették meg elsőrendű vádlottnak. A perben elítélték még Nagy Benedeket, Kocka Györgyöt és Kelemen Kálmánt.
A Bolyai Egyetem bebörtönzött hallgatói között volt Páskándi Géza is. A magyar írók sorában szintén közismert Bartis Ferenccel együtt 1957 februárjában tartóztatták le. A diákok ellen indított sorozatos letartóztatásokkal a hatalom előkészítette a hírneves magyar oktatási intézmény, Erdély egyetlen önálló magyar egyetemének rövidesen sorra kerülő sorra kerülő beolvasztását Babes-Bolyai néven. Az egyetemet nem büntették, hanem megsemmisítették. Erre utalnak a kiszabott ítéletek is:
Bartis Ferenc (7 év), Dávid Gyula (7 év), Deutsch Endre (6 év), Jamandi Emil (6 év), Kelemen Kálmán (3 év), Koczka György (3 év), Lakó Elemér (15 év), Nagy Benedek (5 év), Páskándi Géza (6 év), Péterfy Irén (10 év), Várhegyi István (7 év), Varró János (16 év), Vastag Lajos (8 év).
Sokakat kiengedtek a börtönből az 1963-as amnesztiával, így Páskándi Gézát és Bartis Ferencet is.
1956 után Romániában a magyar forradalom és szabadságharc melletti kiállása miatt mintegy 10 ezer magyart ítéltek börtönbüntetésre, sokakat kivégeztek. A “Szoboszlay-perben” 11 személyt ítéltek halálra, közülük tízet kivégeztek. Az “érmihályfalvi-csoport” 31 elítéltje közül a szamosújvári börtön kivégzőhelyén kettőnek oltották ki az életét, de pontos számukat nem ismerjük. A bebörtönzött magyarok közül mintegy 60 embert kínoztak halálra.
források :rev.hu,
primus.arts.u-szeged;
Dávid Gyula: Feljegyzések az erdélyi 1956 évfordulóján – Krónika (Kolozsvár), 2004. okt. 22.
Szabadság (Kolozsvár), 1990. okt. 24.
origo.hu
Kiderült, hogy honnan érkezik Budapestre az ország karácsonyfája - videó
