Ormos Mária: Legalitás és erőszak

Ormos Mária: Mindezt azért érdemes felidézni, mert Magyarországon két választás között – hacsak a miniszterelnökkel együtt a kormány le nem mond, a parlamenti többség pedig nem követ el öngyilkosságot – kormányváltást kizárólag puccs útján lehet végrehajtani. Érdemes tehát az eddigi ismeretek alapján végiggondolni, hogy ennek milyen eszközei állnak rendelkezésre. A váltásban magát sürgetően érdekeltnek tekintő csoport tevékenységi köre mindenesetre jóval korlátozottabb, mint volt Európa bármelyik országában a fent érintett évtizedekben. Akadály az EU-tagságból eredő érdekeltség, ezen keresztül pedig az EU által képviselt demokratikus igény A másik akadály a parlamentáris demokrácia magyar alkotmánya, amely nem teszi lehetővé kisebbségi, illetve – egyáltalán – a parlamenti erőviszonyoktól eltérő kormány kinevezését. Ezzel megóvja a mindenkori köztársasági elnököt egy olyan tévedéstől, mint amilyennek Hindenburg elnök 1933-ban áldozata lett. E keretek között nem lehet gyújtogatni, verekedni, lövöldözni, sem paramilitáris osztagot szervezni. Az „utcai harcosokat„ legfeljebb buzdítani lehet, de nem az élükre állni, sőt adott esetben el kell határolódni tőlük. Marad tehát a legális mozgalom és a verbális támadás. Az utóbbinak legfőbb érve a politika és az igazmondás közötti egyenlőségjelben rejlik, amely azonban a valóságban sosem létezett, és nem is létezik. E kreált érv sulykolásának vagyunk a tanúi. A másik érv abban áll, hogy egy átmeneti szakértő kormány mindent helyrehozhat, és megszüntetheti a „morális válságot”, amely egyébként – abszurd módon – abból keletkezett, hogy a miniszterelnök brutálisan, sőt túlzásokba menően volt őszinte. A cél csak egy lehet: zavar és rendetlenség szításával olyan körülményeket alakítani ki, amelyek elvezetnek a többség felbomlásához. Elvezethetnek-e? A válasz egyúttal felelet lesz arra is, hogy vajon a demokrácia pillérei elég erősek-e ahhoz, hogy ezt megakadályozzák.

(Népszava, 2006. október 11.)