Talán semmi sem bizonyítja jobban, hogy a magyar forradalom spontán kirobbanását, minthogy az a lehető „legrosszabb” időpontban, alig két héttel az amerikai elnökválasztás előtt tört ki. Az elnökválasztás előtt közel fél évvel Washington számára megszűnik a külpolitika, s ha csak nem éri az ország életbevágó érdekeit támadás, akkor az Egyesült Államok csak magára figyel. Washingtonból nézve, mi magyarok akkor (sem) tartoztunk a számukra fontos teretek közé, ezért komolyan nem gondoltak a jaltai megállapodás megkérdőjelezésére. Az amúgy sem túl nagy lelkiismeret-furdalás enyhítését szolgálta mindaz, részben a mai napig is tartó propaganda, mely a Jaltában eladott államokat a történelmi fejlődés alacsonyabb fokán álló, obskúrus múltú nemzetekként ábrázolta.
Így bármennyire is nehéz kimondani, a magyar forradalom sorsa már kirobbanásakor megpecsételődött. Az Egyesült Államok felelősségét csak növeli az a tény, hogy miközben a Szabad Európa Rádió kitartásra bíztatott, addig Richard Nixon alelnök már 1956 nyarán a lengyelországi mozgolódások hírére kijelentette, amerikai szempontból nem lenne nagy szerencsétlenség, ha a szovjet ököl ismét lecsapna a keleti tömbben. Ez a megjegyzés arra utalt, hogy a szóban és a belpolitikában antikommunista húrokat pengető republikánusoknak a kampányban akkor sem jött rosszul a Szovjetunió brutalitásának bizonyítása. S ha valakinek még kétségei lettek volna, annak 1956. október 27-én John Foster Dulles külügyminiszter azt üzente, ezekre a népekre – a magyarokra és a szintén mozgolódó lengyelekre – nem tekintünk potenciális szövetségesként. Pedig október végén Moszkva egy pillanatra megingott és egy határozott amerikai diplomáciai fellépés, talán elérhette volna Magyarország finnlandizálását. Azt a már az erdélyi fejedelmek óta ismert helyzetet, hogy az ország a külpolitikai erőviszonyok elismeréséért cserébe legalább belső ügyeit viszonylag szabadon intézze. Így viszont Washingtontól zöld jelzést kapva, Moszkva számára az október 31-i végső elhatározását követően „csak” a forradalom leverését célzó invázió megszervezése maradt. A közvélekedéssel ellentétben ugyanakkor az október végén kirobbant szuezi-válság, mely szembetűnő módon demonstrálta az egykori gyarmati hatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia gyengeségét, alig volt hatással a magyarországi történésekre.
A moszkvai vezetés először a keményvonalas kommunistának számító Münnich Ferencben – a Nagy Imre kormány belügyminiszterében – látta az alkalmas muszkavezetőt. A szovjet és jugoszláv vezetés november 2-i brioni találkozóján – ahol Hruscsov személyesen tájékoztatta terveiről a jugoszláv diktátort – elfogadták Tito javaslatát, aki az akkor már Moszkvában tartózkodó Kádár Jánost ajánlotta. A mindenben készséges leendő budapesti helytartóval Hruscsov november 3-án egyeztette az ország megszállásának menetét. Kádár csak néhány sztálinista politikus visszatérte ellen berzenkedett.
A Tökölre utazott tárgyalódelegáció eltűnésén túl számos jel – intenzív csapatmozgások, a magyar laktanyák körbevétele – utalt a küszöbön álló szovjet támadásra, mely a november 4-én a hajnali órákban vette kezdetét. Bár Nagy Imre hajnali rádióbeszédében még arról szólt, hogy csapataink harcban állnak és a kormány a helyén van, valójában nyilatkozata elhangzásakor már mindkét állítást túlhaladta az idő. A miniszterelnök a parlamentben elmondott beszédét követően kormánya több tagjával a jugoszláv követségre menekült, ott a szovjet egységek már csak Bibó Istvánnal találkoztak. A Honvédség egységeinek többsége pedig fel sem vette a kilátástalan küzdelmet a laktanyáikat bekerítő szovjet csapatokkal. A rendkívüli túlerő és súlyos veszteségeik ellenére több felkelő csoport még napokig kitartott, a Corvin-közieket csak november 7-én sikerült legyűrni, Csepel november 10-ig ellenállt. A nemzetőrség parancsnoka, Király Béla, miután törzsével távozott a fővárosból, a hozzá csatlakozó magyar katonákkal Nagykovácsinál még utoljára megütközött a szovjet csapatokkal. Vidéken a legkeményebb összecsapásokra Veszprémben és Sztálinvárosban (Dunaújvárosban) került sor a túlerőben lévő megszállók és a nemzetőrök között.
A komoly politikai nyomás ellenére Nagy Imre megtagadta, hogy lemondjon és átadja a hatalmat a bábkormánynak. Miután írásbeli garanciát kapott Kádártól, hogy a menekültek közel három hét után elhagyhatják a követséget és szabadon hazamehetnek, a távozókat letartóztatták, majd a Bukaresttel kötött megegyezés értelmében a romániai Snagovba száműzték.
Az erős szovjet fedezettel november 7-én Budapestre merészkedő, magát Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevező testület hatalmával szemben a fegyveres ellenállás letörését követő passzív ellenálláson túl már csak a munkástanácsok jelentettek szervezett erőt. Ezekkel még a forradalom hevében megalakult szervezetek erejét mutatja, hogy Kádár is kénytelen volt tárgyalást mímelni velük. A berendezkedő hatalom közel egy hónapig nem merte feloszlatni a munkástanácsokat, annak ellenére, hogy létük maga volt a legtisztább forradalmi tett és talán a legékesebb cáfolata az ellenforradalmat emlegető kormánypropagandának.
A szovjet szuronyokra épülő Kádár-rezsim kíméletlen megtorlással, mintegy négyszáz kivégzéssel, sok tízezer bebörtönzöttel kívánt példát statuálni. A terror mértéke messze meghaladta, mind az 1848-49 szabadságharc leverését, mind az 1919-es tanácsköztársaságot követő megtorlást. Majd 200000-en menekültek el Magyarországról, mert nem kívánták ismét a bőrükön tapasztalni a létező szocializmus áldásait. A fiatal, képzett menekülők túlnyomó többsége gyorsan integrálódott az akkor még szinte teljes foglalkoztatással büszkélkedő nyugati társadalmakba. Bár sokakban hosszú, egy életre szóló tüskét jelentett, ahogyan a menekülttáborokban a különböző államok képviselői kiválogatták közülük a diplomásokat.
A 2500 halálos áldozatot és több, mint húszezer sebesültet követelő forradalom kül- és belföldi hatásai élesen elváltak egymástól. Magyarország jelentős részére az a reménytelenség ült, mely nélkül az ún. kádári konszolidáció látszat sikerei sem érthetőek. Hiszen bebizonyosodott, mi magyarok bármit megpróbálhatunk, nem vagyunk urai sorsunknak, arról nagyhatalmak döntenek kényük-kedvük szerint. Míg nyugaton minden gondolkodó ember számára világossá tették, hogy a létező szocializmus gyakorlata a polgárok elnyomására, kisemmizésére és manipulálására épül.
origo.hu
Megkérdeztük Rost Andreát: kétgyermekes édesanyaként mit szól ahhoz, hogy Magyar Péter szerint vegyen újat magának, akinek külföldön él a gyermeke?
