– Szokott álmodni, ábrándozni?
– Hát persze. Mint minden kislány, én is szerettem volna királylány vagy tündérlány lenni.
– És milyen volt az a tündéri világ?
– Én úgy képzeltem el, hogy a jó tündérek mindenkinek szívesen segítenek, mindenkivel barátkoznak, de nem játsszák meg magukat, hanem annak örülnek, ha mások egyként kezelik őket a sok, többi jó emberrel. Sőt, az én tündérképem még arra is kiterjedt, hogy ugyan szorgalmas és igyekvő vagyok, de sosem állok az első sorban, és nem vagyok mutogatott példakép vagy követésre méltónak mondott díszpéldánya a tündéreknek. Szóval, emberinek és egyszerűnek képzeltem el az én tündérvilágomat.
– Meddig tartott az álom? Megvalósult belőle valami?
– Az álom elég sokáig tartott. Legalábbis olyan értelemben, hogy sokáig nem tudtam, miként alakítsam sorsomat. Az általános iskolában, az alsó tagozaton Felsővámosiban meg Vásárúton, a felső tagozaton is mindvégig kitűnő tanuló voltam, de, bevallom, alapvetően szülői indíttatással folytattam a tanulást a nagymegyeri kereskedelmi szakközépiskolában. S mindeközben mindenütt sok jó barátom volt, és sehol nem kerültem konfliktusba csak azért, mert másnál több akartam volna lenni, vagy mert irigykedtem volna másokra, esetleg mások rám. És szépek, kellemesek voltak ezek az évek, gyönyörű emlékként élnek bennem.
– Gondolom, a nyitrai bölcsészkart azért már egyedül választotta magának.
– Igen, az már a saját, tudatos választásom volt. Már a középiskolában rájöttem, hogy a számok világa nem egy „tündéri világ”, vagyis nem az én világom, sokkal jobban tetszett az irodalom, a nyelvek és az ezekkel összefüggő ismeretek. Ráadásul az érettségi után lehetőségem nyílt egy németországi útra, ahol aztán végképp eldőlt, hogy hungarisztikát és germanisztikát fogok tanulni. És nem bántam meg, a felvételi vizsga sikerült, és érdekel, leköt a tanulás, úgy érzem, jól döntöttem öt évvel ezelőtt.
– Arról is döntött már, hogy hogyan tovább? Pedagógusként folytatja?
– Nem tudom. Tényleg arra készültem, hogy pedagógus leszek, de erről letettem, és most fogalmam nincs, miként tovább.
Neszméri Sándor
(Részletek a Magyar Nemzet 2007. október 6-i számában)
