Die Presse
Az osztrák napilapban Élelmiszer adócsökkentés – A politika óvatosan reagál című cikkében ismerteti az áfacsökkentéssel kapcsolatos bécsi vitákat. Vegyes reakciókat váltott ki Bernhard Felderer közgazdász javaslata, hogy a drágulás csökkentése érdekében csökkentsék az élelmiszerek áfáját. (Ez jelenleg Ausztriában 10 százalék) Wilhelm Molterer (ÖVP) pénzügyminiszter és alkancellár szóvivője kijelentette, megvizsgálják a kezdeményezést, de utalt arra, hogy a tárca még szeptemberben, az előre hozott választások előtt ismertetni kívánja adócsökkentési csomagját.
Josef Pröll (ÖVP) mezőgazdasági miniszter úgy vélte „egyes lépések helyett” átfogó intézkedéscsomag szükséges, „ami hosszú távon is segíti az embereket”. Martin Bartenstein (ÖVP) gazdasági miniszter a pénzügyminisztérium illetékességére utalt, és megjegyezte: a javaslatnak „illeszkednie kell az összképbe”. Kai-Jan Krainer a szocialisták költségvetési szakértője a polgárok 2009-es adóreformmal életbe lépő tehercsökkentésére utalt. A zöldek is jelezték, támogatnak egy adóreformot.
Heinz-Christian Strache (FPÖ) úgy véli, Felderer nyilatkozata megerősíti a Szabadságpárt álláspontját. Egyre több osztrák olyan pénzügyi terhekkel találkozik, melyeket képtelen a mindennapokban elviselni. Peter Westenthaler (BZÖ) szintén követeli az élelmiszeráfa csökkentését.
Die Welt
A német napilapban Alexander Graf Lambsdorff Oroszország öröme a hiányzó európai energiapolitika miatt című vendégkommentárjában elemzi Moszkva térnyerésének negatív következményeit. A liberális politikus szerint a Balti-tenger alatti gázvezeték növeli Európa függését Oroszországtól.
Csak kevés dologban olyan egységesek az EU-ban, mint annak a célnak az ismételgetésében, hogy Európának „diverzifikálnia kell” energiaforrásait, hogy az Oroszországgal szembeni függőségét csökkentse. Tehát az európaiak új forrásokat keresnek a Kaukázusban és Észak-Afrikában. De mit hallhatunk? A Gazprom szerződéseket kötött Azerbajdzsánnal és Líbiával, ezen országok gázkészleteit teljesen felvásárolják a világpiaci áron. Algériában az orosz óriás már 2006 óta jelen van.
És Európa? Csak bambán néz a csőbe. Ez a cső az Északi Áramlat, Németországban balti-tengeri vezetékként ismert és nem csökkenti, hanem növeli az orosz gáztól való függőségét. Ahelyett, hogy a cseppfolyós gázban gondolkodnának, hogy a Nigériából, Venezuelából és a Perzsa-öbölből importálják az energiát, mind szorosabban Moszkvához kapcsolódnak.
Az Északi Áramlat egy teljesen nemzeti energiapolitika eredménye, melyet számos EU-tagállam saját rövid távú érdekei alapján működtet. Hasonló példa az úgynevezett Déli Áramlat nevű vezeték, amivel Oroszország a déli irány kívánja dominálni, egyúttal a Nabuccót aláaknázni. A Déli Áramlat kapcsán az európai államok nem mint EU-tagállamok tárgyalnak, hanem mint magyarok, bolgárok és olaszok. Mindenki külön utazik Moszkvába, fontosnak érzi magát, és azt hiszi, hogy elért valamit – írja Lambsdorff.
A nemzeti média lelkesedik, és senki sem veszi észre, hogy Oroszország sikeresen alkalmazza régi „oszd meg, s uralkodj” stratégiáját. Miközben Moszkvában a budapesti, szófiai, római és berlini méltóságokat körbeudvarolják, ezzel egy időben a Gazprom Bakuban és Tripoliban Európa diverzifikációs szándékait a Déli Áramlattal értéktelenné teszi – s az Északi Áramlattal megosztja Németországot és Lengyelországot.
Azt, hogy egy ilyen helyzetben csak egy európai energiapolitika képes valamit elérni, magától értetődő, de ez ellen a nemzeti kormányok, közte a német is vehemensen védekezik. Pedig a genfi világkereskedelmi tárgyalások bizonyítják, hogy milyen befolyással bír az EU, amennyiben egyhangúlag nyilatkozik. Az EU kereskedelmi biztosa 500 millió embert képvisel, Európa kereskedelmi nagyhatalom. Ha a jövőben az energiaügyi biztos mindannyiunk érdekében tárgyalna, akkor Európa már a vesztes nyúl lenne. Lambsdorff szerint közös európai energiapolitikára van szükség. Nem azért, mert Európa mindent jobban tud, hanem mert a nemzeti különutak drágák és kockázatosak.
