A Danton-ügy bemutatója január 29-én volt a Stúdio K Színházban (Budapest, IX. kerület, Ráday u. 32.), a darabot legközelebb február 11-én és 21-én este hét órától láthatják az érdeklődők.
A puritán, a tiszta ész őrületétől vezérelt Robespierre és a vérbő forradalmár, Danton drámáját sokféle módon elmesélték már – Prybyszewska művét Andrzej Wajda is felhasználta a nyolcvanas években készült Danton-filmjében –, jelen előadás alkotói még ha elhangzik is, túllépnek az „a forradalom felfalja gyermekeit” sekélyes tanulságán. Vagy azon: a jószándékú forradalmi változtatást kisiklatták a zsarnokká vált vezetők, akik tisztalelkű áldozatokat küldtek a guillotine alá. Hiszen a szerző is a megszokottnál elnézőbben tekint Robespierre-re, aki számára a sorsát eldöntő dilemma a Danton-ügy megoldása. Ekkorra mindketten túl vannak megannyi vérengzésen, leszámoláson; csak életkoruk szerint fiatal, megcsömörlött világmegváltók.
Már a darab kezdetén fellép a vérpad első lépcsőfokára Danton, amikor vidékről visszatér Párizsba. Az előadás leginkább a szövevényes emberi kapcsolatok, politikai szövetségek, férfibarátságok és szerelmek (a nők egyértelműen mellékszereplők, a legizgalmasabb feladat Rusznák Adrienné, aki Danton szinte gyermekkorú, koraérett feleségét alakítja) széthullásának, felmorzsolódásának gazdagon árnyalt bemutatása. Menszátor Héresz Attila Dantonja a passzivitástól a magabiztosság pátoszán át – amikor elhiszi, hogy a párizsi néppel úgy bánhat, mint rocksztár a rajongóival, és ez majd mindentől megvédi – jut el odáig, hogy az utolsó szerep álarcát is ledobva, hangját vesztve fejezze ki a tömeget sújtó megvetését. Ekkor döbben rá arra, hogy a forradalmi igazságszolgáltatás általa is életre hívott gépezete tapossa el. Hiteles, sok hangszeren játszó alakítás.
Kuna Károly Robespierre-ként, ahogy kell, kevésbé csapongó karaktert hoz, de azt szuggesztíven, hatásosan. Taktikázik, néha – mintha őszintén aggódna leendő áldozataiért – hajlandónak mutatkozna megállítani a terror gépezetét – Géczi Zoltán tökéletes Saint-Just: a „szükségszerű” vérengzés hideg, aggály nélküli szorgalmazója, ahogy Kovács Krisztián is hiteles Desmoulins mint ideggyenge, éretlen, olykor kifejezetten idegesítő forradalmár –, hogy aztán a hibátlanul végigvitt és megnyert hatalmi játszma végén a saját elkerülhetetlen pusztulásával is számot vessen. Menszátor Héresz Attila és Kuna Károly közös vacsorajelenete az előadás egyik csúcspontja, igazi pszichodráma csipetnyi iróniával fűszerezve; elemzése megérne egy külön cikket. Ahogy a többi szereplő is megérdemli minimum a felsorolást: Horváth Zsuzsanna, Homonnai Katalin, Tamási Zoltán, Vékes Csaba, Lovas Dániel, Rimóczi István. Prybyszewska nem aprózta el: monumentális tablót festett a két főhös alakja mögé.
Az előadás legerősebb, színpadi helye szerint is központi szimbólumaként Robespierre rendre egy ajtóként funkcionáló koporsóból, szarkofágból tűnik elő. Időnként eltorzított arcú, féregszerű alakok lepik el a színpadot, talán azt is jelezve, micsoda démonokat szabadított az emberiségre ez a bizonyos nagy, királygyilkos francia forradalom. És ezen a ponton nem lehet nem gondolni a nyilvánvaló történelmi párhuzamokra, mondjuk Sztálin moszkvai pereitől (Prybyszewska bizonyos alakjai, az emberi viszonyok, a terror mechanizmusa hátborzongatóan rímelnek a Koestler híres regényéből ismertekre) a tettesből szintén áldozattá is váló Rajk László végzetéig. A jakobinus őrjöngés a népboldogításra hivatkozó, a világot a sarkából kifordító, gigantikus hullahegyeket termelő totalitárius kísérletek kiindulópontja. Az előadás e tankönyvízű mondatot is átélhető, megrázó személyes élménnyé alakítja át.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!