A legfőbb problémája az anyja, Mary, aki egész nap csak a fotelban növeszti amúgy sem apró fenekét, serpenyőkkel és csövekkel veri a lányát, ha éppen úgy tartja kedve. Szerepe lehetett volna a kegyetlenség karikatúrája is, de Mo’Nique – aki a való életben stand up komika – nem hajlandó könnyedén venni – szerencsére. Amikor a film végén próbálja menteni a menthetőt, mindenki szíve belefacsarodik. Ebben az évben kijárna egy Oscar Mo’Nique-nak.
A Precious folyamatosan húz magával. Daniels – az operatőr Andrew Dunn, a vágó Joe Klotz és a zeneszerző Mary J. Blige segítségével – Precious szemén át is színesnek mutatja a világot. A homoszexualitását nyíltan vállaló Daniels tudja, hogyan kell szögesdrótot fonni a néző köré, majd odanyújt egy drótvágót: küzdjön meg mindenki maga. Megdöbbentő a vakmerősége. Bár a rendező sokat dob ránk, következetlen egynéhány helyen. És mégis, a Precioust nem lehet nem dicsérni. Persze, a cinikusok biztos fennen hangoztatják majd, hogy túl sok ennyi rossz, ennyi csavar, pont a fordulatok miatt kiszámítható, mintha minden Almodóvar-film egybe lenne gyúrva. Sajnálom, de mondjanak bármit is, a Precious érzelmi ereje, a humorral hintett durvasága miatt megérdemli, hogy idén a legjobb filmek között szerepeljen. A 16 éves lány fog minket és az aszfalthoz csap. Dühöngünk, vergődünk, fájunk, sírunk. Két órán keresztül. Amikor Precious megtudja: az erőszakoskodó apjától megkapta a HIV-vírust, meg kell szakadni a szívnek. A lány belenéz a kamerába és csak ennyit mond: a szeretettől ő csak rosszat kapott. A szeretet nevében megverték, megerőszakolták, állatnak nevezték, azt mondták, semmit sem ér. „Belebetegedtem a szeretetbe” – és ekkor már hull a könnye, de nem csak neki, nekem is.
Preciousnek soha nem lesz már idegen a földön koppanás, már nem lesz idegen önmagában. Csak nézzenek bele Sidibe szemébe a következő lépésnél. Megdicsőül. És a film is vele együtt. Magabiztosan lépked az úton.
