Először azt gondoltam, nincs új a nap alatt, nem tudnak meglepetéseket okozni. Hiszen mint minden, ez a film is klisékből építkezik. A Precious egy hihetetlen ügyetlen alcímmel ellátva (Based on the Novel 'Push' by Sapphire) mégis fogta, beszippantotta az agyam, úgy megmozgatott, mint már nagyon régen egyetlen film sem, miközben végigvezetett egy sötét alagúton. Annak ellenére, hogy az egész történet maga a fájdalom, furcsa mód mégis felemeli a lelket. A 24 éves Gabourey Sidibe megdöbbentően jól játssza a durvaságba mártott, és mégis, valami megmagyarázhatatlan finomsággal körüllengett Claireece „Precious” Jonest, aki a romok alól kiássa rég eltemetett álmait. Fogalmam sincs, hogyan varázsolt a rendező, Lee Daniels. De ha egyszer bekaptad a Precious csaliját, többé nem enged.
Az 1996-os regény adaptálása közben az egykori tanár, Daniels és a tehetséges forgatókönyvíró, Geoffrey Fletcher nem fukarkodott a szennyel. 1987-ben járunk, az állapotos Precious csirkét lop, hogy enni tudjon, az iskolából kirúgják. Az anyja, Mary (Mo’Nique) folyton veri, gyűlöli, mert a férje több gyereket csinált a lányának, mint neki. Ugyanis Precious az apjától terhes, akitől már van egy kislánya, a Down-szindrómás Mongo, akit csak azért tűr meg az anyja, mert felveheti utána a segélyt.
Így nem csoda, hogy Precious az álmok világába menekül, a vörös szőnyegen, vakufényben fürödve, sztárként látva önmagát. Úgy tűnik, a jövője elképesztően sivár, mígnem bekerül egy alternatív iskolába. A tanára, Blu Rain (Paula Patton) bátorítja, érettségizzen le, tanuljon tovább. Megtanítja írni-olvasni a 16 éves lányt. Behatol Precious páncélja alá, sokkal inkább az anyja lesz, mint az, aki szülte. A tanárán kívül (akiről amúgy kiderül, leszbikus) Precious háta mögött áll és támogatja John ápoló (Lenny Kravitz) és a szociális munkása, Ms. Weiss (végre Mariah Carey is megcsillant valamit). Nekik – életében először – elmeséli a problémáit Precious és segítségükkel a tini elkezdi az anyjától való elszakadás rögös útját járni.
A legfőbb problémája az anyja, Mary, aki egész nap csak a fotelban növeszti amúgy sem apró fenekét, serpenyőkkel és csövekkel veri a lányát, ha éppen úgy tartja kedve. Szerepe lehetett volna a kegyetlenség karikatúrája is, de Mo’Nique – aki a való életben stand up komika – nem hajlandó könnyedén venni – szerencsére. Amikor a film végén próbálja menteni a menthetőt, mindenki szíve belefacsarodik. Ebben az évben kijárna egy Oscar Mo’Nique-nak.
A Precious folyamatosan húz magával. Daniels – az operatőr Andrew Dunn, a vágó Joe Klotz és a zeneszerző Mary J. Blige segítségével – Precious szemén át is színesnek mutatja a világot. A homoszexualitását nyíltan vállaló Daniels tudja, hogyan kell szögesdrótot fonni a néző köré, majd odanyújt egy drótvágót: küzdjön meg mindenki maga. Megdöbbentő a vakmerősége. Bár a rendező sokat dob ránk, következetlen egynéhány helyen. És mégis, a Precioust nem lehet nem dicsérni. Persze, a cinikusok biztos fennen hangoztatják majd, hogy túl sok ennyi rossz, ennyi csavar, pont a fordulatok miatt kiszámítható, mintha minden Almodóvar-film egybe lenne gyúrva. Sajnálom, de mondjanak bármit is, a Precious érzelmi ereje, a humorral hintett durvasága miatt megérdemli, hogy idén a legjobb filmek között szerepeljen. A 16 éves lány fog minket és az aszfalthoz csap. Dühöngünk, vergődünk, fájunk, sírunk. Két órán keresztül. Amikor Precious megtudja: az erőszakoskodó apjától megkapta a HIV-vírust, meg kell szakadni a szívnek. A lány belenéz a kamerába és csak ennyit mond: a szeretettől ő csak rosszat kapott. A szeretet nevében megverték, megerőszakolták, állatnak nevezték, azt mondták, semmit sem ér. „Belebetegedtem a szeretetbe” – és ekkor már hull a könnye, de nem csak neki, nekem is.
Preciousnek soha nem lesz már idegen a földön koppanás, már nem lesz idegen önmagában. Csak nézzenek bele Sidibe szemébe a következő lépésnél. Megdicsőül. És a film is vele együtt. Magabiztosan lépked az úton.
