Mindenkit kirúgnak + Képek + Videó

Mindig azt kérdezgetik tőlem, melyik filmet érdemes megnézni. Nos, most van válaszom. Nézzék meg az Egek urát (Up in the Air), ezt az édes-keserű filmet az unaloműző Jason Reitmantól (Juno, Thank You for Smoking), aki kerozinnal dúsítva és romantikus turbulenciával repülhet fel egészen az Oscar-szobrocska lábáig. De megkaparintani már nem fogja, hiába néz Clooney könnyes bociszemekkel.

George Clooney Ryan Binghamet játssza, akinek az a dolga, hogy kirúgja az embereket. Ryannak nincs mása, mint egy minimálisan berendezetett, hideg, steril lakása a nebraskai Omahában. De csak ritkán van ott. Egy évben 322 napot azzal tölt, hogy repülőterekre be és onnan kifele rohan, olyan embereket rúg ki, akik főnökeinek ehhez nem volt gyomruk. Ryan a szemedbe néz, megszorítja a kezed és előveszi a konzerv mondatokat: ez ám nem tragédia, ez lehetőség.

Az Egek ura a válság meghatározó filmje. A kirúgós jelenetek fájnak, hiszen én is ülhetnék abban a székben, rám is nézhetne Clooney. Reitman itt nem színészeket használt, mindenki a saját történetét játssza el, és ez a film egyetlen merész húzása. Montázsokban mutatja be a munkavállalók hirtelen reakcióit, az értetlenséget, a dühöt, a zavarodottságot, az igazságtalanság érzését, a reménytelenséget és a kétségbeesést. Megható és őszinte.

Clooney okosan próbálja megoldani a helyzeteket. Mintha most az egyszer úgy tűnne, hogy valódi színész és nem tudja megúszni egy félmosollyal az egészet. Clooney szeme jól tükrözi Ryan mohóságát, hogy minél jobb szállást, autót szerezzen, és hogy elérje élete célját: a 10 millió mérföldet repülővel. Imádja ezt az életvitelt, hiszen nem is ismer mást, az otthona a repülőgépen van. Emellett Ryan még előadásokat is tart, hogy mi fér bele egy hátizsákba. A repülőtéri becsekkolásoknál pedig mind a táskánkat, mind a pszichológiai tűréshatárunkat le lehet mérni. Ahogy Ryan mondja: „minél lassabban élünk, annál gyorsabban halunk meg”. Karakterében keveredik a szarkasztikus humor és a melankólia. Egyrészről hihetetlen magabiztos, ugyanakkor sajnálatra méltóan esendő. Miközben szilárdnak hitt életfilozófiát kerít csavargó életmódja köré, valójában csak menekül a meghitt kapcsolatok, az érzelmi kötődés, végső soron pedig a sérülésveszély elől. Fájdalmasan kell ezzel szembesülnie, amikor kiderül, hogy valaki számára ő is csak egy menekülési útvonal.

Sokáig a film Walter Kirn 2001-es regényét követte, de aztán beszállt az írásba Sheldon Turner is, és a történetbe beszivárgott a házasság és az apaság kérdése. A változás azzal kezdődött, hogy Ryan útját két nő keresztezi.

Alex (Vera Farmiga) nagy rutinnal osztogatja az utasításokat és élvezi az elit státuszát. Ahogy megfogalmazza, ő Ryan – vaginával. Beleugornak az ágyba, minden kötelezettség nélkül. Az előző filmjei szerint (Csontodiglan és A tégla) Farmiga komoly tehetség. Itt mégsem csillantott meg semmit, csak bámult, mindig ugyanazzal a kifejezéssel az arcán.

Az ő ellenpontja a filmben Natalie (Anna Kendrick), egy 23 éves, tűzrőlpattant lány, akit Ryan főnöke azért alkalmaz, hogy korszerűsítse a kirúgási stratégiát. Bevezeti hát azt a rendszert, hogy webkamerával, számítógépen keresztül rúgják ki az embereket. Natalie a kezdők lelkesedésével veti bele magát a munkába és a párkapcsolatba, és mindenre kész ütemterve van. A saját kárán kell megtanulnia, hogy az élet kiszámíthatatlanabb annál, hogysem akármilyen bonyolult folyamatábra szerint vezényelhessük azt le. Egy pofon itt, egy gyomros ott – és Natalie máris kicsit közelebb kerül a földhöz. Ryan ugyanis magával viszi útjaira, ahol a lány rájön: bizony, tévedett. Az emberek, a sorsok és a tapasztalat elementáris erővel vágja mellbe. Amikor a barátja SMS-ben szakít vele, elveszíti a kontrollt az eddig kimért, okoskodó és rideg személyisége felett.

Ryan utazása érthető, de Reitman filmjében szinte karcol az emberi kapcsolatok megléte, vagy sokkal inkább a hiánya. A váltás ott van, amikor elmegy a húga esküvőjére, ahol a vőlegény a nagy napon megretten. Ryan úgy adja el neki a házasságot, hogy mindenkinek szüksége van egy másodpilótára. És ekkor ő is rájön, hogy igazából mire is vágyik. Hiába hangoztatta, hogy nem érdemes megállapodni, társat keresni, családot alapítani, hiszen mindenki egyedül hal meg. Igenis, neki is szüksége van egy segítőre az útján. De amikor elutazik Alexhez, kiderül: csak menekülőút volt a nő számára, akit otthon család, férj, gyerekek várnak.

Reitman ügyesen mutatja be a mai korszellemet. Éppen ezért félelmetes valamilyen szinten az Alex és Ryan közti kapcsolat, ismerve az okokat. De sajnos a film jelentős mélységekig sosem merészkedik – ám ezzel együtt is kiugróan intelligens darabnak tetszik a kortárs hollywoodi mezőnyben.

Hiába Ryan vágya, hogy mégis megváltozzon: semmi sem lesz jobb. Amikor bejelentik, hogy tovább repülhet, nincs eufória és boldogság. Hiszen már kinyílt a szeme. És nincs menekülés. Nem horgonyozhat le. Hoppon maradt hősünk, miként a nyitányban, ismét magányos égi útra indul. Bingham, a kapitalizmus kegyetlen lidérce végleg kívül rekedt az emberi világon: ha elhittük volna, hogy tényleg oda törekszik, megrendülten figyelhetnénk, ahogy csomagjába kapaszkodva a menetrendet nézi.