Ne hazudj a szemembe! + Képek + Videó

Három dolog miatt ódzkodtam megnézni a The Blind Side-ot. Egyrészt Sandra Bullock miatt, akit kedvelek, de mindig ugyanolyan filmekben játszik, ugyanúgy, ugyanolyan szinten, semmi nagy durranás vagy tűzijáték az égen. Ez a film viszont nem egy tinglitangli romantikus vígjáték, ahol csak az esetlen lánykát kell eljátszani, akit megment a hős lovag. Itt van egy léc, és azt át kell vinni. A másik az volt, hogy nem kedvelem az amerikai futballt. A harmadik pedig az, hogy elég cinikus vagyok ahhoz, hogy ne vágódjak hasra egy olyan történettől, ahol egy fehér nő küldetése megmenteni a szerencsétlen fekete utcakölyköt a biztos elzülléstől.

A The Blind Side nagyszerűsége 100 százalékig az apró, nüansznyi dolgokban áll. Bullock mesterien játssza a tipikus déli családanyát, és McGraw-val jó párost alkotnak. Miután McGraw eljátszotta az abszolút érzelmi analfabéta apát a Friday Night Lightsban, Bullock mellett átavanzsál bájos, támogató, családcentrikus férjjé visszafogott karizmával és lenyűgöző sármmal.

De minden, az egész film Quinton Aaronon áll vagy bukik. Ebből a szelíd óriásból még csillag válhat, ami nem is lenne olyan megdöbbentő. Oher szellemileg korlátozott, de telve van jó érzéssel, és Aaron képes közvetíteni az egész érzelmi világát pusztán a nézésével. Nincs felesleges párbeszéd itt, mégis a nézők tökéletesen tudják, mire gondol vagy mit érez Michael. Szintén figyelemre méltó, hogy a film kezdetén Oher még messze nem szereti a focit. Céltalan, elképzelése sincs, mi dolga is a világban, aztán kap egy sugallatot, és végül felfedezi magában a szunnyadó szenvedélyt.

Bullock és Aaron is zseniális, ahogy átugorják a köztük álló akadályokat, melyeket a múlt és a szociális körülmények emelnek, miközben elkerülik a nyilvánvalót és a kliséket. Kezdetben meg tudtam volna ütni Bullockot, amiért parancsolgat, és hideg, mint a jég. Majd szép fokozatosan feloldódik, és előbújik belőle a valódi anya. Vele együtt Michael is kinyílik, főleg miután összebarátkozik a család kisfiával, S. J.-vel.

Sodor, visz a film lendülete, nevetünk és sírunk, mint oly sokszor már, de ez mintha valahogy mégis más lenne. Valami megmagyarázhatatlan melegség járja át az embert, ahogy ezt a nagyra nőtt gyereket nézi, átölelni vágyom, a szemébe nézni és azt mondani: minden rendben lesz. Hívjanak baleknek, de néha jó látni, hogy jó dolgok is történhetnek jó emberekkel.

A film utolsó jeleneteinél nem arra gondol a néző, hogy ez egy történet a rasszizmusról vagy az osztály- és kultúrabeli különbségekről. Egy történet arról, hogy sebezhetőek vagyunk, és szükségünk van egymásra. Ez egy történet a családról.