A magyar foci mostohagyereke

A fejlett nyugat-európai országokban már régen felismerték jelentőségét, nálunk még negyvenéves története ellenére is csak gyerekcipőben jár a női labdarúgás. Pedig a lányok, asszonyok futballmérkőzései külföldön ugyanúgy több ezer nézőt vonzanak a stadionokba, mint az erősebbik nem csatározásai. Kérdés, kinek jut végre eszébe felismerni, a szakág női változata nemcsak a sport szempontjából fontos, de társadalomformáló ereje is van.

Az indulás

Bár az első magyar női futballcsapatot, a Feminát több mint negyven éve, 1969-ben alapították, a női labdarúgás hazánkban még mindig nem tudta elfoglalni megfelelő helyét a sportkultúrában. Az első szervezett bajnokságot 1970-71-ben rendezték meg Budapesten, 28 csapat (!) részvételével. Ezt a Femina nyerte, miként az első nemzetközi mérkőzést is ez a csapat vívhatta a francia Reims ellen, melyen 3-2-re kikapott. Nemzetközi szinten először 1984-ben, a Garda-tónál megrendezésre került női futballkupán bontogatta szárnyait a magyar (jobban mondva még csak Budapest-)válogatott, mely első hivatalos mérkőzését 1985-ben játszotta az NSZK ellen, s győzött 1-0-ra. A történelmi találat Vrábel Ibolya nevéhez fűződött. A nemzeti csapat még ugyanebben a hónapban, ugyanilyen arányban megverte Spanyolországot is. Úgy tűnt tehát, lehet egy szelete a magyar labdarúgásnak, amely végre sikereket érhet el. (Persze akkor még, Mexikó előtt férfiszinten is mindenki bizakodó volt.) A kezdeti időszakban egyre másra alakultak az új klubok, vidéken ugyanúgy, mint a fővárosban. A női futball vérkeringéséhez szép lassacskán csatlakozott Eger, Szeged, Gyula, Székesfehérvár, Pécs, Debrecen, Szolnok, Dunaújváros, Szombathely, Miskolc és Győr is, a kisebb települések közül pedig ideig-óráig megjelent a színen Monostorpályi, Jászdózsa, Bonyhád, Nagykutas és Taksony is. Ezek a csapatok olykor igencsak merész és meglepő névválasztásukkal is igyekeztek magukra irányítani a figyelmet, így született meg az Egri Lendület, a Pepita Sárkányok, a Debreceni Amazon, a Fehér Bölény vagy éppen a Szegedi Boszorkányok elnevezés.

Ám az eredmények szép lassan elmaradtak, vagy inkább jobb lenne úgy fogalmazni, a vetélytársak öles léptekkel elszakadtak tőlünk, simán lehajráztak minket, manapság pedig olyan távolságban vannak, hogy azt már képtelenség lenne áthidalni. Éppen ezért nem is meglepő, hogy a nemzeti válogatott csupán egyetlen alkalommal tudott eredményt elérni jelentősebb futballeseményen, még 1991-ben a negyeddöntőig jutott az Európa-bajnoki sorozatban. Azóta sem a kontinenstornákra, sem világbajnokságra, s pláne olimpiára nem sikerült kijutni.

A jelen

A női labdarúgás központja, mint szinte minden széles e hazában természetesen Budapest lett. Az ősidőkben a László Kórház, a Femina, a Renova Spartacus és az IRIS, újabban pedig az MTK, a Ferencváros, az Újpest és a Hegyvidék jelentette-jelenti a fővárosi élmezőnyt. A Femina összesen 11 alkalommal nyerte el a bajnoki aranyérmet, nyolcszor a László Kórház, háromszor a Renova, egyszer pedig az MTK játékosai győztek. Egyedüli vidéki csapatként a szombathelyi Viktóriának sikerült megtörnie a budapesti együttesek egyeduralmát, a Vas megyei gárda kétszer (2004, 2009) bizonyult az ország legjobb női csapatának.

A jelenlegi női bajnokság rendszere a következőképpen épül fel: a nyolccsapatos NB I mögött áll egy kétszer hét csapatra bontott másodosztály, egy tízszereplős U18-as bajnokság, valamint a megyei szinten szerveződő, amatőr félpályás, 3/4 pályás bajnokságok. Budapesten létezik egy 12 együttes által létrejött 3/4 pályás bajnokság, melyből négy csapat a Pest megyei régióból származik. A futsal (vagyis a teremfutball) felé is nyitott már a női szakág, itt inkább a felnőtt fociból kiöregedett, vagy a nagyobb terhelést nem vállaló hölgyek kapnak lehetőséget. A futballnak eme egyre inkább közkedvelt vállfajában egy hétcsapatos első- és egy tizenegy csapatos másodosztály létezik. Ha mindezt összeadjuk, az amatőr és futsal csapatokon kívül van tehát 22 együttes (s ennek utánpótláscsapatai), s közel négyszáz játékos. Mi ez a futball nagyhatalmak milliós nagyságrendű játékosaihoz képest. Ilyen merítési lehetőségekből nem lehet csodát tenni.

A válogatott

A női labdarúgó-válogatott „Bozsikja” a nemrégiben a nemzeti együttestől visszavonult Paraoánu Aranka a maga 83 válogatottságával. Az induláskor olyan nagyszerű képességű játékosok alkották a nemzeti együttest, mint a 13 évesen már a felnőttek mezőnyében szerepelt, Németországban a TSV Siegen csapatával három bajnokságot, három kupát és három gólkirályi címet szerzett Kern Edit, az összesen 12 bajnoki aranyérmet kasszírozó Bárfy Ágnes, a Svédországban is megfordult, manapság a Vesta City-Line futsalcsapatában játszó Dombai-Nagy Anett. Vagy éppen Bajkó Rita, Bilicsné Kerekes Anikó, Főfai Tímea, Fülöp Beáta, Kiss Lászlóné Lukács Katalin, Kiss Mária, Markó Edina, Mester Kata Olimpia, Nagy Tünde, Ruff Szilvia, Sebestyén Györgyi, Sümegi Éva, Tóth Judit, a mostaniak közül pedig a legutóbb nyolcadik (!) gólkirályi címét szerzett Pádár Anita, akik mind-mind ötven fölötti válogatottsági számmal büszkélkedhetnek. S nem az ő hibájuk, hogy nevüket szinte senki sem ismeri Magyarországon. Pedig jó néhányan még a külföldi bajnokságokban is megállják-megállták a helyüket: Tájmel Veronika, Gáspár Cecília, vagy a jelenlegi szövetségi kapitány, Vágó Attila lánya, Vágó Fanny Németországban pallérozódott, Milassin Erzsébet évek óta Franciaországban szerepel, míg az elmúlt évben Jakabfi Zsanettnek sikerült az MTK-ból a német bajnok Wolfsburghoz igazolnia. S ne feledjük, a német utánpótlás-válogatott legfényesebb csillagát Marozsán Dzseinfernek hívják (ő az egykori pécsi és kispesti labdarúgó, Marozsán János lánya).

Helyünk a nagyvilágban

Ha végigtekintünk a FIFA női ranglistáján, azt látjuk, hogy az észak-amerikai, nyugat- és észak-európai, valamint a fejlettebb ázsiai területek alkotják az élmezőnyt. 1. Egyesült Államok, 2. Németország, 3. Brazília, 4. Svédország, 5. Japán, 6. Észak-Korea, 7. Norvégia, 8. Franciaország, 9. Anglia, 10. Kanada. Magyarország a 35. a listán. Ami a környező, illetve velünk határos országokat illeti, közülük Oroszország a 15., Ukrajna a 19., Csehország a 25., Lengyelország a 31., Románia a 33., Szlovákia a 37., Szerbia a 39., Ausztria a 40., Szlovénia pedig az 57. helyet foglalja el.

Jövőkép

Az elmúlt negyven év alatt nem akadt egyetlen olyan szervezet, amely igazán kiállt volna a női fociért, a hivatalos magyar szövetség (MLSZ) ugyan biztosította az alapfeltételeket, a budapesti szövetség (BLSZ) pedig megadta a kezdőlökést, de ennél többre már nem tellett tőle. Miközben külföldön a női válogatottak ugyanolyan ellátásban részesülnek, mint a férfiak, ragyogó pályákon, több ezer néző előtt játszanak, s a klubok milliószámra termelik a tehetségesebbnél tehetségesebb játékosokat. (Személyes élményem volt, amikor a német női válogatott a 2008-as olimpia előtti utolsó felkészülési mérkőzését vívta Mannheimben, közel harmincezer néző előtt – a szerző)

Kiváló képességű labdarúgókból éppenséggel nálunk sem lenne hiány, mivel azonban a futball még mindig kuriózumszámba megy a lányok körében, s a férfiak is csodabogárnak tekintik a futballozni kedvelő lányokat, ennek társadalmi elfogadottsága vagy éppen megbecsültsége igen alacsony szinten van. Akad azonban egy-két olyan, a női foci irányába elkötelezett szakember, támogató, aki pénzt és fáradtságot nem kímélve szervezi csapatát, tervezi a jövőt, de ez összességében édes kevés az igazi áttöréshez. És ez jellemző az első osztályú csapatokra is.

E sorok írója maga is egy női labdarúgócsapat edzője, így testközelből érzékeli, hogy a lányok valóban szeretnek futballozni, de nem ismerik a lehetőségeket, nem tudják melyik klubnál próbálkozhatnak, s ami ennél is bonyolultabbá teszi a „pályakezdést”, alig akad a lakóhelyükhöz, iskolájukhoz vagy a munkahelyükhöz közeli futballcsapat. Azért, mert egyszerűen nincsenek.

Így kénytelenek órákat utazni csak azért, hogy futballozni tudjanak, egy közösséghez tartozhassanak. Másrészről pedig nem látják az ebben rejlő lehetőségeket, mert szinte ezek sem léteznek, csak akkor képesek ebből anyagilag is profitálni, ha külföldre igazolnak. De ezerből jó, ha ez egynek sikerül.

Persze badarság lenne azt állítani, hogy a magyar futballkedvelő társadalom világraszóló eredmények fölött hunyna szemet könnyelműen akkor, amikor egy vállrándítással elintézi a futball női változatát, ám azt sohasem szabad elfeledni, a női labdarúgásban komoly társadalomformáló erők lakoznak. Elvégre ezek a lányok egy idő után, vagy idő közben szülők lesznek, s nem mindegy, hogy gyermeküket a sport irányába terelik-e, vagy inkább a moziba.

A nyugati világban erre már jóval korábban ráismertek, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Angliában és a skandináv országokban, valamint Európán kívül az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban, Kínában, a két Koreában komoly presztízse van a női futballnak. Igaz, hogy ezen országok egyéb területeken is magasan megelőzik Magyarországot, ám azt sem szabad feledni, hogy jó negyedszázada ugyanolyan helyzetből vágtunk neki ennek kiépítéséhez, ezekkel az országokkal a mi lányaink is „partiban” voltak, miközben az elmúlt tíz évben már megszorongatni sem igen tudtuk őket (2005-ben az angolok 13-0-ra nyertek Magyarországon).

Összegzésképpen leszűrhető, amíg a fenti problémákat nem leszünk képesek megoldani, nem indulnak női utánpótlás-nevelő programok, az iskolákban nem népszerűsítik ezt a játékot a lányok körében, nem szakítják át a társadalmi gátakat, addig aligha várható valódi előrelépés.