Kivégzések a „fehér ház” mögött, vér a kultúrház falán

Valakinek hátrakötötték a kezét, valakinek kendővel takarták el a szemét. Volt, akit hátba lőttek, volt, akinek kézigránáttal oltották ki az életét. Volt, akit tornateremben végeztek ki, volt, akikkel szerb katonadalokat énekeltettek a haláluk előtt a milicisták. Mindez 15 éve történt, amikor 8700 muzulmán férfit és fiút mészároltak le néhány nap alatt a boszniai szerb köztársasági hadsereg (VRS) és a Skorpiók paramilitáris egység martalócai Srebrenica mellett. Belgrád tavaly elítélte a vérontást, de a történelmi jelentőségű határozatból hiányzik egy nagyon fontos szó: a népirtás.

Miért olyan fontos Srebrenica? Egész más a kérdésre adott válasz ma, mint 1995-ben. Vagy éppen az ókorban. A várost ugyanis ekkor alapították, nevét pedig az itt bányászott ezüstről kapta. A délszláv háború forgatagában pedig etnikai összetétele és környezete miatt volt jelentős szerepe. A kérdéses időszakban ugyanis itt annak ellenére jelentős többségben voltak a muzulmánok és a horvátok, hogy a srebrenicai központú járást leszámítva a szerbek domináltak a térségben. Nem szabad megfeledkezni a települést övező erdőkről és völgyekről sem. A szerb szabadcsapatok ide húzódtak vissza, hiszen a második világháborúban már bevált partizán harcmodor ezen a terepen működik igazán. Valamint – ahogy David Rohde, a mészárlásról elsőként tudósító újságíró fogalmaz – a fás, bokros, dombos vidék egyaránt ideális arra, hogy menedék vagy vesztőhely legyen. Andalogni és észrevétlenül ölni ugyanúgy lehet itt – közli ugyanezt jóval plasztikusabban egy túlélő.

Andalogni és ölni

Mégsem ezeknek a körülményeknek köszönhető, hogy bekövetkezett a mészárlás. A kommunizmus bukását követően felbomlott a politikai eszközökkel összetartott, vegyes nemzetiségű Jugoszlávia. A tagköztársaságok kikiáltották függetlenségüket, Szerbia azonban nem nézte ezt jó szemmel: kitört a délszláv háború. 1991-ben Bosznia-Hercegovina is kikiáltotta a függetlenségét, utóbbit 1992-ben el is ismerte az Egyesült Államok és az Európai Közösség. Belgrád ezt az államot sem akarta feladni: háború indult a terület felügyeletéről. Ezen belül a fiatal ország keleti határánál, tehát a mai Szerbiához közel lévő srebrenicai járás fontosságáról esett már szó. Itt vívták legádázabb csatáikat a paramillitáris egységekkel kiegészülve a VRS csapatai, élükön Ratko Mladiccsal, és a Naser Oric vezette bosnyák erők. 1993-ban meg is érkeztek az ENSZ – többségében fegyvertelen és holland – békefenntartói. Úgynevezett biztonsági zónává nevezték ki a járást, amelynek köszönhetően özönleni kezdtek ide a menekültek, pedig a térség élelmiszer-ellátása katasztrofális volt, és a szerbek lefegyverzése sem járt sikerrel.


1995-re vált végképp tarthatatlanná a helyzet. Oric elhagyta a zónát, a kéksapkások készletei alaposan megcsappantak, sem közvetíteni nem tudtak a felek között, sem nyomást gyakorolni rájuk. Tapasztalatlanok voltak és tájékozatlanok, vezetőik pedig bizonytalanok, mivel kísértette őket a ruandai kudarc, ahol nem tudták megakadályozni 800 ezer ember lemészárlását. Ilyen előzmények után aligha csoda, hogy július első napjaiban Mladicék bevették Srebrenica városát. Dokumentumfilmek még azt a ma már ördöginek tetsző jelenetet is megörökítették, amikor Thomas Karremans, a kéksapkások vezetője együtt pálinkázik Mladiccsal. Azzal a Mladiccsal, aki néhány képkocka múlva megígéri: senkinek nem lesz bántódása, majd csokoládét és kólát oszt szét muzulmán gyerekek között, egyikük-másikuk fejét meg is simogatja. Másnap elkezdték apáik és testvéreik kivégzését.

A „fehér ház”, a piros autó és a zöld koporsók

A közeli Potocariban méghozzá, ahol a békefenntartók nem engedtek be mintegy 25 ezer bosnyák menekültet az ENSZ-támaszpontra. A VRS és legkegyetlenebb kollaboránsuk, a Skorpiók le is csaptak rájuk, volt, akit ott, a helyszínen végeztek ki. Ennek dramaturgiája ebben a városban a következőképpen zajlott: a kinn rekedt bosnyák férfiakat Mladic emberei egy „fehér ház” néven emlegetett hely mögé vitték, lövések hallatszottak, majd egyedül, a fogoly nélkül tértek vissza. A következő napokban vagy a járás falvaiba terelték a 15 évesnél idősebb férfiakat, vagy a helyszínen gyűjtötték össze őket. Ha menekülőkkel találkoztak, azonnal végeztek velük. Kravicában egy raktárba terelték őket, és bombát dobtak közéjük, miközben lőttek rájuk. Orahovacban egy iskolába tereltek össze kétezer embert, itt hangzott el Mladic sokat idézett, cinikus mondata: „A ti kormányotoknak nincs szüksége rátok, ezért gondoskodom rólatok én”. Egy túlélőtől – aki halottnak tettette magát a golyózáporban – tudjuk, hogy a tábornok egy piros autóból nézte végig a kivégzéseket, majd elhajtott. Nem ez volt az egyetlen iskola, ahol mészároltak a Skorpiók és a katonák, egy helyütt a tornateremben zajlottak a vérengzések, ökölnyi, golyó ütötte nyomok maradtak utána a falakon. A Centrális Galériában bemutatott, „Srebrenica – Feltárás” című kiállításon az is kiderült, hogy egy alkalommal egy eldugott kis kultúrházban is voltak kivégzések, alighanem itt lelte halálát a bosnyák dr. K. H. G. is.

És ez a sor sajnos nem teljes. A holttesteket, csontokat évek múlva, hosszas kutatómunkával sikerült megtalálni és azonosítani. A Skorpiók ugyanis – saját videofelvételeik bizonyítják ezt – tömegsírokba hordták őket, vagy a kivégzésük után hordatták a fák alá a halottakat, hogy ne lehessen róluk légifelvételt készíteni. A kutatások során annyit sikerült elérni, hogy az azonosított holttesteket újratemetik az iszlám szent színével, zölddel takart koporsókba. Hozzátartozóik talán megnyugvásként élik meg mindezt.

Bűn, tragédia, mítosz

A gyilkosok és a felelősök ugyanis büntetlenül maradtak. Radovan Karadzsicsot, a boszniai Szerb Köztársaság első elnökét ugyan 13 évnyi bujkálás után elkapták. Belgrádban élt, és pszichiáterként dolgozott. Pere jelenleg is zajlik a hágai Nemzetközi Törvényszéken. Igazából – miszerint ő ártatlan, és hogy a srebrenicai mészárlás csak mítosz – nem enged, és egy ködös paktumról beszél, amelyet Richard Holbrooke amerikai diplomatával kötött. Egyezményük értelmében Karadzsics visszavonul a politikától, és nem lesz bántódása, Holbrooke ezt tagadja. Bizonyíték mindenesetre egyikük szavára sincs.

Karadzsicsban és az ő igazában mindenesetre már csak a radikálisok hisznek Szerbiában, ők azok, akik nem szavazták meg azt a parlamenti határozatot, amelyet 2010 márciusában fogadott el a belgrádi országgyűlés. Ez a történelmi jelentőségű dokumentum azonban úgy ítélte el a srebrenicai népirtást, hogy nem nevezi annak, ami. Bűnökről és tragédiáról esik benne szó, népirtásról nem, noha ezt Hága már 2004-ben megállapította.

Kulcsok és kövek

Hasonlóan ellentmondásos magyarázatok születnek annak kapcsán, hogy Mladic, akit háborús bűnökkel gyanúsítanak, mint Karadzsicsot, az exelnökkel ellentétben nincs még luxusbörtönben sem. A rossz nyelvek és összeesküvés-elméletek szerint sokan vannak a szerb közélet elitjében olyanok, akiknek van okuk félni, ha egyszer a tábornok kinyitja a száját. Lehet is ebben valami, ha azt vesszük alapul, hogy Mladic már 1995 júliusában tudta pontosan, hogy mit is csinál. „Az emberek nem kövek vagy kulcsok valakinek a zsebében, amiket csak úgy ki lehet cserélni. Ezért nem tudjuk tökéletesen kivitelezni azt, hogy csak a szerbek maradjanak az ország egyik részében, míg másokat fájdalommentesen eltávolítunk. Nem tudom, hogy Krajisnik (Momcilo Krajisnik, Bosznia-Hercegovina elnökségének első szerb tagja – a szerk.) és Karadzsics urak hogy fogják ezt elmagyarázni a világnak. Ez népirtás.”

Ratko Mladic tehát szabadlábon van, ki tudja, hol. Lehet, hogy még a piros autója is megvan.