Elég hamar, létrejötte után két évtizeddel sorsfordító állomás elé ért az akkor még törékenynek mondható újkori olimpiai mozgalom, de természetesen az első világháború nem csak a sportra volt mély hatással. Bár 1914-ben már bőven érezni lehetett a konfliktus előszelét, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) mindössze egy hónappal a fegyverropogás beköszönte előtt, júniusban Budapestnek ítélte az 1920-as játékok rendezési jogát. Az már korábban eldőlt, hogy 1916-ban Berlin lehet a házigazda, de az az olimpia – sorrendben a VI. – elmaradt. A VII. viszont nem, ám mint vesztes állam, Magyarország nemhogy rendező, résztvevő sem lehetett. Erről a NOB ülése 1919 tavaszán döntött Lausanne-ban, Pierre de Coubertin minden erőfeszítése ellenére.
A modern olimpizmus francia atyja, a szervezet elnöke nem volt pacifista, hiszen katonának is bevonult, viszont az általa életre hívott sportmozgalomtól megpróbálta távol tartani a politikát – sikertelenül. Pedig még arra is figyelt, hogy fegyveres szolgálata alatt egy semleges ország fiának, a svájci Godefroy Blonay-nek adja át a NOB ügyeit. Ám a háborús győztesek nyomására végül a központi hatalmak (Németország, Ausztria, Magyarország, Bulgária, Törökország), valamint a még egymással csatázó Lengyel- és Szovjet-Oroszország nem indulhatott az 1920-as csonka olimpián, ahol olyan új államalakulatok jelentek meg, mint Jugoszlávia, Csehszlovákia vagy Észtország. Az eseménynek az 1919-es döntés értelmében a kandidáló Lyon és Antwerpen közül utóbbi adhatott otthont, mondhatjuk, szintén politikai célzattal, hiszen Belgium sokat szenvedett kis országnak számított.
Utólag kijelenthetjük, talán éppen ezért nem kellett volna rábízni a feladatot, hiszen – ahogy érdeklődésünkre Hencsei Pál sporttörténész („civilben” vegyészprofesszor) fogalmazott – a belgáknak egyáltalán nem volt gyakorlatuk, így a rendezés, a helyszínek és a bíráskodás területén is gyenge színvonalat produkáltak. A helyi közönség sem érdeklődött igazán, így olcsóbb, majd ingyenjegyekkel, illetve iskoláscsoportok kivezénylésével próbálták megtölteni a lelátókat.
Pierre de Coubertin a játékok csonka jellegét nem tudta megakadályozni, de nagy erőfeszítésekkel próbálta az olimpizmust, a sportot a béke metaforájává tenni – az antik mintából is adódóan, hiszen az ókori görögök az olimpia alatt letették a fegyvereiket. Antwerpenben kúszott fel először a zászlórúdra a földrészek összetartozását jelképező ötkarikás lobogó, amely egyébként Hencsei Pál elmondása szerint még a tízes évek elején egy lyoni atlétikai versenyen jelent meg. 1920-ban hangzott el első ízben az olimpiai eskü egy rendező országbeli sportoló, Victor Boin szájából:
– Az összes versenyzőtársam nevében esküszöm, úgy veszünk részt ezen az olimpián, hogy tiszteletben tartjuk a játékok szabályait, a sportszerűség eszméjét, és a sportot dicsőítve, csapataink sikeréért szállunk harcba.
Hencsei professzor szerint Coubertin bárónak nem igazán tetszett a szöveg, mert túlságosan általánosnak találta, másrészt az eskütevő Boinról árult el néhány részletet: „Itt, Antwerpenben a belga párbajtőrcsapattal lett második, korábban a vízilabdázókkal nyert egy ezüstöt 1908-ban, s egy bronzot 1912-ben.” A zászló és az eskü melletti harmadik újításnak a galambok reptetése számított a béke régóta ismert szimbólumaként.
A pályán azért Antwerpenben is előfordult békétlenkedés. A vízilabdadöntő után a nézők megkergették a hazai kedvenceket legyőző angol pólósokat, a labdarúgótorna fináléjában viszont a játékvezető olyan szemérmetlen módon segítette a belgákat jogtalan tizenegyessel és kiállítással, hogy a csehszlovákok 2-0-s hazai vezetésnél levonultak a pályáról. Ezzel az ezüstérmük is elszállt, mert kizárták őket. Egyébként éppen a futballfinálé volt az egyetlen olimpiai esemény, amelyre megtelt a 25 ezres stadion nézőtere. Ezt és a pályát elég hevenyészve, lóhalálában húzták fel, aminek meg is lett az eredménye: a dél-afrikai atléta, Evil Rudd hiába vezetett 800 méteren, belelépett egy lyukba a sáros és egyenetlen talajon, s végül csak harmadik lett. Hozzáteszszük, 400-on és a 4´400-as váltóban aranyéremmel vigasztalódhatott.
Ha már arany: Antwerpenben tűnt fel a finn csodafutó, Paavo Nurmi, aki 5000-en csak másodikként zárt a francia – s a háborúban gáztámadást is elszenvedett – Joseph Guillemot mögött, ám győzött tízezren, valamint a mezei futás egyéni és csapatversenyében. A finnek számára eleve diadalmenetnek számított a belgiumi olimpia 15 arannyal, 10 ezüsttel és 9 bronzzal. Az északi ország ekkor élte sportbéli fénykorát, hiszen fiai 1920 és 1928 között három játékokon összesen 96 érmet szereztek, 36-ot a legfényesebből. Antwerpenben többek között a gerelyhajítást is uralták, az első négy helyen finn atléta végzett, Jonni Myhrä úgy nyert, hogy korábban megsérült a jobb keze, így ballal kellett dobnia, de így is ő lett a legjobb. A gránátbalesetben jobb kézfejét elvesztő, ballal kétszeres olimpiai bajnok sportlövő Takács Károly előképe volt tehát az északi „rokon”.
Antwerpen hősei között említhetjük még a magyarok távollétében öt diadalt besöprő olasz vívót, Nedo Nadit, a 73 évesen is ezüstig jutó, de korábbról három arannyal és két bronzzal is bíró svéd sportlövőt, Oscar Swahnt, a Roland Garros centerpályájának nevet adó francia teniszezőnőt, Suzanne Lenglent, aki női egyesben összesen négy játékot vesztett, vagy a női műugrást mindössze 14 esztendősen megnyerő amerikai Aileen Riggint. Ökölvívó honfitársa, Edward Eagan győzött kisnehézsúlyban, majd 1932-ben az Egyesült Államok négyes bobcsapatának tagjaként is. Ő az egyetlen, aki nyári és téli olimpián is diadalt aratott. Megemlítendő a szintén amerikai Morris Kirksey neve, aki második lett 100 méteres síkfutásban, első a 4´100-as váltóval, valamint a rögbicsapattal is, tehát egy olimpián két versenyszámban végzett az élen.
Az úszóknál a száz méter gyors számában két hawaii származású klasszis, Duke Paoa Kahanamoku és Pua Kela Kealoha állt a dobogó első két fokán (a harmadikon pedig a szintén amerikai William Harris), de Hencsei Pálnak erről is akadt egy anekdotája: „Kahanamokunak kétszer kellett győznie, ugyanis először egy Ross nevű másik amerikai keresztbeúszott a pályán. Kizárták, de a futamot kénytelenek voltak megismételni, s megint Kahanamoku lett az első.” Az első dél-amerikai arany is Antwerpenben született a brazil gyorspisztolyos, Guilherme Paraense révén. A brit Philip Noel-Barker ezüstérmet szerzett az 1500 méteres síkfutásban, s hogy a politikát visszacsempésszük, később parlamenti képviselő lett, ő az egyetlen olimpikon, aki Nobel-békedíjat is kapott: 1959-ben.
Az antwerpeni olimpián 29 ország vett részt 2626 sportolóval, 2561 férfivel és 65 nővel. Húsz sportág 154 számában osztottak érmeket, maguk a belgák enyhén szólva hazahúzva egyes sportágakat, például a sportlövészetet és az íjászatot alaposan felduzzasztották. Utóbbiban az akkor 54 éves Hubert van Innis négy első és két második helyet ért el úgy, hogy mozgó madárcélra, 28 és 33 méterről egy ellenfelet kellett megelőznie, a rögzített madárcél kis és nagy madár csapatversenyére pedig csak Belgium állt ki… Talán nem csoda, hogy Antwerpen után ötvenkét évre száműzték az íjászatot az olimpiai programból.
Az 1920-as játékokat a távolmaradás ellenére követték Magyarországon is, hiszen tudósítások születtek róla. Azt nem mondhatjuk, hogy hazai klasszisok pályafutását törte volna ketté, mint például az 1984-es Los Angeles-i bojkott, többek között azért, mert a világháborúban eleve sok remek magyar sportoló vesztette életét. Érdekes adalék a későbbi hozzáállásról, hogy Szerelemhegyi Ervin modern olimpiai játékokról szóló, az 1936-os berlini seregszemle után megjelent kötete a már említett antwerpeni focidöntő kapcsán „soha el nem törölhető szégyennek” minősíti a csehszlovákok viszszalépését, nem említve az őket sújtó csalást. Az összefüggés nyilvánvalóan politikai (Csehszlovákia a kisantant oszlopának számított), mint ahogy a mieink 1920-as kizárása is. Ez nem fordulhatott volna elő, ha az eredeti terv szerint Budapest rendezi az olimpiát…
origo.hu
Három holttestet találtak egy szegedi lakásban - mutatjuk a döbbenetes részleteket
