Kongó mártírjai

Két országot is felkavaró gyilkossági ügy, amely lassan négy évtizede történt – Patrice Lumumba,a legelső kongói miniszterelnök halálánakkörülményeit új megvilágításba helyezte egynemrég megjelent könyv, amelynek nyomán Louis Michel belga külügyminiszter parlamentivizsgálóbizottság felállítását kezdeményezte.A bizottság feladata, hogy kiderítse, mi történtaz egykori belga gyarmaton.Patrice Lumumbát 1961. január 17-én gyilkolták meg Elisabethville-ben (ma: Lumumbashi). Halálának körülményeit hivatalosan mindig a kongóiak egymás közötti leszámolásaként emlegették Belgiumban. Lumumba 1960. június 30-án, pártjának választási győzelme után lett a függetlenségi átmenetet felügyelő tanács elnöke a volt belga gyarmaton. Országában hamarosan teljes káosz lett úrrá: szeptember 5-én Joseph-Désiré Mobutu ezredes, vezérkari főnök csapatai tartóztatták le Lumumbát.Hogy mi történt az ezt követő napokban, arról igen eltérően számol be az eddigi hivatalos belga verzió és a Lumumba meggyilkolása című könyv, amelyben Ludo de Witte flamand szociológus a bűntényben való részvétellel vádolja Brüsszelt. A 2000. május 2-án alakult belga bizottság munkáját nemcsak ez a könyv inspirálja, Lumumba személye egyébként is az érdeklődés fénykörébe került Cannes-ban, ahol a haiti Raul Peck filmesítette meg a „kongói függetlenség atyja” utolsó hónapjait. Lumumba eltűnt – a szó szoros értelmében, ugyanis halálhíre óta senki sem bukkant rá a holttestére. Hogy miért? A súlyos titokról a belga Gerard Soete vallomása lebbentette fel a fátylat.Lumumba és két társa, Joseph Okito és Maurice Mpolo tetemét felnégyelték, és kénsavval öntötték le – állítja Soete, akit nemrég hallgatott ki a belga bizottság. Soete Bruges külvárosában él, Kongóból való visszatérése után 18 évig még a feleségének sem mesélte el, hogy mit tett azon az emlékezetes éjszakán. Ezrek megmentéséért és egy robbanásveszélyes helyzetben a nyugalom megőrzéséért cselekedtünk – fogalmaz.A nemrég függetlenné vált egykori gyarmaton Katanga tartomány szeparatista harcot folytatott ebben az időszakban, és Soete rendőrbiztosként egy katangai nemzeti rendőrség szervezésére kapott mandátumot. A bruges-i polgár Lumumba kivégzése után először azt a megbízást kapta, hogy a holttesteket szállítsa el 220 kilométerrel távolabbra, ahol a golyó lyuggatta tetemeket a fás szavannán, egy termeszvár mögött rejtették el. Később Soete parancsot kapott Godefroid Munongo katangai belügyminisztertől, hogy szó szerint semmisítse meg a holttesteket. Lumumba népszerűsége olyan nagy volt, hogy holtteste zavaró tényező maradhatott, újratemetése partizánharc kirobbanásával fenyegethetett volna.„Ott álltam egyedül, a kis Gerard Soete Bruges-ből, három, nemzetközileg ismert hullával” – meséli ma a történteket Soete, aki „egy másik fehér és néhány kongói társaságában” annak rendje s módja szerint felnégyelte, és az 1961. január 23-ra virradó éjjelen sósavval tüntette el a föld színéről a három holttestet.Sok víz lefolyt azóta a két államot (jelenleg: Brazzaville- és Kinshasa-Kongó) elválasztó Kongó folyón, a bal parti mamutállam közben kétszer is nevet változtatott. Mobutu 1965 novemberében államcsínnyel átvette a hatalmat, az Egyesült Államok és Belgium elsőként ismerte el az új vezetőt. Kongó ebben az időszakban gyarmati visszarendeződési folyamatot élt át, az állami monopóliumok a diktátor és a volt gyarmattal kapcsolatban álló nyugati beruházók érdekeit szolgálták. Mobutu hatalma viszont erőteljes hanyatlásnak indult 1990 után (amikor már nem jelentett veszélyt a szovjet érdekszféra kiterjesztése), majd az évtized közepétől egészségi állapota is megrendült. A fényűző életet élő, francia tengerparti villákban vakációzó Mobutu kényelmetlenné vált az Egyesült Államok számára. A szomszédos Ruandában 1994-ben az emberiség történetének egyik legvéresebb genocídiumához vezetett a kirobbant polgárháború, amelynek során a hutu kormánycsapatok több mint egymillió tuszit irtottak ki.A keleti határszélen állandósuló migrációs konfliktusokkal Zaire nem tudott többé megbirkózni, a százezres menekülthullámok fegyveres gerillák egyre növekvő csoportjait sodorták magukkal. A kormányerők tehetetlenségét használta ki 1997-ben Laurent-Désiré Kabila, aki a négypárti AFDL élén ellenőrzése alá vonta a keleti országrészt és Kisangani repülőterét. A környéken állomásozó mintegy 85 ezer menekültet Kabila harcosai a világsajtó által is fotózott és filmezett halálvonatokba tessékelték. A szerencsétlen emberek jórészt nem élték túl az utazást, amelynek végcélja máig Kabila titkai közé tartozik. A marxista gerilla, aki egyébként Párizsban végezte tanulmányait, és változatos életútja során Che Guevara környezetében is felbukkant, 1997 májusában bevonult Kinshasába. A hatalom átvételét követően visszaállította a Kongói Demokratikus Köztársaság országnevet, és első nyilatkozataiban Lumumba emlékének megőrzéséről beszélt.Az AFDL hadjárata során eltűnt menekültek után tudakozódó ENSZ-küldöttségeket ugyanakkor évekig nem engedte be az országba, valószínűleg idő kellett ahhoz, hogy eltüntessék az újabb népirtások nyomait. A kongói helyzet azóta sem rendeződött megnyugtatóan: az elmúlt évek során nagy nehezen az országba engedett ENSZ-megfigyelők biztonsága nem tűnik szavatoltnak, a Biztonsági Tanács nemrég határozott, hogy 5000 békefenntartót küld az országba. Kongót újabb fegyveres felkelések rázzák meg, Kabila ellenzéke elfoglalta az északkeleten fekvő Kisanganit. A lázadók állítólag 300 főt mészároltak le. Roberto Garreton, az ENSZ jelentéstevője szerint a rezsim az alapvető jogokat, így az élethez, a szabadsághoz, a politikai élet megszervezéséhez való jogot sem biztosítja.Kabila júliusra ígéri az első nemzetgyűlés megalakítását. A demokrácia igénye felbukkan időnként a természeti kincsekben, ásványokban gazdag országban, ám mindeddig erősebbnek bizonyult a diktatórikus hatalom és a nemzeti vagyon feletti korlátlan rendelkezés vágya.