A kincs, ami van: színházaink 2000-ben

Rómában járva megpróbáltam az aakkori Magyar Akadémia vezeatőjétől megtudakolni, miféle színházba érdemes elmenni. „Rómában nincs színház”, mondta, menj Milánóba. Mégis eljutottam a Teatro Di Argentina bemutatójára. Mai olasz szerző ősbemutatója. Öt előadás! Lelkendezett a szerző, öt! Nem ám kettő, mint szokott, ebből öt lesz! Aztán vége. A darab jó volt. A siker nagy. Öt előadás. Utána a teljes érdektelenség.És mi panaszkodunk. Sírunk-rívunk igazgatóválasztások, pénztelenség, ideológiakülönbözőségek ürügyén, és néha nem tudjuk, miféle kincsen ülünk. Miféle színházi kultúrát sikerült felépíteni Magyarországon az elmúlt kétszáz évben! Keressük a csicsókát, meg ezt-azt, amit majd fel tudunk mutatni Európának, amelynek szívében ülünk, és amely most „befogadni készül”, hogy van valamink! Sutba a csicsókával! Gyere, Európa, te szeszélyes nő, megmutatom neked, mi van nekünk. Csudát látsz, ahogy csudát lát mindenik nyugati fiad, ha meg van áldva-verve színházi elhivatottsággal. Ki merem neked mondani bátran, akkor is, ha megköveznek érte, ha magyar módra az örök békétlenek kiközösítenek, hogy szeretem a magyar színházat, szeretem sokszínűségüket! Budapesten akarod kezdeni vagy vidéken? Menjünk elébb távolabb, rendben van. Mert nálunk vidéken is vannak társulatok, vannak az adott városhoz kötődő színészek, bemutatók, örömök. Menjünk körbe, mint az időjáráskörkép minden reggel nyolc húszkor. Győr, a folyton utat kereső, folyton újjászülető balett-társulatával, a monumentális operáival, következetes arculatával, nagyszínpadi kísérletező kedvével, profizmusával. Sopron a sokszínűségével, egy makacs, országos sztár kitartó értékűzése. Mi mozgatja, mi hajtja ezt az embert, hogy a budapesti tévéstúdiók kabaréfelvételei után életét kockáztatva mindennap lerója a maga hatszáz kilométerét, hogy szeretett színészeinek lehetőséget adva szolgálja a soproni közönséget, mindig ízléssel, mindig elhivatottsággal? Zalaegerszeg, a félelmetesen tehetséges színészeivel. A nyugati országrészben, legtávolabb Budapesttől, de a legközelebb a saját színházat igénylő, csodálatos közönségéhez. Kaposvár? Állandósult minőség, állandósult szellemi izgalom. Az állandósulás már örökzöld. Elmosódnak a műfaji határok, egyetemleges a minőség minden megmozdulásban. Veszprém. Mintha Gizella alakja, emberi tartása költözött volna be a színházba, Veszprémben minden arra csábít, hogy az ember autóba üljön, és illendő izgalommal készüljön a találkozásra. Lehet igazgatóválság, -leváltás, a stílus egy darabig akkor is marad, színészben, falban, fában. Székesfehérvárra, a színházba beköltözött tavasz, fiatalokat felnőtté avató feladatok, az állandó küzdelem a létért, és a folyamatos győzelem. Szeged, a dóm ölelésében a nyári előadások, a méltóságot sugárzó gyönyörű épület, mely arra kötelez, hogy bent is gyönyörűen menjenek a dolgok. Botrányok a balett-társulat körül? Pénztelenség? Ezt halljuk. Nézzük inkább a produktumot. A balett-társulat úgyis kap helyet, kap pénzt, más vihar is elvonul. Ha nem a botrányt szeretnénk, hanem az örömöt megosztani, egészen máshol látnánk mindezt. Békéscsaba, Konter László már-már mániákus színházszeretete, fiataljai, színi egyeteme (mert számomra egyetemi szintű, amit létrehozott), a kis színház sokszínűsége, az utcabál. Színházterápia. Segít átélni az átmenetet. Debrecenben fészket találtak égben köröző, otthontalan mai magyar írók. A kortárs műhely eredményeit már nem várjuk – elvárjuk. Fészek melege, szállni tanítás, aztán mehet, nem féltékenykedünk, hová és kihez. Nyíregyháza Zalaegerszeg testvére. Ha ott vállal igazgatást valaki, úgy tűnik, beszippantja a város, az elvárások. Gazsó György jól érzi magát ott. Gazsó elképesztően tehetséges, ha ő jól érzi magát valahol, ott rendben mennek a dolgok. Miskolc színházi nagyhatalom, a sokszínűség netovábbja, a flasztertől az óceánig. Szolnok más modell, menedék, menekülés az együttlétbe, tökéletes profizmus, mértéktartás, elegancia. Kecskemét a forrongó izgalom, mára megbízható meleg otthon a téli, alföldi, főtéri köd elől. Szellemi melegség. Tenni akarás. Együttlét közönséggel, deszkával. Minden rendben. Az ötös autópályán fél óra a főváros. Már itt is vagyunk. Mit mondjak neked újat a Katonáról? Mindenét ismered, ha szellemi csatlakozásunk miatt kételyeid vannak, ülj be egy előadásra. A Vígszínház megnyugtatóan professzionális műsora és színészei, a Madách színpadán csoda módra járó színészek, kiegészülve máshol nem élvezhető látvánnyal. A látvány és a szó egysége. Az elmélyült, szószerelemben megfoganó teremtmények: a Radnóti előadásai, minden bemutatója újabb vágat a szellem egyre mélyebb tárnáiban. A Bárka izgalmas, tehetségesen forrongó levegője. A József Attila Színház home-less szolgálata. Az Új Színáz egyre formálódó, egyre érdekesebb ígéret. Sas József arca, mindene a Mikroszkóp, ahogyan Bodrogié a Vidám – soha rosszabb arculattervezőket! A legjobb „beköltözők”, akik önmaguk képére formálják a színházukat. Tegyék is még sokáig. A Nemzeti (mindegy, hogy hívják most vagy később) kitűnő társulatával, ahol még működik a belső iskola, a mindőnk által szeretett, bizonyított színészek tapasztalata, tanítása minden előadáson meglátszik a társulat fiatalabb tagjain, bár lenne ily átlényegítő műhely több is! Mennyi szín, stílus, izgalom, látod, Európa? Mit szólsz? Hány gyermeked büszkélkedhet még ily sokszínűséggel, ily termékenységgel? És mi elégedetlenek vagyunk. Hiszünk alkalmi esztétáknak, színházi kritikusoknak, akik kétségbeesetten próbálnak meg eszétitkai skatulyákat alkotni, és belegyömöszölni mindőnket, megkeserítve találkozást, együttlétet. De ez végül is lényegtelen. Ha az egészet látod, eltűnnek a törpék. Színházunk van, nem kevés. Nem pusztítja aszály, BUX-index, olajválság. Ahogy ismerlek, Európa, neked szükséged van erre a gazdagságra. Hát itt van, íme. Fogalmad nincs, hányról nem szóltam még, hány műhely, színpad, útkeresés. És hány magyar nyelvű, értékes mondat, monológ a határon túli magyar színházakban! Hát gyere, ha muszáj, de ugye, nem elsorvasztani, nem eltékozolni akarod ezt a gazdagságot? A dánnak legyen meg a sajtja. Másnak más. Nekünk ez van. Érték, csillogás.Színház. Festett arcú élet. Az igazi.Akarod?Pozsgai Zsoltdrámaíró