Amit elmulasztasz

Amit elmulasztasz, az nincs. Megszűnik lenni, múlttá lesz, elveszik. Néha okoljuk magunkat, hogy kellett volna, és miért nem, sajnálkozunk, később már azt sem.Gondolom, mindenkinek van ilyen mulasztási listája belső használatra. Igyekszünk nem szaporítani, végül is minek tegyük ki magunkat annak, hogy éjszaka, ha fölébredünk, rossz érzés fogjon el bennünket.Az én listám valahol ott kezdődik, hogy nagyanyám a hátam mögött ül a kályha mellett, azért ott, mert öreg és mindig fázik, az ölében pamutgombolyag, kötőtűk, és köt. Csörrenést hallok, leesett egy kötőtű. Nagyanyám nehezen veszi a levegőt, sóhajt, majd nyöszörög. Ha hátrafordulnék, látnám, hogy próbálja felvenni a földről a tűt, de nem fordulok hátra, csak amikor – érthetetlen elégtételt érezve – meghallom: „Kislányom! Légy szíves, vedd fel a tűm!” Felugrom, mint akit ennél nagyobb öröm nem is érhet.Aztán jóval később, nem ugyanebben a házban, de ugyanebben a városban. Már majdnem „író lettem”, megjelent első novelláskötetem, magyartanárnőm találkozót szervez számomra az egykori általános iskolámban. Kijön elém az állomásra egy egész osztállyal, a diákok virágot is hoznak. Én valahol félúton elakadva egy baráti társasággal, a dimenziót vesztett időben – ahol nincs péntek, szombat, délelőtt, délután, csak vidám folytonosság – szórakozom. A tanárnő nézi a vonatot, és nem hisz a szemének, amikor látja, hogy nem szállok le róla. Azt gondolja: remélhetőleg az ő gyerekei ezt soha senkivel nem csinálnák meg.Tíz-tizenöt év múlva ugyanitt. Anyám kórházban van, ül az ágya szélén, mutatja, hogy dagad a lába, a kezén is az ujjai, a hangja meg rekedt, mintha meg volna fázva. Azután váratlanul azt mondja: „Ugye, megmosod a hajam? Sokat izzad.” Van hozzá minden, mondja, meleg víz, sampon, ő odaül a mosdókagyló elé, hátrahajol, én gyorsan megmosom. Majd holnap, mondom. Hazafelé a vonaton jut eszembe, hogy nem mostam meg a haját. Ezt a kis örömet – utoljára találkoztunk – nem szereztem meg neki.A legutolsó emlék erről a felejtéslistáról. Nyár óta készülök valakit felhívni. Megkérdezni telefonon, hogy van. Ezzel a banális kérdéssel tájékozódni az állapotáról. Mert számára ez mást jelent, az életminimumot, a létezés alsó küszöbét.Ha beszél, a telefonban is „zakatol” a tüdeje, mintha zsákkal a hátán akarna a lépcsőn fölfele menni. Közbe-közbe kifullad, várni kell, amíg megint tud beszélni. De ha kipanaszkodja magát, utána egy kicsit mindig jobban érzi magát. Néha politikáról is beszélünk, de ritkán. Ő, ha volna nálunk ilyen, egy jófajta szociáldemokrata párthoz tartozna. De mert nincs, a szocialistákhoz húz egy kicsit. Ezt meg én nem bírom hallgatni. Hogy ő, a rokkant, az élőhalott, az ötvenhatos majdnem mártír!Ősszel, amikorra így-úgy elrendeződik körülöttünk minden, és mielőtt elkezdődne az új szezon, telefonálok neki.– Nem tudom adni, mondja egy fiatal hölgy. – Szünet. – Meghalt. – Szünet. – Tavaly decemberben. – Bucsiné Márton Erzsi? – kérdezem. – Igen. Márciusban temették. Szétszórással.Tehát lassan egy éve, mondom magamnak. Aztán: azt hiszed, hiányzott neki a telefonod? És újra, magamnak: igenis hiányzott. Aki szobához, ágyhoz van kötve, annak minden beszélgetés jó. Séta, kirándulás. Ajándék.S hogy ki volt Márton Erzsébet? Fiatal korában villamoskalauz. A forradalom idején, ötvenhatban tizenkilenc évesen a Moszkva tér és a Hűvösvölgy közötti villamosokat vezette. Azután a Széna téri forradalmi csoportba került. Előbb a konyhán segített, később abban a felderítőcsoportban, amelyiknek az volt a dolga, hogy államvédelmiseket és pártfunkcionáriusokat tartóztasson le. Fegyverük volt, de egyszer sem használták. Azután elment Magyarországról, majd a közkegyelem kádári ígérete után hazajött. Letartóztatták, és a hírhedt Lomjapataky-tanács halálra ítélte. Három hónapot töltött a halálraítéltek cellájában, majd az ítéletét – váratlanul – életfogytiglanira változtatták. Jóllehet „nő létére ellenforradalmi rablóbandákat vezetett”, „raboltak”, „éjfélkor házkutatásokat tartottak” stb.Márton Erzsinek így nem kellett a kivégzőosztag elé állnia, hanem hat évre Kalocsára került, azután az ENSZ amnesztiájával szabadlábra. Negyvennyolc éves korától százszázalékos rokkant lett. Összetört csigolyái, koponyasérülése és rengeteg betegsége a kórházak örökös vendégévé tette. Fegyelmezetten viselte a sorsát, mintha így lett volna megírva. Tudomásul vette, hogy nem lehet gyereke, hogy férje leépülő, idős emberek otthonába került, őt pedig egy család gondozza a kétszobás, megöröklendő panellakás fejében. Három kísérlet után állapodott meg egy negyediknél.Márton Erzsi az én „listám” eddigi utolsó bűne. Persze megfogadom, hogy máskor előrelátóbb leszek, de úgysem leszek az. Erzsinek pedig, remélem, nem fáj már a háta, a túlvilági levegő jobbat tesz a tüdejének, mint a budapesti. És vidáman meséli ottani társainak, hogy amikor húszévesen halálra és vagyonelkobzásra ítélték, az ágyán kívül semmit sem tudtak elvinni a szülői lakásból! A szép ruháját és a nyakláncát előrelátóan odaadta a sógornőjének.