Az ördög és a XX. század

Szeptember 18. és 21. között Torinóban tartotta ülését az olasz püspöki konferencia. A brit The Independent értesülése szerint az összejövetelen többek között szó volt a latin nyelvű ördögűzési ima olaszra fordításáról,illetve a fordítás nyelvi nehézségeiről is. A kissé frivol hangvételűcikk szerint a legnagyobb gondot az ördög tegezésének,illetve magázásának kérdése jelentette.Az ördög létezésének legfőbb bizonyítéka – szokták mondani –, hogy a XX. századra sikerült elhitetnie magáról, hogy nincs. A kényelmesen élhető hétköznapokhoz szükségtelenné, zavaróvá, egyenesen anakronisztikussá vált a megszemélyesíthető gonosz létezésének feltételezése. Számos teológus is így gondolja: az evangélikus Rudolf Bultmann (1884–1976) mítosztalanítása a sátánra is kiterjedt: „Senki sem használhatja az elektromos áramot vagy a rádiót, nem fordulhat az orvostudomány modern eredményeinek segítségéhez, ha közben hisz az Újszövetségben szereplő szellemek és csodák világában” – írta. A nagy történelmi botrányokat is igyekszünk minél előbb elfeledni. Az ember pedig semmi esetre sem bűnös, a tömeggyilkosnak legföljebb a viselkedése szokatlan, esetleg beteges.Az emberiség történetében a gonoszról szóló legrégebbi „tudósítást” a Biblia első lapjain olvashatjuk. A gonosz története egyidős az emberiséggel (sőt régebbi nála), ezért saját „kultúrtörténete” is van. Rüdiger Safranski a közelmúltban magyarul is megjelent A gonosz avagy a szabadság drámája című esszéjében ezt a kultúrtörténetet elemzi a maga sajátos szempontja szerint. Elsősorban a filozófusok és vallásbölcselők ördögéről ír. Ez a gonosz pedig merőben spekulatív.Sátánok a BibliábanAz ószövetségi ördög ezzel szemben nagyon is személyes. Olyannyira, hogy a démonoknak nevük is van: Azazel, Lilit, Béliál. Zsarnok, aki az égből hullott alá, mint fényes csillag. Ellenség. Diabolosz, azaz szétszóró. Igaz, részletes és kifejtett tanítás az Ószövetség könyveiben nincs a sátánról, az azonban egyértelműen kiderül, hogy szellemi lény és teremtmény, vagyis a Teremtőnek van alávetve. Valamekkora hatalma azonban van az ember fölött, olvashatjuk többek között a Biblia legnyugtalanítóbb részében, Jób könyvében.Jézus sem adott összefüggő, önálló tanítást a sátánról, viszont a leírások szerint istenségénél fogva hatalma van a gonosz lélek felett. Az evangéliumokban gyakran szerepel exorcizmus (ördögűzés), többnyire betegségek kapcsán, de Krisztus nem mindegyik gyógyítása volt egyben ördögűzés is. Ezeknek a sokszor hátborzongató történeteknek a megértésekor gondolnunk kell arra is, hogy nem az események pontos leírását tartalmazzák az evangéliumok; a szerzők kötött, saját korukban ismert és mások által is használt formákkal fejtették ki a tanítás lényegét. Mivel mindez az Ószövetségre is érvényes, ezért Herbert Haag katolikus teológus úgy gondolja, hogy az egyháznak felül kell vizsgálnia a személyes gonoszról szóló tanítását, mivel félreértelmezte a bibliai szövegeket. Amit a Szentírásban az ördögről olvashatunk, nem más, mint költői kép, amivel a földön uralkodó rossz létére akartak a szerzők koruk világképével és hiedelemrendszerével összhangban választ adni. Haag szerint a kinyilatkoztatás alapján nincs okunk feltételezni a sátán és a pokol létezését. Már Márk evangéliumában is olvashatjuk viszont, hogy nemcsak Jézus, de a tanítványai is exorcizáltak: „Tizenkettőt rendelt, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzhessék az ördögöket.” Sőt előfordult, hogy idegenek űzték ki a gonosz lelket Jézus nevében: „Ekkor János szólalt meg: »Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.«” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg neki!” Az ősegyház gyakorlata is ismerte az ördögűzést, a legutóbbi időkig meglehetősen gyakori szertartás volt, és egészen a II. vatikáni zsinatig számos liturgikus szöveg tartalmazott exorcizmust. Az 1970-ben megjelent új misekönyv ezek nagy részét elhagyta.Egyházatyák a gonoszrólAz egyházatyák tanításában is gyakran találkozhatunk az ördöggel. A sátán bukásának okát Origenész nyomán többnyire a gőgben találták meg; a gonosz lelkek nem tudták elviselni, hogy nem istenek, csak teremtmények. Irenaeus szerint az ember teremtése miatt támadt irigységük okozta Isten elleni lázadásukat. A jezsuita Francisco Suarez (1548–1617) viszont úgy gondolta, hogy az Emberfia szolgálatát utasították el, mivel az valóságos emberi voltában alacsonyabb rendű a tisztán szellemi lényeknél. A teológusokat nemcsak a sátán eredete, bukásának oka foglalkoztatta, hanem a világ fölötti hatalma, illetve e hatalom korlátai is. Az emberi élet szempontjából pedig az a veszély érdekes, amelyet a kísértések fő szerzője okoz.Az ördögi ravaszság folytán a kísértés mindig az ember lelki alkatának megfelelő, ahogyan Hugo clunyi apát írta: „Mielőtt az ördög valakit elcsábítana, előbb természeti tulajdonságait veszi vizsgálat alá, s abban kísérti meg, amiben az illetőt legkönnyebb bűnbe vinni. A puhákat és könnyű erkölcsűeket bujaságra csábítja, vagy a világ dicsőségét kínálja fel nekik. A szigorúságra hajló lelkeket pedig a harag, a kevélység és kegyetlenség bűnére kísérti.” Mindennek analógiája alapján érthető is, hogy az önmagáról egyre többet tudó ember számára a legnagyobb kísértés nem más, mint az ördög létezésének tagadása.Exorcizmus maHaag elgondolásával némiképp szemben állni látszik az egyházi hagyomány is. Az egyház kétezer éves történelme során a liturgia mindig összhangban állt a tanítással. A tanítóhivatal önállóan sohasem foglalkozott a gonosszal, csak más hitigazságokkal kapcsolatban említette a szellemi lényeket. A XIX–XX. századra azonban annyira elterjedt nézetté vált a jó és rossz szellemi lények létezésének tagadása, hogy több vatikáni megnyilatkozás is kénytelen volt elítélni az ilyesmit. XIII. Leó pápa (1810–1903, 1878-tól egyházfő) állítólag egy látomás hatására rendelte el, hogy Szent Mihálynak, az angyalok fejedelmének a segítségét kérő ördögűző imádságát minden szentmise után imádkozzák el a hívek. A tisztán szellemi lények létezését tagadó teológiai irányzatokat XII. Pius pápa is elítélte, majd korunk divatos nézeteit a Hittani Kongregáció 1975-ben kibocsátott dokumentumában foglalta össze, amelyben visszautasítja a hermeneutika jegyében indult mítosztalanítási folyamatot.Persze ez a dokumentum mit sem változtat azon a tényen, hogy felmérések szerint a katolikus egyház teológusainak és lelkipásztorainak jelentős része nem hisz az ördög létezésében, vagy ha el is fogadja, úgy véli, hogy napjaink keresztényei számára ez már nem tartható elgondolás. Ennek következménye, hogy bár az egyházjog előírja a püspökök számára, hogy minden székesegyházban kell lennie kinevezett ördögűzőnek (?), csak elvétve találunk ilyet – panaszkodik Gabriele Amorth atya az Egy ördögűző tapasztalatai című könyvében. Pedig igény lenne rá, még akkor is, ha az esetek jelentős részében pszichiátriai problémáról van szó, nem ördögtől való megszállottságról. Joseph de Guengo de Tonquédec (1868–1962) abbé, aki a párizsi egyházmegye ördögűzője volt, negyven éven keresztül egyetlen olyan esettel sem találkozott, amikor biztos lett volna az ördögtől való megszállottságban.A Hittani Kongregáció dokumentumánál nagyobb hatással volt a hívők és nem hívők világára William Friedkin amerikai rendező 1973-ban készült filmje, Az ördögűző. A forgatások egyházi tanácsadója, Thomas Bemingan jezsuita valószínűleg tisztában volt a film várható hatásával, ezért is vállalta a feladatot. Az ördögűző bizonyos szempontból biztosan felrázta a szekularizált világot, de a félelemkeltés igen hatásos eszközei révén a lelkipásztorokat is eltántorította az exorcizálástól. Pedig Gabriele Amorth szerint az ördögöt sokkal jobban dühíti a gyónás, amikor az ember lelkét veszik ki karmai közül, mint az ördögűzés.Egy középkori legenda szerint a gyóntatószékek tetején körben ülnek az ördögök, hogy az emberi hiúság és gőg felébresztésével még egy utolsó kísérletet tegyenek a bűnbánattól való eltántorításra. Ha ez így van, működésük igen sikeres, hiszen a statisztikák szerint nemcsak az ördög létezését fogadják kétkedve a mai keresztények, de a rendszeres gyónás is visszaszorulóban van a katolikus egyházban. Egy magát katolikusnak valló átlagos amerikai hívő például előbb fordul pszichológusához, mint gyóntatójához. Persze súlyos hiba volna „lélekkufárokat” látni a hivatásos, pénzért dolgozó lelkigondozókban, hiszen a pap és a pszichológus munkaterülete nemcsak érintkezik, de a kettő között átfedések is vannak.Tapasztalt ördögűzők szerint sokkal gyakoribb az ördögtől való eseti zaklatás, mint a teljes ördöngösség. Mivel a tünetek megkülönböztetése igen nehéz feladat, komoly előzetes ismereteket feltételez, ezért a Codex juris canonici, a katolikus egyház törvénykönyve a szentelményekről szóló részben külön szabályozza, ki lehet ördögűző. Ördögöt űzni kizárólag az ordinárius (püspöki rangú egyházi elöljáró) engedélyével szabad, és az engedély jámbor, tudós, józan és kifogástalan életű áldozópapnak adható meg. Valószínűleg a gombamód szaporodó karizmatikus csoportok sokszor szakszerűtlen ördögűzései miatt küldött levelet a Hittani Kongregáció a megyés püspököknek 1989. szeptember 29-én. Ebben nyomatékosan felhívják a figyelmet a kánonjog előírásaira, hogy ki bízható meg ördögűzéssel, valamint megtiltják a XIII. Leó-féle ima használatát világi hívek számára. A levél minden kétséget kizáróan a visszaéléseknek próbálja elejét venni, és a megszorítások nem jelentik azt, hogy a Szentszék álláspontja megváltozott volna az Isten által teremtett szellemi lények létezésével kapcsolatban.