Bennfentes bírálat

A mai nyugati, liberális politikai establishment főszereplői (Bill Clinton, Tony Blair és Gerhard Schröder, mind a ’68-as diákforradalom gyermeke) most tanácstalanul néznek körbe: szívük szerint bizonyára a prágai felvonulókkal menetelnének, ám meghirdetett programjuk az IMF, a Világbank és az amerikai pénzügyminisztérium által meghatározott „washingtoni konszenzus” szerinti új világrend felépítése. Ez pedig éppen az az eddig meglehetősen megfoghatatlan valami, ami ellen most a tiltakozók – nem csak a baloldal és nem csak az anarchisták és a kődobálok – az utcára vonultak.Nemzetközi viszonylatban az efféle skizofrénia élő példája a korábbi nézeteit lelkesen felülvizsgálgató Soros György. Ebben a hónapban került sor New Yorkban az ENSZ millenniumi összejövetelére is, amellyel egy időben Mihail Gorbacsov, a történelem sülylyesztőjéből minduntalan kikapaszkodó expártfőtitkár megszervezte a privát szektor hasonló mulatságát. A Világfórum elnevezésű összejövetelen felszólalt Soros is, akinek exkommunisták iránti vonzódása, mint azt az amerikai üzleti körök tekintélyes hetilapja, a Forbes 1997-es emlékezetes cikke óta tudjuk, nem akar alábbhagyni, mert szerinte ők „erős, komoly emberek”. A filantróp tőzsdeguru most figyelmeztetett arra: ha a tőke szabadon mozog, elkerül minden olyan államot, amely adókat vet ki és szabályozza a piacot, ami szerinte hatékonyan gondoskodik ugyan a privát érdekekről, de nem óvja a köz érdekeit. Ez legalábbis figyelemre méltó vélekedés egy olyan embertől, aki valutaspekulációval keresett sok százmillió dollárt, és akit a kilencvenes évek közepén beütő ázsiai krízis idején azok között találunk, akik a válsággal küszködő országok gazdaságának további liberalizációját sürgetik, függetlenül attól, hogy ez a stratégia milliók elszegényedéséhez vezet. Vagy éppen Tiranában, ahol a Nyílt Társadalom Alapítvány hatékony segítséget nyújtott ahhoz, hogy az összeomló piramisjátékok maguk alá temessék a születő albán demokráciát. Persze ne gondoljuk, hogy Soros és az új baloldal a nemzeti önrendelkezés és a demokratrikus intézmények megerősítésével kívánna gátat szabni a spekulációs tőke rombolásának. Nem, ők azokat a nemzetközi intézményeket erősítenék tovább, amelyeknek alkalmatlanságáról és antidemokratikus jellegéről – rajtuk és az ott dolgozókon kívül – már mindenki meggyőződött.A kikényszerített médiafigyelem miatt hasznosak a prágaihoz hasonló megmozdulások – vélekedik Joseph E. Stiglitz, a Stanford Egyetem neves közgazdászprofesszora, akinek véleményére nemcsak azért illik odafigyelni, mert a tüntetők nyilatkozatainál mélyebb összefüggésekre képes rávilágítani, hanem azért is, mert nem is olyan rég még ő volt a Világbank első számú közgazdásza. Egészen tavaly novemberig, amikor tisztségéről lemondva már csak tanácsadóként dolgozott az intézményben, hogy aztán idén áprilisban végleg kitessékeljék a bankok bankjából.Az IMF és a vele szorosan együttműködő amerikai pénzügyminisztérium ugyanis nehezen tudta megemészteni, hogy Stiglitz majd minden nyilvános szereplésén – mintha csak bosszantani akarná főnökeit – keményen bírálta az IMF vezetését. Távozását követően Stiglitz az amerikai The New Republic című lapban tette közzé meglátásait, A bennfentes címmel. Stiglitz részletesen elemzi az 1997-ben Thaiföldön kirobbant válság okait. Délkelet-Ázsia országai ekkorra csodálatos három évtizedet hagytak a hátuk mögött: a jövedelmek megugrottak, az egészségügy szépen fejlődött, a szegénység visszaszorult. A térség diákjainak oktatása olyan hatékony lett, hogy a tanulmányi versenyeken rendszeresen legyőzték nyugati társaikat. A kilencvenes évek elején azonban ezek az országok liberalizálták tőke- és pénzpiacaikat, nem mintha további forrásokra lett volna szükségük, hanem a rájuk nehezedő nemzetközi nyomás, főleg az amerikai pénzügyminisztérium sürgetése miatt. „Soha nem létezett gazdasági bizonyíték a tőkepiacok liberalizációjának támogatására. Most sincsen. Növeli a kockázatot, de nem segíti a gazdasági növekedést. Azt hihetnénk, hogy a liberalizáció szószólói azt mondják majd nekem: »Ön nem olvasta ezt a tíz tanulnmányt.« De nem mondják, mert ilyen tanulmányok nem léteznek. Nincs az a szakirodalom, amely a nemzetközi szabályok ilyen mértékű megváltoztatását kívánta volna meg. Ez az egész ideológián alapul” – nyilatkozta Stiglitz nemrégiben a Salon című internetes magazinnak. Azt már csak mi tehetjük hozzá: lehetséges, ez az az ideológia, amely a pillanatnyi érdekeknek megfelelően könnyedén ötvözi a szabad kapitalizmust a baloldali retorikával, világviszonylatban a nyílt társadalomként, Európában új baloldalként, Magyarországon pedig MSZP–SZDSZ koalícióként vált ismertté.Stiglitz cikke szerint a nyitás azt eredményezte, hogy e gazdaságokban megjelent a rövid távra befektető, spekulációs tőke, amely a lehető leggyorsabb haszonszerzést tekintette fő céljának. Ez az ingatlanpiacon is éreztette hatását: az árak látványosan emelkedtek, míg egy nap kipukkadt a lufi, és a tőke éppolyan gyorsan, mint ahogy a térségbe érkezett, elmenekült. (A magyarországi ingatlanboom az elemzők szerint ugyancsak a spekulációs tőke jelenlétére utal – a thaiföldi végjátékot ismerjük, a hazait még nem.) Az IMF rögtön a fiskális politika megszigorítását írta elő gyógyszerként ezen államoknak – az ilyen gyógyszer mellékhatásait mi Bokros-csomag néven ismerhettük meg –, mondván, ez helyreállítja majd a befektetők bizalmát. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az IMF politikája katasztrofális helyzetbe hozza az érintett államokat, hiszen ezekkel a kormányzatokkal semmi gond nem volt: eddig is szigorú fiskális politikát folytattak, a hiba nem az állami szektorban volt, hanem a privát szférában: azoknak a bankároknak és befektetőknek a „készülékében”, akik a spekulációval romba döntötték e sikeres országok gazdaságát. Az IMF azonban kitartott alapelvei mellett, ami ahhoz vezetett, hogy a válság elmélyült és kiterjedt az egész térségre. Ráadásul az életszínvonal romlása nem egy államot a káosz szélére sodort, a már amúgy is meglévő etnikai feszültségek miatt (Indonézia). Stiglitz – elmondása szerint – igyekezett rábírni az IMF vezetőit arra, hogy változtassanak politikájukon, ám a Valutaalap tisztviselői az egyes országok pénzügyminiszterei által kinevezett igazgatótanácsra, míg az igazgatók a tisztviselőkre mutogattak. „Ez őrjítő volt. Nemcsak azért, mert az IMF politikájának irányát oly nehéz volt megváltoztatni, hanem azért is, mert minden zárt ajtók mögött zajlott, lehetetlen volt kideríteni, hogy ki a kerékkötője a változásnak” – írja Stiglitz, aki szerint a zárt ajtók mögött közel sem a leginkább felkészült közgazdászok ülnek. Mint megjegyzi: elsőrangú egyetemek harmadrangú diákjaiból toborzott csapatról van szó, amelynek tagjai szeretik, „ha a kívülállók nem kérdeznek túl sokat”.A másik probléma az, hogy az IMF szakemberei többnyire úgy hoznak döntéseket, hogy nincsenek tisztában az adott ország viszonyaival. Stiglitz elborzasztó példákat említ, amelyek szerint megtörtént, hogy az IMF által készített országjelentés hajszálpontosan egyezett egy másik országot taglaló elemzéssel, a „szakember” csupán az ország nevét cserélte ki szövegszerkesztője keresés/csere parancsával a dokumentumban. „Sokkal valószínűbb, hogy a szakértők az ötcsillagos szállodákról rendelkeznek elsődleges ismeretekkel, és nem az adott ország falvairól” – jegyzi meg a Világbank volt fő közgazdásza. Az IMF küldöttségei ugyanis rendszerint csak néhány napot töltenek a terepen, és ez alatt az idő alatt próbálják meg kidolgozni a segítségre szoruló ország számára az üdvözítő megoldást. Nem csoda, hogy a megoldás mindig kísértetiesen hasonlít a már vázolt alapsémára.A washingtoni konszenzus másik látványos kudarca Oroszország. Itt az IMF a gyors privatizációt támogatta, a sokkterápia jelszavával, azoknak a véleményével szemben, akik előbb a magánosítás törvényi kereteinek és intézményi feltételeinek megalkotását szorgalmazták. Az eredmény ismeretes: Oroszország nemzeti vagyona – az amerikai pénzügyminisztérium hatékony támogatása mellett – az oligarchák kezébe került, a Nyugatnak pedig főhet a feje, miképpen akadályozza meg a demokráciában csalódott tömegeket abban, hogy visszahozzák a kommunistákat. A spontán privatizáció Magyarországon sem ismeretlen fogalom, Németh Miklós is megkapta érte a jutalmat. Sajnos vajmi kevés jele van annak, hogy az IMF-ben vagy a pénzügyminisztériumban valaki is komolyan venné Stiglitz és a hasonlóan felkészült közgazdászok kritikáit. A vezetők inkább az utcára mutogatnak, ami kényelmes megoldás, hiszen az ott tüntetők nem érvekkel, hanem érzelmeikkel szállnak szembe azokkal a folyamatokkal, amelyek káros következményeit – a konferenciateremben ülőkkel ellentétben – saját bőrükön tapasztalják. Az igazi, mély önvizsgálat viszont így elmarad. Míg a Világbank elnöke, James Wolfenshon elismerte, hogy a tüntetők bizony jogos kérdéseket tesznek fel a közgyűlés résztvevőinek, Horst Koehler, az IMF újdonsült elnöke azzal összegezte mondandóját, hogy „ha nem lenne IMF, ki kellene találni”.