Borbándi Gyula és a világ magyarsága

Közíróként és szerkesztőként is a nyugati magyarság meghatározó személyiségének tartották évtizedeken át Borbándi Gyulát. Hogy integrálni tudja az egymással ellenségesen viselkedő szellemi csoportosulásokat, a Szabad Európa Rádiónál is, az általa szerkesztett Látóhatár lapjain is kitűnően és folyamatosan tanúsította – az emigrációban. A rendszerváltoztatás óta alapvetően fontos egységesítő tevékenységét a határokon belül élő – megosztott – magyarságra is kiterjeszti.A Borbándi-kötetek nélkülözhetetlen kézikönyvei mindazoknak, akik az összmagyarságról kívánnak pontos képet alkotni. A világ magyarsága önazonosságának megtartásáért végzett írói tevékenységét tüntetik ki ma Magyar Örökség díjjal, azaz A magyar emigráció életrajzát, Az emigráció és Magyarország történetét a változás évéig elbeszélő művét… És föltehetőleg a legutóbb napvilágot látott, ám sajnálatosan elhallgatott cikkgyűjteményét is a népiségről és a népiekről. A magyarságot máig drámaian megosztó népi–urbánus ellentét valódi elemzését adja ez a kétszázötven oldalnyi könyv. Borbándi módra: szenvedélyek és részrehajlások nélkül, szeretetteljes objektivitással.– A legjelentősebb szellemi és politikai áramlatok egyike volt a XX. században a népiek mozgalma, eszméje – állítja Borbándi Gyula. – A legmaradandóbbak egyike is, hiszen ma is befolyásolja a magyar társadalom jelentős részét. Hogy honnan az elnevezés? Állítólag Babits Mihály az elsők között volt, aki a népi megjelölést használta a parasztságból jött vagy a parasztsággal együtt érző s ezen érzelmeiknek hangot is adó fiatal írókra. Társadalmi elkötelezettségük, szerepvállalásuk szerint voltak népiek ezek az emberek, nem pedig a származásuk, a témaválasztásuk vagy az alkotói módszerük miatt.– Szemükben – mondja Borbándi Gyula – a nép nem biológiai, hanem szociológiai fogalom volt. Ilyen értelemben fogták fel a faj szót is, amelyet a nép szinonimájaként használtak, semmivel sem több és más tartalommal, mint ahogyan ma az etnikum szót szokás használni. Szellemi és politikai feladatuknak a nép öntudatának felrázását és ébrentartását tekintették. A társadalmi átalakulást a kisemmizettekkel, a megcsaltakkal és a rajtuk segíteni vágyó értelmiségiekkel együtt szerették volna megvalósítani, hogy nemzet és nép egy legyen.Kimondva s kimondatlanul sorra veszi e Püski-kiadvány azokat a „vádpontokat”, amelyeket a népiekkel szemben mind a mai napig hangoztatni szokás. De a kritikai megjegyzésekkel sem takarékoskodik az ismeretek és személyes élmények arzenáljára hagyatkozó Borbándi Gyula.– Nem alkottak egységes csapatot a népiek, ezzel is magyarázható, hogy nehezen vetették alá magukat az „összjáték törvényeinek”. És mert rendkívül színes egyéniségekből szerveződött a népiek mozgalma, akadtak köztük negatív jelenségeket fölmutató személyek is. A mozgalmat ostorozóknak tehát hol igazuk van, hol nincsen. Volt, aki a nemzeti kérdésben túlzó vagy megalapozatlan kijelentésre hajlott, tőlük azonban a népiek mozgalma még nem lett nacionalista. Akadt, aki igazságtalan szavakat ejtett a zsidóságról, de miért látszott indokoltnak az egész mozgalmat az antiszemitizmus hírébe keverni, amikor a zsidókérdésről a legmegalapozottabb elemzést éppen egy népi gondolkodónak, Bibó Istvánnak köszönhetjük?Bibót egyébként is a népiek legmarkánsabb egyéniségeként idézi Borbándi Gyula. Rá hivatkozik, amikor a népiek helyét keresi a korabeli Európában: „teljesen belesimul, azonos az európai szabadságmozgalmak nagy vonalával”. Amikor pedig a hírlapíró az ezredvégi Budapesten arról faggatja Borbándi Gyulát – aki majd mindenkit ismert személyesen vagy közvetve a népiek közül –, kiről gondolja, hogy eszméivel, írásaival ma is irányadó lehetne a közéletben, az irodalmi életben, legelőször megint Bibó István nevét mondja.– Az egész népi mozgalom egyik nagy fogyatékossága, hogy azt a kívánatos egységet, amelyet híveik elvártak volna, a különböző emberi ellentétek miatt politikusaik, vezéregyéniségeik soha nem tudták megteremteni. Így történhetett meg, hogy Bibót a mai közvélekedés nem a népiek között tartja számon, hanem a liberálisok között. Bibó bizonyos tekintetben csakugyan liberálisnak számított. De amikor választani kellett meglévő politikai és világnézeti csoportosulások között, egyértelműen a népiek mellé állt. Nem véletlen, hogy 1956-ban ő lett a Petőfi Kör fő ideológusa, a forradalmi kormány minisztere. Amikor börtönéből szabadult, az ellenzék, amely főleg fiatal kommunistákból állt, azonnal megkereste. Ő meg szívélyesen fogadta őket, figyelt a szavukra. Kár, hogy a népiek nem ezt csinálták – mondja Borbándi Gyula.– A magyar irodalmi színképet nézve a két kezemen meg tudom számolni a népieket, költőket, prózaírókat együtt – válaszolja a hírlapírói kételyre: vajon lehet-e ma is népiekről beszélni?– Akik ma népinek tekinthetők, nem ugyanazt írják, és nem is ugyanúgy, mint a harmincas években volt szokás. Témaválasztásban, a megírás módjában, és arra nézve, hogy ki mit gondol a nemzetről, az országról, kirajzolódik egy többé-kevésbé politikailag is minősíthető csoport, amelynek a tagjait népieknek nevezhetjük. A mai magyar falut azonban ők sem igen ismerik. Sem ők, sem mások. A falukutató irodalom meghalt, a Magyarország felfedezése című sorozathoz hasonló sehol sincsen. Nem ismerjük a mai falusi ember gondolkodását, nem tudjuk, hogy azok a változások, amelyek a városlakók köznapi erkölcseiben bekövetkeztek, miként szivárogtak le a falvakba.