Én nem tudom…

Én nem tudom, helytálló-e az a megfigyelésem, hogy az úgynevezett javító-szerelő szakemberek mit sem utálnak jobban, mint javítani és szerelni, míg a köznép, ha alkalma nyílik rá, rögvest barkácsolni és buherálni kezd, nem tekintve a következményeket.A mester – legyen bár tévéről, vízcsapról vagy hűtőgépről szó – sohasem javít, hanem alkatrészt cserél. Ha nem áll rendelkezésre alkatrész – mondjuk egy spéci csavar a százezres mosógéphez –, beismeri tehetetlenségét, s úgy néz az egyébként tartós fogyasztási cikkre, hogy azt azonnal kedvünk támad kidobni. Ha a csap csöpög, akkor a mester hoz egy új csaptelepet ötezerért, plusz a kiszállás, a felszerelés fáradsága és egyébként is a hőség, áfás számlával tizenkétezer, anélkül kilenc. A mester halálra sértődik, ha egy besült csavar akad az útjába, amelyről leperdül a szerszám, ha ilyenkor megvérzi a kisujját, ott is hagy menten. Rosszindulatú csavarokkal nem bajlódik. Van olyan szakember is, aki töredelmesen bevallja, hogy az alkatrész többe kerül, mint a megjavítandó szerkezet, ő az egészet kicseréli áfás számla nélkül, plusz a kiszállás és a hőség.Az ember ezért aztán életének egy bizonyos szakaszában buherálni kezd. Az alapvető kalapács és harapófogó mellé csavarhúzókat, fém fűrészlapokat, fúrógépet vásárol, végül különböző csaptömítéseket, pillanatragasztókat és szigetelőszalagot.Meg kell vallanom, hogy én a buherálásban – családtagjaim szerint – született tehetség vagyok. Ha valamijük eltörik, elgörbül, elnémul, zörög, hörög vagy netán ereszt, azonnal hozzám jönnek. Arany ékszert is javítottam már Ferrobonddal. Legnagyobb büszkeségem az, hogy Cs.-on a fürdőszobai lefolyórendszert – amelyet a kihívott mester ötvenezerért teljes lecserélésre ítélt – egy, a helyi patikában sebtében vásárolt óvszer és egy feldarabolt bicikligumi-belső felhasználásával körülbelül hatévnyi időre szivárgásmentessé tettem. (A patikában a következő párbeszéd hangzott el: – Egy óvszert kérnék. – Milyen márkájút? – Mindegy, csak jó erős legyen. – Nagyságban? – A lehető legnagyobbat. A gyógyszerésznő sokáig turkált a fiókban, majd egy tűzpiros óvszert vett elő. – Ez jó lesz? – Tökéletes – feleltem. Kikísért az ajtóig, s még onnan is utánam nézett.)Mindezt abból az alkalomból mondom el, hogy a minap a konyhai mosogató szifonját tisztítottam, amely eldugulni látszott. Igazi szakemberként jártam el. Mielőtt a szifont lecsavartam volna, egy vödröt helyeztem alája, hogy azzal felfogjam a szennyvizet. A vödör majdnem tele is lett; a beleömlő löttyben volt halpikkely, kutyaszőr, csírázó csemegekukorica és a lányom két fülbevalója. Gondosan megtisztogattam a lefolyócsövet, kipucoltam és fertőtlenítettem a szifont, büszkén arra, hogy egyetlen csepp mocskos lé sem szennyezte be a konyhát. Miután minden teendőmet elvégeztem, de még nem csavartam vissza a szifont, a vödör tartalmát – teljesen logikusan – beleöntöttem a mosogatóba, hogy tűnjön el. A mosogatóból el is tűnt. Így bokamagasságig szétterült a konyhában. Fél órámba került, míg sikerült feltakarítanom.Utána hosszasan elgondolkoztam, mire is emlékeztet engem ez a kissé félresikerült buherancia. Az MDF úgynevezett Tavaszi nagytakarítása és más hasonló dolgok jutottak eszembe. A szifon a szocializmus bukása után szépen meg lett pucolva, aztán zsupsz, vissza az egészet... Hadd ússzon a konyha.Hogy addig buherálunk-e, amíg aztán megint jönnek a szakemberek, én nem tudom.