Hitler „titka”

A huszadik századi történelemben tragikus nyomot hagyó „vezér éskancellár” életrajzírói, az angol Alan Bullocktól kezdve a magyar OrmosMáriáig, érthetően kevés figyelmet szenteltek Hitler ifjúkorának, a diktátor „tanulóéveinek”. A biográfusok többé-kevésbé tényként fogadják el Hitler Mein Kampf című, 1924-ben írt hírhedt művének szándékosan homályosönéletrajzi passzusait, és kevés figyelmet szentelnek Linzben átélt gyermek-, illetve Bécsben (1913-ig) eltöltött ifjúkorának.Ennek az az oka, hogy ebben az időszakban Hitler semmiféle politikai tevékenységet sem folytatott: „közéleti karrierje” 1919 májusában Münchenben kezdődött. Ekkor a világháborút a német császári hadsereg kötelékében végigharcolt káplár, aki továbbra is a katonai titkosszolgálat informátoraként működött, belépett a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) nevű, összesen egy tucat tagból álló, periferikus politikai szervezetbe, amelynek rövidesen a vezetője lett. Innentől kezdve többé-kevésbé közismert a felemelkedése, életútja a második világháború végéig, a Reichstag bunkerében elkövetett öngyilkosságig.Brigitte Hamann osztrák történész nagyszerű könyve tehát, amely Bécs és Hitler – egy diktátor tanulóévei címmel jelent meg az Európa Könyvkiadó Historia Mundi sorozatában, abszolút hiánypótló jellegű: lényegében nem más, mint az ifjú Adolf szellemi átvilágítása, világképének rekonstrukciója. Abból a teljesen megalapozott feltételezésből indul ki, hogy az iskolázatlan, az érettségi vizsgáig el sem jutó Hitler eszméi szinte teljes egészében Ausztriában alakultak ki, s tanulmányainak, későbbi életvitelének, olvasmányainak, emberi kapcsolatainak pontos megidézése hozzájárul Hitler későbbi szédületes befolyásának megértéséhez. Mivel a szellemi kreativitás teljesen hiányzott belőle, s így önálló gondolatai soha nem voltak, a „készen kapott” eszmék kulcsot adnak annak a varázserőnek a titkához, amellyel elbűvölte a német, majd az osztrák társadalmat, s a világháború kirobbantásával és a holokauszttal mérhetetlen szenvedést okozott Európa népeinek.A szörnyű huszadik századi totalitárius rendszerek összehasonlításakor gyakran állítják egymás mellé Hitler és Sztálin személyiségét és pályafutását. A magam részéről ezt a mechanikus összevetést alaptalannak és közhelyszerűnek tartom, amit egyebek között a két vezér alapvetően eltérő ifjúkora is igazol. Míg a grúz forradalmár, Dzsugasvili a bomladozó cári birodalomban serdülőkorától kezdve a fanatikus hivatásos forradalmárok életét élte, addig Hitler lényegében több mint másfél évtizeden át minden konkrét cél és életprogram nélkül lézengett. Attól kezdve, hogy tizennyolc éves korában megérkezett Bécsbe, valójában semmi egyebet nem tett, mint ismerkedett a kozmopolita nagyvárossal. Brigitte Hamann lelkiismeretesen összesíti a későbbi Führer barátainak és ismerőseinek visszaemlékezéseit, és alaposan megvizsgálja azokat az újságokat, könyveket, amelyeket olvasott, felidézi azokat a tüntetéseket és parlamenti vitákat, amelyeknek tanúja volt.A könyvből egy „másik Bécs” szellemi térképe rajzolódik ki az olvasó előtt. Hitler intellektuális szocializációjának ugyanis semmi köze nem volt a „magas kultúrához”. Irodalmat nem olvasott, képzőművészeti és zenei ízlése pedig legalább fél évszázaddal elmaradt a saját korától, ezért szinte egy kukkot sem értett a császárvárosban zajló, világraszóló eredményeket produkáló szellemi és művészeti forrongásból. Miután kétszer is hiába felvételizett a képzőművészeti akadémiára, az addig a szó szoros értelmében bura alatt élő, rendszeres munkát soha nem végző Hitler beleütközött a korabeli társadalmi valóság falába. Bezárulván előtte az érvényesülés hagyományos útja, az ifjú Hitler valóságos „ideológiai álomvilágba” menekült, amelynek kiépítéséhez felhasználta mindazokat a politikai és ideológiai „eszmetöredékeket”, amelyek alkalmasnak tűntek számára.A nyomorgó, majd képeslapok festéséből élő Hitler hosszas hányódás után a Meldemannstrasse 27. szám alatti szálláson kötött ki, ahol azzal töltötte napjait, hogy olvasott, majd újonnan szerzett ismereteit azon nyomban a szállóvendégekkel folytatott vitákban „kamatoztatta”. Erről írja a Mein Kampfban, hogy Bécsben „annyit tanultam, mint soha annak előtte. Akkoriban rengeteget olvastam, éspedig alaposan.” Valójában, ahogyan ezt egy kortárs, Otto Wagner visszaemlékezései megörökítették, a bécsi antiszemita és szélsőségesen nacionalista újságokat és röpiratokat falta, mégpedig nagyon szelektív módon.„Nem nézte, ki írta a cikket, s melyik újságban találta, hanem azt, ami érdekelte, egyszerűen magába szívta, és elraktározta az agyában egy olyan helyre, ahová illett, és ahol igazolta, esetleg megalapozta saját eszméit vagy véleményét. Ami elképzeléseinek ellentmondott, azt elutasította, és nem találta megjegyzésre érdemesnek.”Hitler teljes életidegenségét tükrözte a nőkhöz való viszonya is: ezt a fejezetet Brigitte Hamann Gátlások és menekülések alcímmel foglalja össze. Valójában a szexualitás és a családalapítás „elvi alapú” elutasítása és az ebből fakadó perverz késztetések – ahogy ezt a Hitler személyiségével foglalkozó pszichoanalitikusok, például a magyar származású Grünberger Béla kimutatta – szintén az ödipális „valóságelv” hárításából és a mélyen gyökerező narcizmusból eredtek.Brigitte Hamann könyve nagyszerű, nem véletlenül aratott komoly nemzetközi sikert. Hitler szellemi életrajzaként írja le azt a sötét intellektuális univerzumot, amely századunk elején a kiváló kulturális teljesítmények és a civilizáció csillogó felszíne alatt lappangott az európai tömegek lelkében. Erről írta a száműzött Trockij 1932-ben: „A sötétségnek, tudatlanságnak micsoda tartalékai! A kétségbeesés ébresztette fel ezeket, és a fasizmus mutatott nekik irányt. Mindaz, amit zavartalan fejlődés esetén a nemzeti organizmus mint kulturális excrementumot kiválasztana, most feltör az emésztőgödörből: a kapitalista civilizáció kiokádja a megemésztetlen barbarizmust. Ez a nemzetiszocializmus fiziognómiája.”Persze Hitler bécsi „tanulóéveit”, a rá hatást gyakoroló politikusokat és ideológusokat a lehető legpontosabban felidézve sem kaphatunk százszázalékosan helyes választ arra a kérdésre, hogy az általa közvetített eszmezagyvalék miért és hogyan bűvölte meg a németeket tömegesen 1929-től, a nagy gazdasági válság kitörésétől kezdve. Nyilvánvaló: a titok nyitja nem annyira Hitlerben, mint inkább a háborús vereséget feldolgozni képtelen, a tömegnyomort és a fényűzést egyaránt magában foglaló német társadalomban, a weimari köztársaságban rejlett.Németország volt az a mágneses mező, amelyben Hitler zavaros gondolatai mindent megmagyarázó „világnézetté” álltak össze a minden eszmei szélsőséget és abszurditást integráló antiszemitizmus alapján. Brigitte Hamann találóan állapítja meg könyve végén: „A német népi szektásoknak a bécsi századforduló idején még megmosolygott, zűrzavaros eszméi harminc évvel később, a válság sújtotta Németországban öszszekapcsolódtak a politikai hatalommal, és olyan veszélyes munícióvá váltak, amely romba döntötte a világ nagy részét.”