Valami szépet, kedveset kért mára a szerkesztő. Ma ne menj senkivel sem ölre, mondta, gyönyörködj az őszben, nézz ki az ablakon, mennyire sárgulnak a levelek, mennyire langyos már a napsugár.Írj valami szépet, mondta, valami mélyet, emberit. Ereszd el magad. Mondjuk arról írj, hogy holnap már október lesz, kicsit mindannyian mások leszünk, te is más leszel, mert ez a világ rendje...És a frontkatona (ez én lennék) megpróbál a lövészárokban verset fabrikálni, szépet, emberit. Hogy milyen jó is lehet ott, az árkon túl, a drótakadályok mögött... Arról próbál meg írni, amire mindig vágyott – és amiről mindig lemaradt. Békebeli hírlapírónak gondolja magát valahol a századfordulón. Olyannak, aki gőzfürdőbe jár, meg kártyacsatákra, színházi vacsorákra... Hogyan is írta Arany? „Egy kis független nyugalmat / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / s ő halasztá évrül-évre...”Nyugalmat? Drága szerkesztőm, Ottókám! Az ég hozzon téged vissza a jelenidőbe... Hát milyen nyugalomról, milyen békéről fogalmazhatnék jambikus verset, mikor egyszer eresztékeiben recseg a világ, mozog a föld. Szép a szeptembervég, édesen süt a nap, de a távirati hírekben örökké ott a rettenet.Szépet? Kedveset?Hát én csak gubbasztok itt szánalmasan az írógép előtt, iszom a kávékat, gyűröm, tépkedem a félresikerült papírlapokat, kapkodok. Hát persze, hogy kapkodok. (A mi fajtánk, az újságíró ember mindig a legeslegutolsó órán készül el, esetleg még akkor is halasztást kér, mert írni csak úgy lehet, hogy ott lebeg fölöttünk a lapzárta a maga mennydörgő Ottójával.Szóval most nem megy a szép, kedves Szerkesztőm, ne haragudj! Pedig odakint tényleg szívbemarkoló a szeptember. Festő talán megfestené, én nem tudom. De megígérem, holnaptól más leszek. Kicsit mindannyian mások leszünk.
Csak hatezer néző előtt játszott otthon a Barcelona, ilyen legutóbb 103 éve esett meg!
