Párizs feladta a leckét Brüsszelnek

Két hét, amely megrengette Európát – ha egyáltalán véget ért az olajárak emelése miatt bekövetkezett, a kontinens határain is túlterjedő krízis, a hetvenes évek óta bekövetkezett leglátványosabb olajválságról beszélhetünk. A kiindulópont Franciaország volt, ahol először a halászok vették blokád alá a hajózási dízelolaj magas ára ellen tiltakozva a La Manche-csatorna Nagy-Britannia felé tartó gépkocsiforgalmi átkelőhelyeit.Hiába tiltakozott Brüsszel, hogy a blokád ellentétes az áruk és személyek szabad mozgásának uniós alapelvével, az akciók később kiterjedtek Nagy-Britanniára, Németországra, kisebb mértékben Spanyolországra is. A jóléti állam áldásaihoz szokott EU-polgárok soraiban eluralkodott pánik erőteljesebbnek bizonyult a brüszszeli normák tiszteleténél.A blokád Franciaországban érte el a leglátványosabb sikereit. A kormány itt már évek óta változatlanul hagyta az üzemanyagárak színvonalát. Az olajfinomítók és üzemanyag-lerakatok előtt torlaszokat emelő fuvarozók, miután országszerte teljes fejetlenséget és üzemanyaghiányt idéztek elő akciójukkal, merész ígéretekre kényszerítették a kormányt. Az állam a literenként 5,65 frankos gázolajárba foglalt illetéket (2,57 frank) 35 centime-mal csökkenti, méghozzá januárra visszamenőleg. A fuvarozókkal kötött alkut követően Jean-Claude Gayssot, a Kommunista Párt által delegált közlekedési miniszter bejelentette: ez 17 500 frankot jelent kamiononként, az államkassza így a miniszter becslései szerint körülbelül egymilliárd frankkal lesz szegényebb.A megoldás persze nem ilyen egyszerű. A Szocialista Párt (PS) Franciaországban még a múlt héten is szkeptikusnak mutatkozott az üzemanyagárak adózását illetően, megjegyezve, hogy az olajtermékek árának csökkentését más, már meghozott intézkedések kárára lehetne megvalósítani. Felmérve a franciák elégedetlenségét – a közúti szállítók konfliktusát követően vészesen zuhantak Lionel Jospin kormányfő népszerűségi mutatói – a miniszterelnök új, lehetőleg népszerű intézkedések kidolgozásához fogott.– Látták, mi történik Nagy-Britanniában, Belgiumban és Németországban? – teszik fel választóiknak a kérdést a kormány székhelyén, a Matignon-palotában. – Nálunk legalább a barikádokat megszüntették. Nem hányhatják a szemünkre, hogy rosszul kezeltük volna a konfliktust – vélik Jospin tanácsosai. A közvélemény-kutatások által jelzett fenyegető népszerűség-zuhanást nem tudták ellensúlyozni a megnyugtató szavak. A franciák most azt várják a kormánytól, hogy jelentse be az üzemanyagárak csökkentését, vagy legalább mérsékelje az elmúlt hetek áremeléseit. Ezt Jospin is így látja, csakhogy – mint ez egy népszerű esti televíziós vitaműsorban is elhangzott – „elmagyarázni még csak el lehet az újabb olajárrobbanás körülményeit, de mit kéne bejelenteni?” Az ideális megoldás közvetlenül a pénztárcákon is érezhető lenne, emellett pénzügyileg támogatható az állam által, és politikailag elfogadható a baloldali kormánykoalíció pártjai részéről. Visszafogottan nyilatkozott Jacques Chirac köztársasági elnök: – Az abnormális – mondta –, hogy az állam pénzügyi megfontolásokból profitál az áremelésből, holott az autót például a legtöbb ember munkaeszközként használja. Egyenlő bánásmód kellene – tette hozzá Chirac.Abban mindenki egyetért, hogy ha az állam mesterségesen beavatkozna az üzemanyagárak piaci törvények által meghatározott szintjének alakulásába, annak – miként a Le Monde fogalmazott – „rendkívüli ára volna”. A benzinkutaknál egyfrankos literenkénti árcsökkentés 18 milliárd franknyi veszteségnek felel meg, mindez a nullaeffektus eléréséért. Egy ilyen intézkedés a produktőr országokat vagy az olajtársaságokat gazdagítja, amelyek ezáltal emelhetik a haszonkulcsot. Egy másik megoldás a stabilizációs tényezők megerősítésével próbálkozik. Valójában ez a pénzügyi politika az üzemanyagárak lebegtetését jelentené. A francia kormány ilyen jellegű intézkedést jelentett be augusztus 31-én. Előre látható volt, hogy a TIPP („Taxe Intérieure sur les Produits Petroliers”, az olajtermékek belső adótartalma) vissza fog esni a kialakult helyzetben a TVA (az áfa megfelelője) behajtásának növekedéséig, s a két állami bevétel kiegyensúlyozása elejét venné az állam meggazdagodásáról szóló kritikáknak, arra az esetre, ha „elszállnának az olajárak”. Mivel ezt a változatot a kormány rosszul kommunikálta a közúti szállítókkal folytatott tárgyalások idején, az intézkedés csak semlegesíteni tudta az esetleges elkövetkező emeléseket, a benzinkutaknál nem törte le az árakat.A baloldal a belföldi olajtársaságok rendkívüli megadóztatását is fölvetette (így a TotalFina – Elf 2000-ben 50 millárd frankot fizetett volna), ami ez esetben is megoldatlan kérdéseket vetett volna fel, hiszen az így befolyt összeg újraelosztása máig nem tisztázott. A benzinkutaknál fizetendő öszszeg az üzemanyagár közel 80 százalékát jelenti. A fennmaradó összegek tartalmazzák a különböző adófajtákat, melyeknek a költségvetésbe befolyt összege (1999-ben 210 milliárd frank) az állam negyedik bevételi forrását képezi. Ebben a sávban oszlik el az áfának megfelelő TVA és többek közt a társaságok adója.A Francia Kommunista Párt (PCF) még a múlt héten is az üzemanyagárak csökkentését látta megvalósíthatónak, 22 milliárd frank kiegészítő támogatással, a legelső fél évben ugyanis ez volt a TotalFina – Elf által az államkasszába befizetett összeg. Előzőleg a párt elnökét, Robert Hue-t erősen támadták a Zöldek, akik részéről Yves Cochet abszurdnak minősítette Hue energiatervét. A Zöldek szerint azonnali intézkedésre lenne szükség az üzemanyag benzinkúti árát illetően, legalább 1 milliárdos állami fedezettel.A Zöldek álláspontja markánsan elkülönül a többi kormányzópártétól: miniszterük, Dominique Voynet erőteljesen támadta Gayssot fuvarozóknak tett engedményeit. Szerinte például a melegházeffektus csökkentésére lehetne fölhasználni ugyanezeket az összegeket. „Gayssot a máról beszélt, Voynet a holnapról” – próbált egyensúlyt teremteni Lionel Jospin a szeptember eleji kormányülésen. Mindenesetre a történtek megingatták a kormányzó francia „többségi baloldal” politikai egységét, amelyet egyébként Jospin újabb, nemrég történt kormányátalakítása (hivatali idejében a hatodik) is viszonylag épen hagyott.A blokád kitörésekor Patrick Devidjan, az RPR szóvivője kijelentette: csak olaj volt a tűzre, hogy nem sokkal az újabb „olajárrobbanás” előtt Laurent Fabius pénzügyminiszter adócsökkentő koncepciót jelentett be. A tervezet komoly vitára adott okot, a konzervatív ellenzék átlátszó választási manőverként emlegette Fabius ígéreteit. Éppen a krízis napjaiban csengett le Jean-Pierre Chevenement belügyminiszter lemondásának botránya, melyre az éles kormányzati vitákat kiváltó Korzika-alku, az úgynevezett matignoni folyamat miatt került sor. A lázadó politikust Daniel Vaillan, a parlamenttel való kapcsolattartás minisztere váltotta föl, tőle is az egység újbóli megerősítését várta el Jospin. A jobboldal kritikáját alátámasztani látszott, hogy az áremelések által amúgy is sokkolt fuvarozók rögtön országos sztrájkkal, zsaroló taktikával estek a hátrálás politikáját választó kormánynak. Legalábbis ez az egyik elképzelhető verzió, melyet viszont némileg kétségessé tesz, hogy a legutóbbi jobboldali kormány bukását többek közt a megszorító intézkedések miatti elégedetlenségi hullám idézte elő. Figyelemre méltó mindenesetre, hogy az olajválságból megtépázott vitorlákkal kihajózó kormányhoz közel álló Le Monde a múlt hét második felében kirobbantotta Jacques Chirac köztársasági elnök állítólagos korrupciós ügyét – ráadásul néhány nappal az elnöki mandátum lerövidítéséről szóló népszavazás előtt. Épp ezekben a napokban vélte úgy a Le Figaro, hogy az üzemanyagárak növekedése miatti elégedetlenséget a kormány október elejétől látványos intézkedésekkel, így a benzinárak lebegtetésével és a nagy olajcégek, megadóztatásával próbálja ellensúlyozni. A kormányzó baloldal valószínűleg minden lehetőséget megragad, hogy helyreállítsa presztízsét. Mindemellett a „pénztárcán érezhető” kompenzáció elmaradása néhány hónapon belül az elégedetlenségi mozgalmak kiújulásához vezethet.Az angol kormány jóval határozottabban reagált, Tony Blair miniszterelnök a benzinszállító kamionok rendőri erőkkel való biztosítása mellett döntött. Huszonnégy órán belül az életnek vissza kell térnie a rendes kerékvágásba – jelentette ki Blair, amikor Nagy-Britanniában is eluralkodott a káosz. A szakszervezet Blair mellé állt, a Trade Union Congress támogatásáról biztosította a miniszterelnököt, aki kijelentette: „A legitim tüntetés egy dolog – de az ország destabilizálásával próbálkozni, az teljesen más”. Amikor Blair a hadsereget is készenlétbe helyezte, a tüntetők nem feszítették tovább a húrt. Visszavonultak, feloldották a blokádot, ám elemzők megjegyzik: lehet, hogy csak ideiglenes alkuról van szó, hiszen a létrejött megállapodás eredményeképpen hatvan napot kapott a brit kormány, hogy megoldja az olajkrízis által felvetett problémákat.Az EU székhelyét is megbénították a belga tüntetők, ez a Guy Verhof vezette „szivárvány koalíció” első politikai mini krízisét jelentette. Hollandiát és Németországot is érintette a tiltakozó megmozdulások sorozata. Németországban a szakszervezetek, hogy a bírói intézkedéseket elkerüljék, pacifista akcióknak nyilvánították a tiltakozó megmozdulásokat. Nem akarjuk a francia modellt lekoppintani – vélték vezetőik. A német Zöldek, akik részt vesznek a kormányzásban, kijelentették, eszük ágában sincs az adókulcsokhoz nyúlni. Reinhardt Klimmt, az illetékes német szaktárca vezetője támadta az üzemanyagok franciaországi adócsökkentését. Gerhard Schröder nem enged a benzinkutaknál befolyó állami adófajtából, ez a jelenleg 12 pfenniges összeg jövőre 6 pfeniggel növekszik. A francia kormányengedmények és az olajtársaságok áremelései nem könnyítik meg Berlin lehetőségeit.Még a múlt héten is tartott a svédországi blokád. A szállítók és az autóvezetők megbénították a kikötők forgalmát Stockholmban, Göteborgban és Helsingborgban. A szociáldemokrata kormány visszautasította a közúti fuvarozók adócsökkentésre vonatkozó követeléseit.Mindebből kitűnik, hogy a kialakult válság az Európai Unió egyeztetett energiapolitikájára is rákérdez: hogyan birkózik meg Brüsszel a válság növekedést veszélyeztető kockázataival? A krízis napjaiban kezdett mélyrepülésbe az euró is, és szó esett arról, hogy szükséges-e külföldi beavatkozás a közös pénz megtámogatásához. Alapvetően megváltozott tehát az eredeti felállás, az Európai Közösség (EK) ugyanis a kezdetekben – egészen a hatvanas évek végéig – közel hetven százalékban önellátó volt a német és francia széntermelésnek köszönhetően. Az importfüggőség kialakulását az idézte elő, hogy az európai energiafogyasztás a hetvenes évek elején a szénhidrogének javára dőlt el, márpedig ezt a nyersanyagfajtát Európa importálni kényszerül. Az olajtermelő országok gyorsan felismerték a kialakult helyzetet, az 1973-as és 1979-es olajválságok után tehát új stratégiát dolgoztak ki az EK tagállamai. A fogyasztást egyrészt éppen azoknak az adóknak a bevezetésével igyekeztek viszszafogni – és a költségvetésbe forgatni –, amelyekről a tiltakozások nyomán kialakult jelenlegi alku folyik. A biztonsági készletek kialakításáról kvóták bevezetésével gondoskodtak, előírva, hogy a tagállamoknak 90 napi fogyasztásnak megfelelő minimális készlettel kell rendelkezniük. Az Európai Unió előtt álló új kihívások közé tehát az energiapolitika kérdése is felzárkózott: hogyan érjék el az üzemanyagok esetleges piaci árhullámzása esetén a biztonságos ellátás biztosítását, kiszűrve az újabb válságokat? Párizs példája arra int: az európai polgár szava nem elhanyagolható e kérdés megoldásának keresésekor.